Egypercesek #42: Alan Parsons, The Mute Gods, Fear Falls Burning, George Benson, The BB King Blues Band

„Májusi eső aranyat ér!” – mondják. De jóból is megárt a sok. Ránk férne már egy kis napsütés! E havi Egypercesünk viszont inkább a szeszélyes áprilisra hasonlít. Alan Parsons a progresszív rock befogadhatóbb, dallamosabb oldalát mutatja meg, a The Mute Gods már kicsit borultabb muzsika, de a legelborultabb mind közül a Fear Falls Burning drone zenéje. Ezután kell is a pihenő, egy kis lazítás George Bensonnal, aki Chuck Berry és Fats Domino előtt tiszteleg. A The BB King Blues Band tagjai pedig egykori főnökük, bálványuk emléke előtt róják le tiszteletüket egy emléklemezzel.

A hangbűvész ötödik szólóalbuma – nem összekeverendő az Alan Parsons Projecttel – másfél évtized után jelent meg. Tegyük hozzá, stílusban annyira nem különbözik a Project zenei irányvonalától.

Alan Parsons azon progresszív rock előadók körébe tartozik, akik a könnyebben befogadható, dallamos, nem túlbonyolított ritmusalapú zenét hozzák. Ezen az albumon is sok énekcentrikus szerzemény hallható: balladisztikus, néha popszerű slágereket hallunk. Ami igazán értékessé teszi a zenét, az a rendkívül gazdag hangszerelés, minderre rápakol a szimfonikus zenekar alkalmazása. A dallamok egyes helyeken a nyolcvanas évek Genesisét idézik, más helyen – nem túlzok – kicsit musicalszerű hajlításokat visznek bele a dalnokok. A Fly To Me viszont egyik sem, mert ez egy az egyben a Beatles modorában íródott. Mark Mikel, a Pillbugs nevű formáció énekese egy az egyben John Lennon hangját hozza. Itt is – meg más esetekben is – kis mennyiségben pszichedelikus elemek is felbukkannak. Mindehhez romantikus, időnként absztrakt szövegek illeszkednek.

Jó pár nagy név olvasható a közreműködők sorában. Itt van Lou Gramm, a Foreigner egykori torka, aki a Sometimes balladáját vállalta be. A gitárosok közt Steve Hackett és Jeff Kollman bukkan fel, a dobosok listáján pedig Vinnie Colaiuta a legnagyobb név. Maga Parsons pedig énekel, gitározik, billentyűzik, és még arra is maradt ereje, hogy a vonós szekciót dirigálja.

Nem mondom, hogy ez az album teljes egészében kielégíti zenei igényeim, ám nagyon kellemes hallgatnivaló. A sok hangszer mesteri összjátéka hallatlan zenei profizmusról tanúskodik, Alan Parsons nem a hangszerszólókra helyezte a hangsúlyt. Az összhang a lényeg.

Nick Beggs a Kajagoogoo szükségszerűen rövid, de zajos sikere után nem tűnt el a süllyesztőben, megmaradt a profi zenélésnél és egyre komolyabb dolgokba fogott, megfordult az Iona soraiban, Steve Hackett és Steven Wilson mellett is. Az utóbbi két fejezet hozta a barátságot Roger King billentyűssel és a dobosgéniusz Marco Minnemann-nal, velük alapította a The Mute Gods projektet, ez már a harmadik albumuk.

A művészi hozzáállás mit sem változott: a veleszületett rövidlátással küzdő emberiség súlyos globális problémáit feszegeti az album ezúttal is, az üzenet hordozója pedig nagyívű dallamokkal operáló, tisztán hangszerelt, igényes progresszív muzsika. Az előző két albumhoz hasonlóan eklektikus az anyag, space-es, popos, kicsit borultabb és merengős tételek egyaránt megtalálhatóak rajta úgy, hogy a lemez egysége nem sérül és abszolút felismerhető a stílusa, ebben nagy szerepe van persze Beggs angyali tisztaságú hangjának, amivel nem babrált ki közel negyvenéves karrierje.

