Muse: Simulation Theory

írta Adamwarlock | 2019.05.18.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Warner Bros.

Weblap: http://muse.mu

Stílus: pop rock, modern rock, alternatí­v rock,

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek

Matthew Bellamy - ének, gitár, szintetizátor
Christopher Wolstenholme - basszusgitár, vokál
Dominic Howard - dobok

Dalcímek
01. Algorithm
02. The Dark Side
03. Pressure
04. Propaganda
05. Break It To Me
06. Something Human
07. Thought Contagion
08. Get Up And Fight
09. Blockades
10. Dig Down
11. The Void
Értékelés

Valahol, valamikor a Muse volt a rockzene csodagyereke. Az a csapat, amelyik magában egyesít mindent, ami egy ’A’ kategóriás előadónak kötelessége: zeneileg kifogástalan lemezek, energikus, elképesztően látványos koncertek, erős színpadi jelenlét és karizma és összességében is olyan előadás, ami a széles néptömegekhez is képes eljutni. A Matt Bellamy által vezetett csapat úgy vált a mainstream popkultúra részévé, hogy a színes-szagos, de rettentően felületes színtérre rá tudta erőltetni a saját alternatív és progresszív látásmódját, így a modern rockzene egyi üdvöskéjévé váltak.

Egy olyan vérbeli XXI. századi csapat munkássága a Muse-é, amelyik még a mi „konzervatív” újságunkban is 10 pontos kritikára ösztökélte a mindenkori recenzort, teljesen megérdemelt módon. Viszont ahogy teltek az évek egyre inkább azt érezhetjük, hogy az annak idején olyan eredeti és mélyenszántó zenei világ kezdi elveszíteni a saját hangját. A ’2nd Law’ című album ékes példája volt az akkori poptrendek gátlástalan kiszolgálásának, ami a Muse addigi életművétől nagyon idegennek és pénzszagúnak hatott. A soron következő ’Drones’-t hallgatva viszont úgy érezhettük, hogy a producereknek oly kedves irányváltás csak egyszeri kilengés volt. Sajnos a ’Simulation Theory’ ennek ellenkezőjét bizonyítja.

Már a borító is a mai trendek kiszolgálásáról szól, hiszen a ’80-as évek majmolásának idejét éljük a popzene és a divat világában egyaránt, és láthatólag az angol csapat is beállt a sorba, ami a klipeken is megmutatkozik. Ez persze önmagában még nem jelentene gondot, azonban a dalokon is érezhető, hogy olykor a hőskort idéző szintetizátor futamok és hangeffektek csak úgy bele lettek erőltetve a zenei koncepcióba. Az is világos, hogy a Bellamy a populáris tér minél nagyobb meghódítása érdekében osztotta meg kreatív munkáját olyan mainstreamben mozgó producerekkel/dalszerzőkkel, mint Shellback vagy Timbaland. Persze még ez sem lenne gond, láttam én már karón varjút, de a kollaborációk végtermékei, nevezetesen a Get up and Fight és a Propaganda a lemez leggyengébb és legunalamasabb tételei. Utóbbi ráadásul otrombán erőszakolja meg a Muse eddig egyedinek hitt világát a Prince-be oltott Justin Timberlake hangzásvilággal. Az olyan dalokról, mint a vontatott és felejthető Tought Contagion, a patikamérlegen kimért kórustémájával vagy minden popzenék legrosszabb hagyományait idéző, hányingerig negédes Something Human már jobb lenne szót sem ejteni.

A lemez összességében kissé ötlettelennek hat, miközben az agyunkat lezúzzák a gépi basszusok és effektek. Azonban a ’Simulation Theory’ kapcsán a legnagyobb ellenségünk mégiscsak az unalom. Ahogy jönnek sorban a dalok, egyre inkább úgy érezhetjük, mintha az összes egy nagy felvezetés lenne... de mihez? Amikor 42 perc után a The Void utolsó synthwave-es futamai véget érnek, azt kérdezgetjük magunktól, hol is maradt el a várva várt katarzis? Persze a dalok mögött így is érezzük az óriási munkát, a beleölt energiákat, azonban az összképen ez sem tud segíteni. Ahogy az sem, hogy a lemez egyébként kifejezetten jól indul: Az Algorithm - The Dark Side - Pressure trió hallattán azt hihettük volna, hogy a Muse a legjobb formáját hozza, azonban a következőkben az album egyszerűen földbe áll. A folytatást – a Blockades-t – leszámítva kifejezetten középszerű. Sajnálatos, hogy ismételten azt kell mondanom, hogy a Bellamy mellényúlt.

Pontszám: 5.5

Legutóbbi hozzászólások