The Prodigy – „A true Pioneer, Innovator and Legend": Ég Veled, Tűzlobbantó! (Elment Keith Flint)

írta ProblemChild | 2019.03.12.

Valahol a 2000-es évek elején, de már néhány üveg tecsós cefre után jártunk, a helyszín egy közepesen szar egyetemi buli. A DJ konkrétan fél tőlünk valamiért (ránk nézve gáz, de a közhangulatnak jót tett). A cimborám elindul a lemezlovas felé, lassút kérne, csajozna. A keverőgyerek látja a felé imbolygó Prodigy-pólót (egyetlen együttes, amit ruhán hordtunk), gyorsan belengeti a ’Fat Of The Land’ bakelitet a reményei szerint legvilágosabb pontra, és szemében alig leplezett rémülettel rázza: „itt van már, ez lesz a következő, rakom, rakom!” A csaj nem lett meg, de a buli felpörgött: rocker, rapper, diszkós, alteros együtt ugrált, üvöltött még a reggeli fényben is.

 

 

Egy hete… a kávé hatását várva mímeltem ébrenlétet a melóhelyen, mikor megtudtam. Egy hete olvasok, nézek, hallgatok. És egy hét alatt értettem meg, hogy egyik kedvenc bandám, zenei példaképem, akik saját maguk egy stílus, jelenség, életérzés… hogy ezt mind hiába tudtam, még így is mennyire alábecsültem őket.

Egy struccal kezdődött. Nátha, fekvés, MTV, a képernyőn valami, még a '90-es évek szintjén is elborult klip, amiből időről időre rám meredt egy strucc. Aha. Aztán jött két táncos, egy irigylésre méltón jó (Leeroy Thornhill, 2000-ben kilépett) meg egy irigylésre méltón őrült (Keith Flint). Voltak színek, villogás, jó ég tudja, mi, a zene pedig – ha lehet – még megfoghatatlanabb volt. Káosz, zaj, bevágott hangok, mifene.  Hasonlót se hallottam, mégis ez az egész fülbemászó, ritmusos volt csordultig töltött energiával. Out of Space. Prodigy. Megjegyezve. Egy szürreális Charly, egy streetes ’Place-szel később már a No Good szólt, tulajdonképpen mindenhonnan a városban, mégse éreztük, hogy sok lett volna belőle.

Később, mire lehetőségem lett zenéket gyűjteni, már javában benne jártunk a ’The Fat Of The Land’ korszakban. Ekkor szakadt rám az addigi Prodigy-életmű.

Megunhatatlan volt. Házibulik, repedt kipufogós trabantos csapatások, és csontig tekert potis szimpla szerda délutánok soundtrackjének konstans résztvevője lett a BrainTree-ben (ne már, mennyire stílusos városnév) alakult banda zenéje. Valamivel később, egy jó barátommal közös albérlet falai adták dübörögve hírül: a rapper és a rocker megtalálta a közös zenét.

Jött a NET, kinyílt a világ, a vinyón 100+ terra zene, de a Prodigy – mint sokaknál – állandó szereplője a listáimnak. Az ’Always’ (2004), az ’Invaders’ (2009) és a legújabb ’Tourist’ mellett eljutottak hozzám a gyöngyszemek: Liam mixlemeze, a Dirtchamber’ (Állat), a ’Lost Beats’, még  az egyik korai demokazetta is (szarul szól, de fílingje, az van), vagy éppen Flint saját kis side projectje, a ’Device1’. Ez utóbbi egy zajos, elektrós punk, ajánlom figyelmedbe! (Nem mellesleg a Razor c. dal képezi az alapját a Baby’s Got a Tempernek.)

