„Maximalista fajta vagyok”: Interjú Bátky „BZ” Zoltánnal (Wall Of Sleep)

írta Wardrum | 2018.12.27.

Kevés olyan magyar metalrajongó van, akinek Bátky Zoltán „BZ” neve ne mondana valamit. Arról nem is beszélve, hogy neve milyen sokféle dolgot mondhat, hiszen az elmúlt évtizedekben hallhattuk a magyar prog-metal szcéna egyik legnagyobb jelentőségű lemezén, a Stonehenge 'Angelo Salutante' című opuszán, de a krisztusi kort megért, legendás After Crying élén is. Vagy akár a Wendigóban, esetleg az At Night I Fly-ban. Mintha mindez nem lenne elég, a számos projekt, újságírás és zeneszerzés mellett most a szintén nagynevű Wall Of Sleep frontvonalán láthatjuk viszont. A zenekar új lemezéről, eddigi munkáiról, a zeneiparról és személyes dolgokról beszélgettünk az énekessel.

 

 

Hard Rock Magazin: Bár veled kapcsolatban mindig akad meglepetés, mégis egy váratlan húzás volt, hogy most a Wall Of Sleep élén láthatunk viszont. Mesélnél, hogyan kerültél a mikrofonjuk mögé?

Bátky Zoltán: Szerintem legfeljebb azoknak lehetett váratlan, akik az eddigi zenekaraimat és az általuk képviselt stílusokat is skatulyákba próbálják passzírozni. Sokaknak a Stonehenge óta definitív „progmetal énekes” vagyok, pedig igazából, ha megnézzük az azóta eltelt időszakot, a prog bandák mellett ugyanúgy volt hard rock, modern metal, kortárs-szimfonikus zene vagy épp akusztikus csapat. Nem tudom korlátok közé szorítani a belőlem kiömlő zenét, ahogy azt sem tudom egy stíluson belül tartani, amit hallgatok. Most épp egy Spotify-lejátszási lista szól, ami automatikusan válogat a kedvenceim közül, és ha csak az első képernyőre kiférő előadókat nézem, van itt: Queen, Michael Jackson, Ghost, Slayer, Steven Wilson, H.E.A.T., Wackor, Disturbed, Dreamgrave. És igen, mindjárt elindul Sandrától a Maria Magdalena (oké, van egy '80-as évekbeli guilty pleasure pop playlistem, ezt onnan húzhatta be).

Visszatérve a konkrét történésekre, Kemencei Bali Facebook-oldalán láttam egy rövid szösszenetet, hogy úgy tűnik, ismét énekeshiányba kerültek, és ha bárki tud valakit, szóljon. Én pedig csak úgy odakommenteltem, hogy „hm, itt a kezem az Enter fölött, leüssem, ne üssem?” Erre pedig villámgyorsan jött Balitól az üzenet, hogy üsd le, BZ! És ezzel egy időben más zenekartagok pedig a kommentemre reagáltak ugyanígy, hogy hajrá. Bár igazából az első reakcióm zsigeri volt, utána tényleg elgondolkodtam, hogy ezt bizony meg kéne próbálni, aztán elkezdtem levelezésbe bonyolódni a srácokkal, és elindult egy „ismerkedési folyamat”.

HRM: A csatlakozásod előtt mennyire követted a Wall Of Sleep pályáját?

B.Z.: Már a Moodot is nagyon szerettem. Ők abban a korszakban váltak underground doom kultbandává, amikor  tudtunkon kívül  a Stonehenge-dzsel mi ugyanezt értük el prog berkeken belül. Ráadásul nagyon szerettem, hogy ők sem azt a vegytiszta, koszos, reszelősen kiabálós, ozzys Sabbathot újraélesztős doomot tolták, amit annyian mások, hanem mindig volt a zenéjükben egy tonna ősrock, klasszikus metal, pszichedélia és sok egyéb réteg. A Mood után követtem az utódzenekarokat is, néha játszottunk is egy színpadon ilyen-olyan fesztiválokon, szóval tudtam róluk, de nem volt közvetlen kapcsolat. Komolyabban a fent említett Facebook-poszt után kezdtem belehallgatni, hogy vajon tényleg lehetne-e közös halmazom azzal, amit csinálnak.

