Billy Idoltól Gary Moore-ig: Vámos Zsolt 50 – Analog Music Hall, 2019. 04. 25.

Egyetlen gitáros, Vámos Zsolt uralta az estét, aki minden műfajban megállta a helyét, legyen az punk rock, AOR, nu metal, modern rock, heavy rock, hard rock, vagy akár blues. És ezt mind be is mutatta ezen az előadáson. 9+1 énekes kellett mellé, hogy ezt a változatos életművet elővezethesse: Sipos F. Tamás, Hetényi Pál, Mogyoróssy Adrienn, Garda Zsuzsa, Csordás Levente, Björn Lodin, Kalapács József, Rudán Joe, Kiss Zoltán, sőt még a közönség soraiból felhívott Sipos Tamás (Sing Sing) is kibicelt egy dalban.

'50 év lélekjelenlét' – jó cím egy olyan gitáros életművének, aki szívvel-lélekkel játszott mindent egész életében, legyen az Napoleon Boulevard, Exotic, Bon Bon, vagy akár Gary Moore. De ezen az estén csupán azokat a projekteket vonultatta fel, ahol a saját zenekarában és/vagy a saját zenéjét játszhatta. Az már a Gary Moore Emlékesteken kiderült, hogy a próbák során kialakított program pontos időtartamát nehéz előre megbecsülni. Zsolt is azzal „rémisztgette” közönségét, hogy akár 3 órás is lehet a műsor. Nos, szünettel együtt négy és fél óra volt. A 19.20-kor elkezdődött vetítés Woodstocktól (Zsolt születésének éve volt 1969.) napjainkig mutatta be az embert, nemcsak a gitárost, de a gyöngyösi fiút, a harcművészt, a Budapestre költözött és a kertjében kutyájával játszó polgárt is.

Először az a két ember lépett színpadra Zsolttal, akikkel talán a legtöbbet játszott együtt: Lőrincz Viktor basszusgitáros és Borbély Zsolt dobos. Együtt voltak a Facesben, a Rock Bandben, a dobossal a Hard/Kardban is, de emlékeim szerint láttam őket egyszer Bon Bon-koncerten is együtt muzsikálni. Ráadásul az is kiderült, hogy Borbély Zsolt is „földi”, gyöngyösi, akárcsak Zsolt. Egy instrumentális áldással nyitották az estét, melyben a latinos alaphoz egy mantraszerű ének csatlakozott samplerről.

Sipos F. Tamás színre lépésével csak titokban reménykedtem, hogy a közösen írt negyedik Exotic-lemezről is előkapnak valamit. És lőn! A Go-go Amerika az akkori időben trágárnak számító szövegével tarolt. Persze más világot éltünk. Az énekes azt is elmesélte, hogy a Zsolt száján haragjában kicsúszó legrondább szó a marha volt akkoriban. De az együtt töltött évek alatt ez jelentősen változott. Mészáros Péter billentyűs is csatlakozott a díszes társasághoz, és a Faces (egy időben Billy Idol Tribute Band) műsorából a Rebell Yell - White Wedding párosra tombolhattunk. Kedvenc feleségemmel szó szerint táncra perdültünk.

Az este számomra – és szerintem sokak számára – legjobban várt részével folytatódott a műsor, a kultikus Marathon zenekar dalaival. Az eredeti felállásból – Zsoltin kívül – a szintén gyöngyösi (mindenki gyöngyösi?) énekes, Hetényi Pál, a „kicsi, de játékos” Szappanos György basszusgitáros, és a szaxofon-guru Kató Zoltán maradt meg, de Galambos Zoltán is billentyűs közreműködő volt, Szentmihályi Gábor dobos pedig a kiadatlan második album felvételeinél segédkezett, szóval ők is a Marathon-család szerves részei.

A melankolikus AOR muzsika igazi hiánypótló volt akkoriban Magyarországon. Sőt, szerintem a mai napig nincs hasonló zenekar idehaza. Talán ezért is vált egyes körökben kultikussá a banda. A CD-korszak és rablókapitalizmus hajnalán ki tudja, mennyi lemezt nyomott ki a kiadó, akik utána „elegánsan” csődöt jelentettek. Nekem is csak műsoros kazettán van meg az eredeti anyag. Persze 2012-ben újra megjelent CD-n ('Időgép' címen) a kiadatlan második lemez dalaival kiegészítve, ezt az előtérben meg is lehetett vásárolni. De az igazi rajongóknak már régen megvolt.