Egy lemezen közreműködők neve nekem mindig üzen, nincs mit hozzátenni ahhoz, hogy felbukkan a Rush-gitáros Alex Lifeson, Craig Blundell (Steven Wilson, Kino, Frost) és Rob Townsend, akit Steve Hackett fúvósaként ismerünk és ezen az albumon is megfúj mindent a körtemuzsikán kívül.

Egyszerűségében nagyszerű, szerethetően komor, komoly üzenetet közvetítő, egy pillanatra sem kifulladó anyag született, amiből kiérezhető a folytatás lehetősége.

A belga Dirk Serries a kortárs improvizációs zene fontos alakja. A drone, ambient zenék egyik legtermékenyebb művésze, több mint 200 albumon működött közre. A Fear Falls Burning egyszemélyes projektjének indult 2005-ben, de az idő előrehaladtával egyre inkább új utakat járt be, s művészi elképzeléseihez megfelelő zenészeket keresett. Az új albumhoz két zseniális művész csatlakozott: a Switchblade svéd dobosa, Tim Bertilsson, s az angol szaxofonos Colin Webster.

A harmincperces lemez két részből áll. Az első szám Webster hosszan elnyújtott lágy fújásával indul, pár perc után Serries is bekapcsolódik drone hangképeivel. Dirk meditatív játéka, s a szaxofon vibrálása érdekes kontrasztot alkot. Az ötödik perc tájékán a cineknek a zengései, sistergései tovább növelik a feszültséget, miközben Webster szaxofonja elhalkul. A drónok egyre súlyosabbak, egyre nehezebbek, Bertilsson dobolása is egyre vadabb, dühösebb. A kompozíció második harmadára Colin beteges futamai is előretörnek. Kaotikus, műfaji korlátokból kilépő játéka egy látomásszerű világot vetít elénk. A szám végére teljesen eluralkodik a káosz, a három hangszer elementáris erővel közvetíti a dühöt, s a szenvedélyt. Megnyugvást csak az utolsó egy percben kapunk. A második részben a „főnök” drónjai sokkal mélyebbek, sötétebbek, amihez Webster tiszta hangzású szaxofont ad hozzá. A kezdés rendkívül szomorú, s fájdalmas. Webster játéka nagyon változatos ebben a kompozícióban. A végletekig érzelemdús, néhol lágy fújásokat fokozatosan átjárja a nyugtalanság. A szaxofonos játéka egyre nyugtalanabb, zaklatottabb lesz. Hangszerével mesterien alkalmazza a feszültségteremtést. Bertilsson vad, erőteljes dobolása biztos alapot ad Webster őrült játékának.

A lemez hallgatása közben többször eszembe jutott Tarr Béla világa. Reménytelen szenvedés. Kietlen táj. Nyomasztó hangulat. Nem könnyű hallgatnivaló, de megéri ráfordítani az időt. Zene azoknak szól, akik nem félik átlépni a határaikat.

George Benson neve sokaknak ismerős, hiszen többszörös Grammy-díjas, több mint negyven nagylemezzel büszkélkedhet. Tavaly decemberben azonban felkaptam a fejem a hírre, hogy egy ilyen kaliberű muzsikus a Mascot Label Grouphoz igazolt a Warner cégcsoporttól. Az első pillanatban nem értettem ezt a lépést, hiszen a gitárosnak van akkora múltja, hogy önmagában a neve sikerre tudjon vinni egy esetleges kiadványt. Aztán egy kis csend után bejelentették, hogy a legendás zenész egy olyan albumot készített, amelyben két példaképe előtt tiszteleg. Ők Chuck Berry és Fats Domino. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy ehhez miért is a hollandokat választotta. Mondhatjuk, hogy ők lettek az „otthona” ezeknek a különleges hangvételű és műfajú lemezeknek. De visszakanyarodva, mindkettő olyan hatású hangszeres, akiket alapkőnek lehet nevezni a rock and roll, vagy épp a blues zene műfajában. George legutóbbi lemeze, a 2013-as ’Inspiration: A Tribute to Nat King Cole’ is hasonló szellemben készült, mint most a ’Walking To New Orleans’.