Volt is némi hezitálás bennem, mivel éreztem sok közös pontot és lehetőséget, de őszintén megvallva pont az ének miatt sokkal szőrösebb, sarkosabb volt a korábbi összkép. Viszont amikor az első dalötleteket megkaptam Sanyitól, azonnal látszott, hogy simán odafér a sok tekintetben másfajta énekstílusom. Amikor pedig megnyugtattak arról, hogy nem az előző énekesek klónjait keresik, megnyugodtam, hogy jó lesz ez.

HRM: Igen, a Wall Of Sleepet sokan még mindig doom metal csapatnak mondják, de mintha veled együtt egy kis rock’n’roll dögösség, valamint egyfajta BZ-s érzelmesség is érkezett volna a zenekarba.

B.Z.: Egyrészt tény, hogy nem tudok kibújni a bőrömből, de a zenekar múltjára visszanézve azt látom, hogy már eleve egy erre mutató folyamat közepére sikerült pont jókor és jól bekerülnöm. Már amikor az első próbákon megnéztük a koncertprogramba szánt korábbi dalokat, és szintén jelezték felém a többiek, hogy nyugodtan formálhatom őket énekileg, akkor is éreztem, hogy ezekben a dalokban ott volt egy csomó finomság, stílusbeli változatosság, legfeljebb ezek a korábbi ének, vagy épp a hangzásvilág, esetleg a közönség skatulyái miatt nem voltak ennyire egyértelműek. Az az érdekes, hogy például hangjegyek tekintetében nem változtattam semmit a Burst Into Flamesen, szimplán csak más stílusban, egyedi apróságokkal, hajlításokkal, színekkel éneklem ugyanazt, és máris az jött vissza mindenhonnan, hogy szárnyakat kapott a dal. Én persze inkább úgy fogalmaznék, hogy a WoS előző felállásai akkor és ott úgy szóltak, ahogy annak szólnia kellett. Holdampf Gáborral valóban egy ősdoomos érzetet adott az összkép, később pedig Csabával bejött a jó értelemben vett kosz és karc, meg a sludge. Én pedig úgy éreztem, amikor Sanyival kibogoztuk, hogy az ő hatásai és az enyémek hol érnek össze, akkor előjött Coverdale, Dio, Tony Martin, és máris megvolt, merrefelé tudjuk együtt vinni az érzésvilágot.

HRM: A ’The Road Through The Never’ az első munkád a Wall Of Sleeppel. Mesélnél nekünk az album keletkezési körülményeiről?

B.Z.: Azért vagyok kiemelten büszke erre a lemezre, mert gyakorlatilag „társadalmi munkában” készítette el a zenekar és néhány csodálatos segítő ember. Miután azt hiszem, négyszer pattantunk vissza az NKA támogatási programról indoklás nélkül, bedühödtünk, és azt mondtuk, oké, „csakazértis”. Egy megátalkodott fillérünk sem volt arra, hogy egy lemez miatt mínuszba menjünk, szóval olyasmi volt ez, mint hó végén a kabátzsebekben keresgélni az aprót, emellett pedig megnéztük, ki mit tud saját oldaláról bevállalni pluszban.

