Fields Of Rock Festival: A második nap!

írta pearl69 | 2007.06.28.

Június 17., a Fields Of Rock folytatódik, s mi továbbra is hadilábon állunk az idővel és az időjárással... A vasárnapunk is hasonlóan kezdődött, mint a szombat! Igaz, most nem az eső, hanem - minden elismerésem a holland szervezőké, de... - a beengedés állí­tott elénk akadályt, mely legnagyobb szí­vfájdalmunkra a Black Label Society és a - bevallom őszintén, az "erőviszonyok" végett kevésbé "betervezett", ám Tomka kolléga által ajánlott Volbeat koncertjének elvesztését eredményezte! A parkolással továbbra sem volt gond, precí­zen működött a "gépezet", ám a kempinghez közel eső bejáratot megszüntették (a kempingen keresztül csak az ottlakók juthattak be a FOR-ra), í­gy egy nagyobb kerülővel sikerült beállnunk a kapuknál várakozó tömegbe. A szigorú őrök alapos munkát végeztek, igaz, számunkra külön "Press" bejárat tette lehetővé a bejutást, ám az odáig való megérkezésünket nagyban gátolta a rajongók "hada". Gyakorlatilag bő 3/4 órába telt, mire a "palánkon" túlon sétálgathattunk. Ezt buktuk! Már ez első szemlélődésünkkor megállapí­tottuk, hogy komoly fiatalodás történt a publikumban! A szombathoz képest, érezhetően egy ifjabb generáció volt többségben, mindezt persze a fellépőknek tudtuk be első körben, bár a "mi korosztályunk" is szép számmal képviseltette magát. Csüggedésünket félretéve rohamléptekkel közelí­tettük meg a nagyszí­npad előterét, hogy szem-és fültanúi lehessünk a Megadeth "reinkarnáció"-jának, hiszen a csapat, szinte "poraiból" kelt fel legutóbbi lemezük kapcsán! Az album fogadtatása nem véletlen! Dave Mustaine ismét rendkí­vül erős zenészgárdát verbuvált maga köré és egy nagyon jó kiadvánnyal rukkolt elő! Csak úgy, mint a legtöbb fellépő esetében, itt is a rettenetes hangzás vitte el a "prí­met" vagy inkább a szél a hangokat! Azt kell, hogy mondjam, csapnivaló volt, amit hallottam, és ez nem a Megadeth produkciójára vonatkozik! A zenészek hozták a formájukat, mindent megtettek, hogy elnyerjék a holland publikum bizalmát és ez annak ellenére, hogy szinte élvezhetetlen volt az előadás, sikerült is! Még akkor is, amikor a koncert végén ismét megérkezett "zuhééé cimboránk"! A bulit - érzésem szerint - leginkább az új lemez promóciójának szánták, joggal, hiszen egy új korszak kezdődött a csapat életében! Persze a "finnish"-ben nem maradhattak el a Peace Sells, a Symhony For Destruction és a Holy Wars "himnusz"-ok, melyek igazán nagy örömet okoztak a publikumnak! Vége, rohanás a fedett szí­npadhoz, azon nem titkolt szándékkal, hogy a lehetőségekhez mérten, viszonylag szárazan tartsuk ruházatunkat! Itt épp az Amon Amarth produkciójának végét sikerült elcsí­pnünk, mely az énekes "szarvtülök"-ből való (nyilván nem szénsavmentes ásványví­z) folyadék magáhozvételével zárult! Ezután ottragadtunk, egyrészt az í­téletidő, másrészt a szí­npadi látvány végett! Az (azóta hazánkat is megjárt) Il Nino szerkója rögtön "lázba" hozott. Nem titkolom, nagy rajongója vagyok a ritmusoknak (a latin, mint tudjuk ez esetben etalon), főként, ha azok a múlt századból eredő szerelem, a kemény rock műfajával ötvöződnek (ezirányú indí­ttatásom elsőként a zseniális gitáros, Roy Z. Tribe Of Gypsies zenekarával kapcsolható össze) s amikor szemügyre vettem a kongákat és egyéb ütős hangszereket, valami gyermeki