Bár a cím azt sugallta nekem, hogy a két előadó előtti tisztelgés mellett a jazz szülővárosába, a műfaj alapjaihoz is visszalátogatunk. Nos, pár hallgatás után kiderült számomra, hogy valóban nem egy szigorúan vett jazz műfajú anyagról van szó. George Benson és csapata (Greg Morrow – dob, Rob McNelley - gitár, Kevin McKendree – zongora és Alison Prestwood – basszusgitár) megtartotta a művek eredeti hangulatát, elsődlegesen a feljavítás, a modernizálás volt a céljuk. A legendás gitáros ezúttal nem a hangszerével tündököl elsősorban, hanem az énekhangjával. Annak ellenére, hogy rock and roll, blues, soul műveket dolgoznak át, a képe az egésznek mégis egységes. Tempók tekintetében érdekes az összeállítás, mert a korong eleje egyértelműen a gyorsabb dolgokat tartalmazza, a vége pedig a melankolikusabb és lassabb dalokat. A színesség is jellemző az anyagra, hiszen vonósokkal, fúvósokkal, vokálosokkal színesítik a hangszeresek játékát. A gitáros játéka karakteres, jazzgitáros ízű, de mégis jól illett ebbe a más hangulatú zenei szövetbe.

George Benson a tőle várható stílustól eltérőn most egy rock and roll és blues hatású albummal jelentkezett, ami egyértelműen hozza azt a minőséget, amit a Benson név hallatán vár az ember. Chuck Berry és Fats Domino zenei öröksége egyértelműen a legjobb kezekbe került. A ’Walking To New Orleans’-t megismerni számomra pozitív élmény volt, kikapcsolt és pihentetett.

A cím önmagáért beszél, a néhai blueslegenda kísérőzenekarának zenészei összejöttek egy közös lemez erejéig, hogy közösen idézzék fel egykori főnökük, bálványuk emlékét pár dal erejéig. ’Riding With The King’ – ilyen címmel BB King és Eric Clapton adott ki közös lemezt 2000-ben, erre is gondolhatunk, ha kezünkbe vesszük ezt az albumot.

Gyorsan leszögezném, nem egy világot megváltó alkotás, ám egy színvonalas, igényesen hangszerelt emléklemez, mely méltó módon emlékezik a nagyon sok későbbi muzsikust ihlető blueslegendára. Zeneileg nagy dobás nem hallható rajta, az egyetlen igazi sztár a névsorban Kenny Wayne Shepherd, aki az első dalban, az Irene, Irene-ben enged el egy szólót, ám ez is rutin ízű. Ez egy lassú blues, ilyenből egyébként sokat hallunk a lemezen.  Ha a hangszerek arányát nézzük, a fúvós szekció nagy szerepet kap, így a címben szereplő „soul” szónak a zenei irányzatra utaló jelentése is lehet, az énekesek is ebben a stílusban nyomják a magukét.  Kétségtelen, jó énekes teljesítményeket hallunk, férfi és női hang egyaránt hallható.

Mi mással fejeződne be a lemez, mint a The  Thrill Is Gone-nal – talán ez volt BB leghíresebb dala, igaz ő is csak feldolgozta. Ez a verzió soulosabb, mint az 1969-es eredeti.

A már említett KWS-en kívül Taj Mahal szerepel a lemezen, őket leszámítva nem olvashatunk ismert zenészeket a közreműködők listáján, ám azt gondolom, ezek a muzsikusok jó munkát végeztek, jó csapatmunkát. Egy szerethető blueslemezt hoztak össze BB King emlékére, ezzel is továbbviszik a stafétabotot. Igaz, más választásuk nincs.

Szerkesztette: CsiGabiGa