A dobokat és a basszusgitárt a soproni Hangár klubban vettük fel a zenekar régi harcostársa, Weisz Ferenc Ferdinánd segítségével, aztán az egész átkerült hozzám a házistúdióba editálásra. Utána Sanyi és Bali az egerszalóki Standing Waves stúdióban, baráti rohammunkában rántotta fel a gitárokat Sohajda Péter bábáskodása mellett, majd jött az ének, amit a Wisdomból és sok egyéb helyről ismert Nagy Gábor „NG” barátomnál rögzítettünk. (Ezúton is örök hála neki és csodálatos párjának a szakmai segítségért, a hihetetlen törődésért, az otthonosságért, meg mindenért!) Közben Sanyival küldözgettük egymásnak a billentyűs ötleteket, amiket végül én játszottam fel otthon, valamint a Dalriada / Mandara / Unplugged Pressure / ésatöbbi billentyűs barátom, Szabó Gergely ’Szög’ is hozzájárult két dalhoz. Végül az egész csomag megint összeállt az én stúdiós gépemen, ahol kimazsolázódtak és a helyére kerültek az ezerfelől érkező sávok, és ment a pakk vissza Egerszalókra, ahol Sohi nekiállt a keverésnek, mi pedig amolyan zenei társrendezőként folyamatosan adtuk az inputot, míg majdhogynem háromszámjegyű tesztverzió után készült el a végleges keverés.

Közben a borítóval és minden egyéb körítéssel kapcsolatban is komplett zenekari ötletelés folyt, majd az egyik általam bedobott ötletet kezdtem végleges formába önteni, így a frontborító és a teljes artwork is saját – mármint igazából az egy dolog, hogy én készítettem, de a többiek chaten, telefonon szinte végig „vezették a kezem”. Szóval ez is irtózatos mértékű csapatmunka volt, és bármennyire az összes haja az égnek állt mindenkinek közben a kavarásoktól, buktatóktól, nem várt kanyaroktól, a többiek nevében is mondhatom, hogy baromi büszkén mutogatjuk a végeredményt.

HRM: Ha már végeredmény, milyenek a visszajelzések?

B.Z.: Egyrészt lassúak persze, mert manapság egy lemez megjelenése az undergroundban – és főleg a magyar undergroundban – már egyáltalán nem esemény, kevesekhez jut el a hír, mert hiába ott az internet és a közösségi háló, ez az előnyök mellett azt is jelenti, hogy a hallgatókra és a szakmára is irtózatos mennyiségű új zene, banda, megjelenés és infó záporozik. Az eddigi kritikák viszont egyöntetűen pozitívak, arra pedig külön büszkék vagyunk, hogy a HammerWorld novemberi számában egyenesen a havi lemez-toplista élén végeztünk olyan versenyzők előtt, mint a Disturbed vagy épp a Nevermore legendás néhai frontembere, Warrel Dane posztumusz lemeze.

HRM: Mennyire tudtad kivenni a részed az alkotói folyamatból?

B.Z.: A Wall Of Sleep zenei agya mindig is Füleki Sanyi volt, és ez most sem változott. Egyrészt egy csomó dalötlete már különféle kidolgozottsági százalékokkal akkor is megvolt, amikor beszálltam, másrészt folyamatosan szállította a riffeket. Viszont annak ellenére, hogy zenekaron belülről és kívülről is többen jelezték, hogy BZ, itt nyugodj lejjebb, mert Sanyi az alfa és omega, ráadásul elég nyűgös tud lenni, ha beleszólnak a munkájába, ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam.

Már a legelső, tesztelésemre elküldött dalötleten változtattam a feléneklés során, mert egyszerűen éreztem, hogy a dalszerkezet számomra kicsit máshogy mutatna jobban. És nem volt gond belőle, sőt. Aztán azon vettem észre magam, hogy inkább egyfajta pingpongozássá változott a dalszerzés, Sanyi átküldte az adott ötletet, én az énekdallam és szöveg mellett itt-ott formáltam, beleírtam, átszerkesztettem, aztán visszaküldtem, utána Sanyi mókolt bele, aztán megint én, és szépen alakultak a végleges formára a szerzemények. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy saját szerzemény is felkerült a lemezre, a záró Fear ugyanis egy majd’ 10 éves akusztikus dalomra épül, amit természetesen Sanyival szintén atomjaira szedtünk és újra összeraktuk, hogy ez is közös munkával érje el az igazi erejét.

