Muse: Simulation Theory
írta Adamwarlock | 2019.05.18.
Zenészek
Matthew Bellamy - ének, gitár, szintetizátor
Christopher Wolstenholme - basszusgitár, vokál
Dominic Howard - dobok
Dalcímek
Értékelés
Valahol, valamikor a Muse volt a rockzene csodagyereke. Az a csapat, amelyik magában egyesít mindent, ami egy ’A’ kategóriás előadónak kötelessége: zeneileg kifogástalan lemezek, energikus, elképesztően látványos koncertek, erős színpadi jelenlét és karizma és összességében is olyan előadás, ami a széles néptömegekhez is képes eljutni. A Matt Bellamy által vezetett csapat úgy vált a mainstream popkultúra részévé, hogy a színes-szagos, de rettentően felületes színtérre rá tudta erőltetni a saját alternatív és progresszív látásmódját, így a modern rockzene egyi üdvöskéjévé váltak.
Egy olyan vérbeli XXI. századi csapat munkássága a Muse-é, amelyik még a mi „konzervatív” újságunkban is 10 pontos kritikára ösztökélte a mindenkori recenzort, teljesen megérdemelt módon. Viszont ahogy teltek az évek egyre inkább azt érezhetjük, hogy az annak idején olyan eredeti és mélyenszántó zenei világ kezdi elveszíteni a saját hangját. A ’2nd Law’ című album ékes példája volt az akkori poptrendek gátlástalan kiszolgálásának, ami a Muse addigi életművétől nagyon idegennek és pénzszagúnak hatott. A soron következő ’Drones’-t hallgatva viszont úgy érezhettük, hogy a producereknek oly kedves irányváltás csak egyszeri kilengés volt. Sajnos a ’Simulation Theory’ ennek ellenkezőjét bizonyítja.
Már a borító is a mai trendek kiszolgálásáról szól, hiszen a ’80-as évek majmolásának idejét éljük a popzene és a divat világában egyaránt, és láthatólag az angol csapat is beállt a sorba, ami a klipeken is megmutatkozik. Ez persze önmagában még nem jelentene gondot, azonban a dalokon is érezhető, hogy olykor a hőskort idéző szintetizátor futamok és hangeffektek csak úgy bele lettek erőltetve a zenei koncepcióba. Az is világos, hogy a Bellamy a populáris tér minél nagyobb meghódítása érdekében osztotta meg kreatív munkáját olyan mainstreamben mozgó producerekkel/dalszerzőkkel, mint Shellback vagy Timbaland. Persze még ez sem lenne gond, láttam én már karón varjút, de a kollaborációk végtermékei, nevezetesen a Get up and Fight és a Propaganda a lemez leggyengébb és legunalamasabb tételei. Utóbbi ráadásul otrombán erőszakolja meg a Muse eddig egyedinek hitt világát a Prince-be oltott Justin Timberlake hangzásvilággal. Az olyan dalokról, mint a vontatott és felejthető Tought Contagion, a patikamérlegen kimért kórustémájával vagy minden popzenék legrosszabb hagyományait idéző, hányingerig negédes Something Human már jobb lenne szót sem ejteni.
A lemez összességében kissé ötlettelennek hat, miközben az agyunkat lezúzzák a gépi basszusok és effektek. Azonban a ’Simulation Theory’ kapcsán a legnagyobb ellenségünk mégiscsak az unalom. Ahogy jönnek sorban a dalok, egyre inkább úgy érezhetjük, mintha az összes egy nagy felvezetés lenne... de mihez? Amikor 42 perc után a The Void utolsó synthwave-es futamai véget érnek, azt kérdezgetjük magunktól, hol is maradt el a várva várt katarzis? Persze a dalok mögött így is érezzük az óriási munkát, a beleölt energiákat, azonban az összképen ez sem tud segíteni. Ahogy az sem, hogy a lemez egyébként kifejezetten jól indul: Az Algorithm - The Dark Side - Pressure trió hallattán azt hihettük volna, hogy a Muse a legjobb formáját hozza, azonban a következőkben az album egyszerűen földbe áll. A folytatást – a Blockades-t – leszámítva kifejezetten középszerű. Sajnálatos, hogy ismételten azt kell mondanom, hogy a Bellamy mellényúlt.
Legutóbbi hozzászólások