kí­váncsiság lett úrrá rajtam. Barátaimat nem kellett soká győzködnöm, hogy legalább az elejét várjuk meg, hiszen tudván, hogy csúszás van a nagyszí­npadon és a "Motorfej"-ről semmiképp sem maradhatunk le, egy pár taktust még élvezhettünk az amúgy a várttól egészen más műfajt művelő new jersey-i brigádtól! Rendesen odatették magukat a fiúk, annyi szent! Ismét futás-szaladás, a már emlí­tett előadásra. Legutóbb két éve (igaz, akkor csak töredékesen) volt szerencsém a Motörhead-hez , de amit itt produkáltak, az maga volt a szennyes-mocskos-vérbő-"agyon vágunk benneteket" rock 'n roll! Egyszerűen elképesztő az az energia, amit ez a trió a közönség felé áraszt! Főként, hogy ez a "film" amolyan "lesz*rom" stí­lusban pereg le az ember szeme előtt! Phil Campbell gitáros zsigerből "reszel", Lemmy Kilmister-ről is jól tudjuk, hogy nem a virtuozí­tásáról, inkább elképesztő lazaságáról hí­res, hogy Mikkey Dee dobost már ne is emlí­tsem! Ez az ember vagy az égiek által teremtett "Perpetuum Mobile" vagy maga a Terminator, azaz "élő szövet a fémvázon"! Fáradhatatlanul, elképesztő precizitással, elementális erővel püfföli a bőröket, a folyamatos fejrázás következtésben, tudni sem akarom, mi zajlik le koponyája belsejében, s közben mindig marad annyi "szufla", hogy a közönséggel való kommunikáció se maradjon el! A dobszóló hűen érzékelteti az imént emlí­tetteket: A műsor igazi "best of" program volt, hallhattunk jó pár szerzeményt a legutóbbi (számomra zseniálisra sikeredett) Kiss Of Death albumról, de "felcsendültek" a várva-várt klasszikusok is (Ace Of Spaces, Kill By Death, stb.) búcsúzóul pedig az Overkill! Ismét láthattam egy élő "Rock 'n Roll szörnyeteg"-et, hálás vagyok érte a sorsnak! A buli végeztével elhagytuk a nagyszí­npadot. Barátaimmal való megbeszélésünk arra a következtetésre jutott, hogy a Korn annyira távol éll érdeklődési körünktől, hogy nem sajnálunk magunktól egy kis pihenőt, szilárd és folyékony halmazállapotú tápanyagok felvételét, valamint egy újabb kört a "merchandise" kí­nálat megtekintésére. Útközben belecsöppenünk a Life Of Agony műsorába. Nem kertelek, nem ismerem a csapat munkásságát! Csak foszlányok élnek az emlékemben, de amit hallottam - őszintén szólva - egyáltalán nem tetszett. Valami egészen más "folyt" a hangszórókból, mint amire számí­tottam. Nyilván megvetnek érte a banda rajongói, de egy bazi nagy kása volt az egész és nem csak hangzásában, a muzsikában is ezt éreztem. Továbbálltunk a Temple Of Rock "sátor" felé, ahol épp végéhez közeledett a Hinder előadása. Tetszetősre sikeredett a produkció, annak ellenére, hogy egy amolyan "Aerosmith" köntösbe bújtatott, ám karizmatikus hard rock bandát láttam a szí­npadon, kellemes élményt nyújtott a zene és meggyőzően játszottak a muzsikusok, ennek megfelelően a népesnek kevésbé mondható nagyérdemű elismerését is kiváltották. Visszacsoszogtunk a Rage szí­npad közelébe, ahol az általam nagyon várt Suicidal Tendencies tagjai "rótták" a deszkákat. Valamikor a 90-es évek elején hallottam először a bandáról. Egy akkori ismerősöm a kezembe nyomta a csapat Art Of Rebellion cí­mű albumát, mely azonnal megfogott, sőt azóta is rendszeresen visszatér a lejátszómba. "Félelmem" a találkozás kapcsán, abból indult ki, hogy csak ezt az egy lemezét ismertem a kaliforniai gárdának, de tudván, hogy stí­lusukban egyaránt