Azt pedig hozzá kell tennem, hogy a csapat többi tagja is nagyon komolyan tesz hozzá az összképhez. Bali nemcsak a szólóival dobja fel a dalokat, de kiváló kritikus, néha kifejezetten keresetlen szavakkal, de nagyon hatékonyan tud rámutatni arra, mik egy adott zene gyenge pontjai. Barna bőgősoundja és játéka külön fejezet, szinte egy lehangolt harmadik súlygitárt ad az összképhez, nem csak a szokásos dumdumdum alapozást. Szása pedig egy hihetetlenül karakteres stílusban doboló ember, ahol nem a virgák adják a lényeget, hanem az, hogy minden odacsapott hangnak valódi súlya és mélysége van.

HRM: Az interjú során számomra újdonság volt, hogy nem Magyarországon élsz már. Szabad tudni, mióta és miért nem?

B.Z.: Három éve élek Bécsben, bár az első évben még volt egy lakásom Budapesten is, de most már teljesen átköltöztem a piros vonal túloldalára. Igazából a dolog úgy indult, hogy volt egy elég zűrös válással végződött kapcsolatom, közben a különféle zenei projektjeim is elég rosszul álltak, az akkori munkámban is adódtak egyre súlyosabb gondok, és közben a magyarországi politika, közhangulat, gazdasági helyzet miatt is úgy éreztem, fojtogat mindenhol minden. Mivel annak idején kölyökkoromban Kanadában is éltem egy ideig, meg aztán azóta is munka, turnék és egyebek kapcsán is sok helyen fordultam meg életemben, számomra sosem jelentett gondot az az elképzelés, hogy teljesen máshol folytassam. A cél ismét Kanada volt, ráadásul olyan szinten voltam magam alatt a fenti okok mellett egy klinikai szintű bipoláris depresszió legmélyén, hogy már véglegesen elterveztem, hogy egy kedvenc helyemen, a civilizációtól távol, egy kanadai erdő közepén töltöm a maradék időmet önkéntes száműzetésben. Szinte már a repülőjegy is megvolt, amikor az utolsó pillanatban találkoztam egy csodálatos lánnyal, akiről a nagy szerelem hevében gyorsan kiderült, hogy Bécsben végzi a tájépítész kar mesterszakát, és ott is szeretne maradni dolgozni és élni. Oké, akkor nem Kanada, hanem Bécs. Te váááárj, milyen nyelven is beszélnek ott? Német? Húúúúbaaaazzz, de hát én angolul beszélek anyanyelvi szinten, a németet sose tanultam, meg nem is szeretem igazán… de ha ezt dobta a gép, akkor legyen Bécs.

És azt kell mondanom, nem bántam meg, sok szempontból sem. Egyrészt értelemszerűen nyertem ezzel egy csodálatos menyasszonyt, aki tényleg baromi sok múltból hozott borzalmamon segített át, és olyan szintű lelki társam, szerelmem, legjobb barátom, rajongóm és kritikusom egy személyben, amit talán sosem gondoltam volna, hogy lehet valaha egy ilyen ágrólszakadt fickónak, mint amilyen én vagyok. Egyébként a munkája mellett ő is tanult zenét, szaxofonozik és sokféle stílusban otthon van, szóval ő egy kiváló szűrő az összes zenei projektemmel kapcsolatban is.

A kinti életre visszatérve, Bécs és Ausztria a Magyarországon kialakult különféle sztereotip elképzelésekkel ellentétben tényleg egy kiválóan élhető hely, nagyszerű emberekkel, valódi szabadsággal minden szinten, kultúrával, lehetőségekkel, ami csak kell. Persze kolbászból itt sincs a kerítés, drága az élet és kell hajtani keményen, de nagyon megbecsülik azt, aki dolgozik és „normálisan” él. Meg aztán az alapvetően „halnak” tartott osztrákok egy részéről simán kiderült, hogy a legjobb értelemben vett bohém hippi népség. Annyi a különbség, hogy itt nincs a bulizás és a pörgés az arcodba nyomva, nincs Bulinegyed (hála az égnek), meg ordító dukmajdukmaj hipszter partizás az utcán, viszont ha megismered a jó helyeket és a jó embereket, akkor célzottan már megtalálod a hihetetlenül egyedi arcokat, jó bulikat, nyitott és sokszor végletekig extrém embereket. Szóval jó itt, na.