Ha a The Prodigyról beszélünk, hamar feltűnik: minden, és mindennek az ellenkezője igaz. Esetleg nem. 1991-től egészen máig sorra hozzák a slágereket, tehát mainstream, szinte pop. Már ha nem számoljuk, hogy széttorzított, botrányos, minden trenddel szembemenő zajhalmaz az egész. Rave csapat, ami sikeres 20 évvel azután, hogy magára a műfajra se emlékszik már senki, eközben Dave Grohl az egyik legjobb rockbandaként hivatkozott rájuk. Amúgy breakbeat, jungle ritmusokkkal operálnak, de használjuk rájuk az elektropunk kifejezést is. Zenéjük kompromisszumot nem ismerő öncélú művészkedés, ám mindenkinek szól és valahogy mindenki érti. Pozitív, dühös, elveszett, odamondó, de általánosságban bármely trackjére szét lehet verni egy háromszintes házat éjfél és egy között. Ami állandó: állatira táncolható!

A Prodigy-jelenség: Két – de inkább három – generáció érezte lázadó tiniként, hogy ez a zene éppen és csakis nekik szól. Aki ma él, annak az életére így vagy úgy, de hatottak. Sztárok lettek, miközben minden, amit tettek, ez ellen dolgozott. Véletlenül sem szexis külső, nagy költségvetésű, de nyilván tiltólistás klip (még a net előtt!), sokkoló elemek túlzott, bármi magyarázat nélküli használata, mindez nagy betűkkel szerepel a celebképző EZT NE CSINÁLD felirata alatt. A csapat harmincéves léte explicit tagadása a sztármenedzserek ökölszabályának: „ne akard feltalálni a spanyolviaszt”. Az underground szellemében kerülték a médiát, nem szerepeltek bulvárban, gőzünk sem volt a magánéletükről. Tomboltunk rájuk, és mindent tudtunk, amit kellett.

Bevallom, nekem a Prodigy sokáig csak Liam Howlett volt (hisz a zene az ő zseniét dicséri), Keith-t és Maximot afféle kelléknek néztem, de be kellett látni: hiba lebecsülni a magasfeszültségen tomboló frontembert. Flint, akárcsak a Prodigy, több korszakát élte meg a szemünk előtt (ironikus módon a rave korszakban rockerszerű hínárhajjal, a hardosabb időkben pedig félkopaszon láttuk), mégis végig maradt, aki volt. Teljes az összefonódás: Ahogy a Prodigy zenéje az „ezzel idegesítsd halálra a szomszédod” csimborasszója, Flint outfitje a szüleid rémisztgetésének abszolút elérhetetlen pontja. A legenda szerint a Firestarter klipjének bemutatója után lángolni kezdtek az MTV vonalai:  „Mégis, mi a f@szt volt ez????”

Hát mi lenne? Tökéletes korlátok nélküliség, darlin’, éppen az. Egy generáció hangja, a remény hangja. Hogy lehet értelmetlen bilincsek nélkül, szabadon élni, felfedezőként lángolva, anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene bárkinek (amíg nem ártunk neki, persze). Ez volt az érzés, amitől a '90-es évekre a mai napig úgy tekintünk, mint egy ígéretre. Ígéretre, ami végül nem teljesült. Magunkra maradtunk. Kicsit megütve, kicsit elveszve, naív, szárnyakkal teli álmainkkal. Mi lettünk a megjósolt „Jilted Generation”, az elveszett, elhagyott generáció.

Ám pont a Prodigy jelzi: ez az ígéret nem halt meg. A generáció él, és többé nem korlátozza születési idő. Bármely koncertjükön a nosztalgiázó 40-es, a lázadó 18-as, és tök tudja, hogyan bejutott 14 éves együtt tombol, őrjöng, ugrál inaszakadtáig, fullra tömött  arénában. Fejből üvöltik egymás után a 1991-es és a 2015-ös dalokat. A Prodigy megtette, átlépte az utolsó korlátot is, áttörte az időt. 30 éve aktuális, friss, és olyan, amihez hasonlót sem tud senki. 30 éve jelen idő. Ott van minden tracklistben, minden setupban, bármilyen bulit feldobhatsz vele.

Keith ízig-vérig Prodigy volt. Jelenség, amit kitalálni sem lehet. Féktelen, korláltan, kortalan, messze túl minden határon. Outfitjét látva Stephen King „Az”-a sikítva menekül, eközben – kortársak egybehangzó tanúsága szerint – nehéz volt nála kedvesebb embert találni. Interjúin, ha mosolyog, szeme tiszta, nyílt, vidám. Mint egy nagyra nőtt gyerek, fura hajjal, ártatlanul. Aki volt koncertjükön, tudja: Keith ki nem hagyta, hogy lemenjen az első sorhoz, be a tömegbe, kezet fogjon mindenkivel és érezzék egymást a közönséggel.