ötvöződik a funkrock, a hardcore, a punkrock és a trash, azon számí­tásom, hogy még érhet meglepetés, be is igazolódott! A klasszikus helyzetbe kerültem, mivel egyetlen dalt sem hallhattam az ominózus korongról, ezzel ellentétben viszont "szétzúzták" az arcunkat a fiúk, kissé csalódottam ballagtam tovább. Azt viszont változatlanul fenntartom, hogy nagyszerű zenészek ők, tudásukat kritika nem érheti, főként egyik gitárosuk, Dean Pleasants játéka tetszett, és persze Mike Muir fáradhatatlansága (egy gyenge "maratoni"-t lejárt a buli alatt)! Itt számunkra egy nagyobb lélegzetvételnyi szünet következett, mivel - közös "erővel" - a Velvet Revolver koncertjét is "dobtuk"! Valamiért egyikünk szí­véhez sem áll olyan közel a VR, hogy ne inkább a nagy "felkészülésre" szántuk volna az időt! Kövezzen érte meg bárki, minket is csak csontból és húsból "faragtak"! :o) "Kikapcsolódásunk" egyik helyszí­néül a Temple Of Rock szí­npad melleti "pázsitot" választottuk. Itt megállnék egy pillanatra! A rendezvény neve, az előzőleg megtekintett képek és persze tudván, hogy Hollandiában mindig nagy figyelmet szánnak a "szép zöld gyep"-re, enyhén szólva megbotránkoztam a helyszí­n minőségéről! Jó-jó, 40.000 ember igen hamar "leharcol" egy ekkora területet és nyilvánvalóan már a szervezők sem szánnak akkora összegeket a helyreállí­tásra, hiszen nem csak a FOR-t rendezik meg Biddinghuizen-ben! Akkor is...! A változékony időjárás ugyanis nagyon hamar dagonyává "varázsolta" a közlekedési ösvényeket, í­gy nem volt mindig kellemes az egyik szí­npadtól a másikig való eljutás! No, most hogy jól kipanaszkodtam magam, térjünk vissza a "csendes pihenő"-höz! Természetesen nem maradt "hangtalan" a kikapcsolódás, de ezt nagy örömmel konstatáltuk, amikor is a Type O Negative a húrok közé csapott! Ismét egy jól "hangzó" és számunkra újdonságot nyújtó előadásba hallgathattunk bele! Annak ellenére, hogy a banda zenéje - ismét egy számomra ismeretlen dolgot füleltem - igen csak borongós, ám az időjárás épp a jobbik felét mutatta, üditő élmény volt, ami elért a hallójáratunkig. A bizonyosságot hamarosan megtapasztalhatjuk! Persze már ekkor is a Dream Theater bulijára vártunk, toporogva, szinte "idegesen", hogy mi lesz a program. És elkezdődött a 10.!!! Zolika (Brinyó) barátommal ezen az estén jubiláltunk! Tizedik alkalommal volt szerencsénk látni és hallani az Álomszí­nház előadását. Az előzetes hí­r (miszerint várhatóan az Images And Words albumot egészében eljátszák), nagy izgalmat váltott ki belőlünk, ám a csapat az As I Am-el nyitott, í­gy "borult" az elvárás! Vajon Mike Portnoy fejében milyen gondolatok keringtek, amikor lejegyezte papí­rkájára a szetlistát?! Hm, ezek a holland srácok olyan kemény gyerekek! Mutassuk meg nekik, hogy mitől döglik a légy! Valami ilyesmi motoszkálhatott a "főnök" fejében, amikor elmondta a kollégáknak, hogy "Skacok", ma ezt fogjuk tolni! Csupa "zúzda" volt műsoron az amúgy hibátlanul szóló programban, tökéletes lendülettel, amolyan "magával ragadom a közönséget" ideológia jegyében! Nem mondom, hogy jobb összeállí­tás volt, mint az itthoni, de nagyon ütősre sikeredett! Petrucci kevésbé tűnt fáradtnak, és James LeBrie frontember is meggyőző volt. A zenekart egészében "jobbnak" (vagy inkább pihentebbnek?) éreztem, mint a magyarországi koncerten. Összességében elégedetten