Az egyik legnagyobb rádióslágerrel nyitottak (Nagyvárosi éjszakák), és a másik – nem másik, "A" – legnagyobb rádióslágerrel zárták a műsorukat (Ez a dal most nem mindenkié). Persze a kettő között még sok minden történt. A kiadatlan második lemezről meghallgathattuk az Elveszettek angyalát, mely szintén igazi rádióba való muzsika, Zsolt nagy kedvencét, a nyugodtabb Első gyorsvonat Amszterdam felőlt, a közönség soraiból felcibált Sipos Tamás (F. nélkül) alkalmi közreműködésével duettben hangzott el a Soha többé nem hallgatok bluest.

A korábban már Bikiniben is fellépő, lemezének borítóján pedig félmeztelenül pózoló Kató Zoltán most kopott farmernadrágban fújta el 1994-es szólólemezéről a Jonathan, a sirály című dalt, hangulatos tengerparti háttérképek mellett.

Végül a dalok nélkülözhetetlen részét képező szövegek írója, Horváth Attila is feljött a színpadra pár mondat erejéig elmaradhatatlan bőrdzsekijében, hogy elmondja, csak azért mondott le egy amerikai utat, hogy itt lehessen a „szíve csücske” zenekar fellépésén. Sajnos az én nagy kedvencem, a Poklok lovagjai kimaradt a válogatásból, de így is nagy élmény volt látni/hallani őket.

A kísérletezgetés időszaka következett, Zsolt elmesélte, hogy egy Evanescense videoklip alapján eredt a szimfonikus, nu metal elemeket is tartalmazó muzsika nyomába, próbálgatván gitárján az ilyen hangzatok létrehozását.

Ezekből a próbálkozásokból jött létre a Missing, mellyel két Evanescense-dalt vezettek elő: Mogyoróssy Adrienn a Bring Me To Life-ot, Garda Zsuzsa az Everybody's Foolt adta elő. A speciális dobképletekről ekkor már Bánfalvi Sándor gondoskodott.

Szintén kísérleti stádiumban maradt – azaz csupán néhány demo maradt fenn utána – a Tears Of Yesterday, mely tulajdonképpen ezt az Evanescense-vonalat vitte tovább, csak férfi énekessel. Csordás Leventével pedig maradandó dalokat alkottak, én nem vagyok rajongója e muzsikának, de még nekem is tetszettek. Hja kérem, a tehetség áttöri a stílusok közti falakat is. E két formációban visszatért Lőrincz Viktor basszusgitáros is, valamint megjelent Kárpáti Zoltán, hogy második gitárosként vastagítsa a hangzást. Én mindeddig azon morfondíroztam, hogy minek oda Zsolt mellé az az ötgitáros állvány, mikor rendre csak a két Gary Moore Signature Les Pault használja. De ebben a zenében végre előkerült egy másik hangszer is.

A hosszú szünet ránk fért – bár gondolom, nem elsősorban miattunk, nézők miatt volt –, mert a terem levegője fullasztóvá vált eddigre. A második részt már a szélesre tárt vészkijárati ajtó mellett töltöttük. Ez a szakasz elsősorban a hard rock rajongóknak szólt. A Hard zenekarnak már a nevében is benne van a műfaji megjelölés, bár személyes véleményem szerint amikor Zsolt csatlakozott, és Björn Lodin énekessel írták a dalokat (ez már a negyedik nagylemez volt), az már inkább heavy rock volt. Visszatért Borbély Zsolt a dobokhoz, Kárpáti Zoltán a második gitáros poszton szerepelt újra, és színpadra lépett Mirkovics "Zserbó" Gábor, aki a zenekar megálmodója – és gyakorlatilag egyetlen állandó tagja – volt.

Björn Lodin remek énekes, nagyszerű producer és jó dolog, hogy eljött Magyarországra Zsolt kedvéért. Mindazonáltal azt kell mondjam, nagy szerepe volt abban, hogy a Hard beleállt a földbe. Nem elég karizmatikus dalszerző, márpedig ebben a műfajban a ragadós dallamok nem jelentenének hátrányt. Baltimoore nevű zenekara is hosszú évek óta stagnál, csupán Nikolo Kotzev gitáros csatlakozása idején volt egy rövid felvirágzása. Azért persze a két Lodinnal készült lemez krémjét sikerült kimazsolázni ebben a rövid műsorban. Volt Truth Or Dare, Bitten By You és Pretty Little Liar az 'Even Keel' lemezről és volt Into The Fire meg Black Clouds a 'Time Is Waiting For No One'-ról. És ott volt a Várj úgy, melyet poénból énekelt fel magyarul Lodin, de a hozzá készült videoklipnek köszönhetően – mely most is ott ment a háttérvetítőn – az egyik legnagyobb sikere lett a csapatnak.