Életéről amennyit tudunk, igazi punk-rock sztori: diszlexiás volt, otthagyta a sulit, fejest ugrott az életbe. Egy rave-bulin összeakadt Liammel, táncos lett a Prodigyben, majd hat év után előlépett énekes-frontemberré, mindezt úgy, hogy ének- és tánctudása az általánosan elfogadott normák szerint nem létezett. Mégis csinált valamit, és ez a valami jó volt! Mint egy kettéhasadt reaktor, egy őrjöngő dervis, energiája mindent elborított. Frontemberi debütálása elhozta a banda második csúcsramenetelét. A Firestarter, de még a Breathe is durvább volt, mint bármi, amit a mainstream média addig elviselt. Bejárta, talán megváltoztatta a világot, arca az egyik, ha nem „A” legjellegzetesebb zenekari logó lett. (Tudom, hogy a Prod logója elvileg egy hangya, de mennyivel jobban felismerjük Keith fejéről?)

Keith elment. És hogy lesz-e még Prodigy? Nem tudni. Liam – mint mindig – szűkszavú. Egy tweet, amiben megerősíti a hírt, kifejezi fájdalmát és megköszöni, hogy tiszteletben tartják a privát szférájukat, és egy másik, hogy – nyilván – minden koncert törölve. Én remélem, hogy Liam túlteszi magát fájdalmán és alkot tovább (zajáldotta megismételhetetlen zseni a srác), de az biztos, hogy a Prodigy, ahogy mi ismerjük („a legjobb dolog, ami a kilencvenes évekkel történhetett” – írta róluk valaki), többé nem lesz ugyanaz. Az egész teljesen valószerűtlen és hihetetlen; olyan természetes volt, hogy itt vannak, hogy még csak most kezdjük felfogni a dolog jelentőségét. Mikor már nincsenek.

Az elmúlt héten számtalan cikk, videó jelent meg Keith haláláról vagy épp az emlékére (néhányat belinkelek alulra).  Látni, hányan, hányféleképp látják, élik meg a tragédiát, olvasni a pályatársak egy-két soros emlékeit, a rajongók fájdalmát magában is ütött, mégis, ami ennél jobban megragadott, az átlagos emberek reakciója volt: „Olyan, mintha a fiatalságom veszett volna el” – írja valaki egy cikk alatt, „Ne már, végre el tudtam volna jutni egy koncertjükre” – írták vagy százan. „Nézem a koncertet és könnyezem… ennek nem lehet vége!” – írja valaki, aki saját bevallása szerint nem rajongó, csak szerette a zenéjüket. De ugyanígy műkedvelőnek vallja magát az, aki bevallja: „Jobban fáj, mint mikor egy rokonom vesztettem el… nem értem miért… ez normális?”

Igen, bro’, az. Én is érzem, és nem tudom, miért. Mindig úgy gondoltam, a Prodigy nemcsak egy zene. A Prodigy stílus, látásmód, életérzés. És talán valamivel több. Hogy mi járt át a koncertjükön, mit érzek klipjeik, koncertvideóik láttán, mit adtak hozzá az életemhez, homályos, megfoghatatlan, mégis átütően erős. Mint a zenéjük, mint Ők, mint minden velük kapcsolatban.

A Prodigy az egyik legenergikusabb, legjobban táncolható, mégis legőszintébb zene, amit valaha írtak. Egy olyan generáció(k)nak szól, aki úgy döntött, áttáncol az életén. A Zene most megreccsent, a Tűzgyújtó örökre elhallgatott, de mi nem akarjuk abbahagyni a táncot. Feltekerjük hát a hangerőt, és megtesszük mindazt, amit eddig nem mertünk, mert nincs már, aki megtenné helyettünk. Most már nekünk kell vinni a tüzet tovább.


Legutóbbi hozzászólások