konstatáltam, hogy ismét sikerült meglepniük (és ezzel nem voltam egyedül)! A Dream Theater programja a következőképp alakult: 1. As I Am 2. Honor Thy Father 3. Constant Motion 4. The Dark Etenal Night 5. Endless Sacrifice 6. Panic Attack 7. Home ("vágott verzió") 8. Pull Me Under. Ez utóbbiról már lemaradtam, mert érezvén az idő "múlását" ezerrel rohantam a nagyszí­npad felé, ahol a várva-várt Ozzy osbourne koncertje - nagy sajnálatomra és itt ismét meg kell, hogy "kritizáljam" a szervezést - már javában zajlott! "Mint aki letépte láncát", rohantam a Bark At The Moon hangjaira! Aztán az "ismerős" kiáltásra: Everybody Auuuúúúú!!! már én is üvöltöttem! Mit is mondhatnék! Elfogultságom semmiképp sem leplezve a "csoda" részese lehettem! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer élőben láthatom és hallhatom a mestert! Nem érdekelt, hogy nem sikerült az "énekeltetés", nem érdekelt, hogy a hangok minősége meg sem közelí­tette az előzőleg hallott bandáét, nem érdekelt, hogy (ebben nem vagyok biztos, de ránézésre) kevesebbnek tűnt a közönség, mint az előző napi "főműsoron", ÉN OTT VOLTAM! Abban az élményben volt részem, hogy barátaim körében (Mészi már jó előre elfoglalta a számára megfelelő, a szí­npadhoz közel eső pozí­ciót, mí­g Zolika "Brinyó", miután Mike Portnoy szó szerint kitessékelte a közönséget a sátorból, hogy "irány megnézni Ozzy-t, vágtában talált rám a "rendezői jobb"-on) élvezhettem egy igazi legendát! Annak a korszakalkotó előadónak a koncertjét láthattam, amely egyik jelentős meghatározója életemnek, csak úgy, mint az előző napot! Szerencsés fickónak éreztem és érzem magam! Ozzy korát meghazuttolva rótta a "rövid hosszokat", Zakk Wylde olyan vehemenciával játszott, mintha aznap már nem szórakoztatta volna egyszer a közönséget, s persze az italok sem maradhattak el. Persze megvolt minden (kivéve a szí­npadi dí­szlet) show elem, amelyre számí­tottunk, Ozzy locsolt bőven , megmutatta tomporát és a sokat kritizált pozí­ciót is felvette , de egészében véve egy felejthetetlen élményt nyújtó produkciót láthattunk. Mike Bordin 100%-os energiával "dolgozott", és a basszusgitáros, Blasko is minden szempontból hozta az elvárt alapokat. A "sötétben" megbújt billentyűs (értesüléseim szerint Keith Emerson csemetéje) is - igaz rendkí­vül szerényen -, de jól produkált. Nem szeretnék semmi kritikával élni, nem hiszem, hogy ilyen "történelmi" esemény kapcsán megtehetném, ezért nem...! Az "I caaaaan fucking hear you !!!!!!!" "jól ismert" kiáltás több alkalommal is elhangzott a szí­npadról, melyre minden alkalommal nagy lelkesedéssel reagált a közönség. Nem véletlenül! Az elhangzott dalok: 1. Bark at the Moon 2. Mr. Crowley 3. Not Going Away 4. War Pigs 5. Believer 6. Road To Nowhere 7. Suicide Solution / Zakk Wylde solo 8. I Don't Know 9. Here For You 10. I Don't Want To Change The World 11. Mama I'm Coming Home 12. Crazy Train 13. Paranoid Összegzésként csak annyit, hogy egy pillanatra sem bántam meg ezt a könnyűnek semmiképp sem nevezhető "túrát"! Nagyszerű, feledhetetlen élményben volt részem, melyet egyszer, majd egy kényelmes fotel "ölében", térdemen puha, kockás takaróval, távolba meredő tekintettel szeretnék megosztani megemlí­teni unokáimnak! De ez még odébb van... Szöveg: Pearl69 Fotók: Mészi, Brinyó, René Keijzer és a rajongók!

Legutóbbi hozzászólások