Kalapács Józsi a Hard eredeti énekese volt – az első két lemez vele készült –, azok a dalok máig sokkal jobban megmaradtak bennem, mint Lodin szerzeményei. De ezen az éjszakán – mert már javában közelítettünk a 11 órához – a Lodin távozása utáni dalok (melyeket már Kard néven adtak ki) kapták a főszerepet.

Zsolt instrumentális intrója (Karma) vezette fel a műsort, melyet – ahogy a lemezen is – Az újrakezdés kódja követett. Szerintem a lemez legjobbja az Addig égessen, üvöltöttem is teli tüdőből. Ahhoz képest pihenő volt a Szomorú szombat. A Fekete ég alatt már újra felpörgette a pulzusszámot, úgy igazán Kalapács-módra. Ezt a blokkot az igazi metalos szövegű („Láncra ver a vér, De a becsületed mégis mennyit ér.”) A vér kötelez zárta.

Rudán Joe is régi harcostárs, tőle a Kalapácsnak írt Barátom című Vámos-dalt hallhattuk („Neki: A jel, nekem: Hol van a szó, Köztünk mindig minden kimondható. Ha egyszerű tiszta szóra vágyom, Téged mindig hívhatlak, öreg barátom.”). Igazi közönségnóta ez is, mint a két benne idézett „pokoli” dal. Annyira „jól” sikerült (egy technikai malőr miatt újrajátszották az estről készülő felvétel miatt), hogy kétszer is meghallgathattuk. Én nem bántam. Inkább azt, hogy a Kalapács - Rudán duett ziccerét kihagyták. Pedig a Kard lemezén van is egy ilyen szám (Tűzön-vízen).

11 elmúlt, mire a Run For Power színpadra került. Kiss Zolit, Szentmihályi Gábort, Mezőfi Józsefet és Bejan Norbertet már láthattuk három héttel korábban a nyolcadik Gary Moore Emlékesten. Akkor a műsoruk bluesosabb részét domborították ki, most inkább a hard rock korszakra koncentráltak.

Ennek megfelelően a szokásos Stockholm-szindrómával (Over The Hills And Far Away - Thunder Rising páros) kezdtek, majd előkerült a Parisienne Walkways, melyet április elején másra osztottak, most Zsolti kiélhette magát a kultikus szerzeményben. Utána közel olyan hosszú tapsot kapott, mint amilyen a dal maga volt. A „majdnem” névadó daluk (Run For Cover) után azért egy kicsit elkalandoztak „blúzabb” vizekre is, csak hogy megmutassák Zsolt ezen oldalát is. A Too Tired - Oh Pretty Woman páros után Zsolt végre előkapta a fehér Jacksonját, és megkaptam a The Lonert, melyet annyira hiányoltam az Emlékesten. És ezzel a gyönyörű instrumentális szerzeménnyel keretbe is foglalta az egész műsort.

A koncert végén Zsolt megköszönte minden közreműködőnek a segítséget, hogy ez az este létrejöhetett, ám amikor utolsóként a közönség közt álldogáló édesanyját köszöntötte, könnyeivel küszködve vonult le a deszkákról. Megható zárókép volt a csodálatos előadás végén.

Ha már eljutottunk a szomorkás befejezésig, hagy mondjam el az én szomorúságom okát: Vámos Zsolt az élő példája annak, hogy a tehetség önmagában kevés a sikerességhez. Jó időben, jó helyen is kell lenni, ráadásul rendelkezni kell egyfajta törtető pofátlansággal is ahhoz, hogy az ember a rockszakmában érvényesülni tudjon. Zsolt pályafutása tényleg hemzseg a csúcskategóriás minőségű produkcióktól, valahogy mégse jött össze neki a nagy áttörés. Ugyanakkor az a szürke eminenciás maradt, akit megbízhatósága miatt bárki szívesen elhív egy közös produkcióra, mert műfajoktól függetlenül minden téren meg tudja állni a helyét. Ahogy ezen az estén is bizonyította.

Om / Go-go Amerika / Rebell Yell / White Wedding // Nagyvárosi éjszakák / Kopott házak hercege / Elveszettek angyala / Első gyorsvonat Amszterdam felől / Soha többé nem hallgatok bluest / Jonathan, a sirály / Ez a dal most nem mindenkié // Bring Me To Life / Everybody's Fool / Migrant / Marriage Of Convenience /// Into The Fire / Black Clouds / Truth Or Dare / Bitten By You / Várj úgy / Pretty Little Liar // Karma / Az újrakezdés kódja / Addig égessen / Szomorú szombat / Fekete ég alatt / A vér kötelez / Barátom // Over The Hills And Far Away / Thunder Rising / Parisienne Walkways / Run For Cover / Too Tired / Oh Pretty Woman / The Loner

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni, Mahunka Balázs és Bognár György