HRM: Az, hogy Bécsben laksz, mennyire befolyásolja a közös munkádat a jelenlegi zenekaraiddal?

B.Z.: Na, ez a másik dolog, ami miatt igazából (egyelőre) jól alakult, hogy Kanada helyett Bécs lett a sztori vége. Mert akármennyire van közöttünk egy határ, azért mégis mindössze 300 kilométer innen Budapest. Ami elég sok ahhoz, hogy kizárhassam „magamból” Magyarország összes olyan aspektusát, amit nem akarok látni és érezni, de ha koncert van vagy egyéb aktivitás, akkor felülök a vonatra és 3 óra alatt ott vagyok. Eleve a munkáim egy része is Magyarország felé szól, és ott működik a Wall Of Sleep, az At Night I Fly, az After Crying és az Unplugged Pressure, valamint egyéb zenei projektjeim is.

A WoS egy része eleve soproni, ami még közelebb van ide, épp ezért a próbákat ott oldjuk meg egyfajta hosszú hétvégi osztálykirándulás feelingben. A többi zenekarral pedig leginkább távmunka zajlik, ami szerencsére azért tök jól működik az internetnek és a tagok otthoni felvételkészítési lehetőségeinek köszönhetően. Meg aztán szerencsére gyakran járnak nálam a különféle zenekarok tagjai, és a Schwarzer Rabe nevű műintézmény jóféle söreinek végigkóstolása után tudunk nálam is dolgozni.

Persze koncertek terén kicsit húzósabb így, mert azért sem pénzben, sem időben nem egyszerű megszervezni mondjuk egy szegedi koncertet a Bécs-Sopron-Budapest-Vecsés tengelyen elszórt Wall Of Sleepnek, de a többi zenekarnak sem. De ezt teszi a fanatizmus: ha nem is könnyen és néha nem is túl gyakran, de a lehetőségekhez mérten toljuk előre a koncerteket és a mindenféle egyéb zenélést.

HRM: Beszéljünk kicsit a többi projektedről! Az At Night I Fly-jal annak idején egy impozáns bemutatkozó albumot tettetek le az asztalra, és úgy tűnt, elég nagy lendületet vesz a zenekar. Mi akasztotta ezt meg?

B.Z.: Az élet. Úgy adódott, hogy főleg Andrisnak (Horváth András Ádám gitáros) jöttek közbe egyéb munka jellegű projektjei, amik sokszor hónapokra a világ túlfelére szólították, aztán az akkori basszusgitáros, Hegyaljai-Boros Zoli sérült le, aki végül részben emiatt, részben pedig a döcögős időzítésünk és egyéb projektjei miatt ki is szállt. Aztán Andrisnak ott a Dreyelands, amivel heroikus küzdelemmel, iszonyat ellenszélben sikerült kiküzdeniük magukból egy kiváló új lemezt, szóval az ANIF kicsit egyfajta térdelőrajtba merevedett. Az idei év nyarán jött el az az idő, hogy újra elkezdjünk mocorogni, játszottunk pár koncertet és azóta írjuk az új dalokat Andrissal. 2019-re pedig már tripla zárójelben, de azért meg merek ígérni egy új anyagot, épp tegnap sikerült ezt konkrét tervként megbeszélnünk. De többet még nem árulok el, csak annyit, hogy dolgozunk az ügyön.

HRM: Mi újság az After Crying háza táján?

B.Z.: Az After Crying 2019-ben 33 éves lesz már, szóval nem mai csirke, zenekari életkorokat nézve egy matuzsálem. Itt pedig aztán hatványozottan érvényes, hogy minden tagnak van egy tonna egyéb feladata és projektje: nemzetközi filmzenék, színházi zenélés, opera, zeneszerzés, hangszerelés, meg amit csak el lehet képzelni. De így, ennyi idősen már nem is arra törekszik a csapat, hogy folyamatosan jelen legyen, inkább akár éves kihagyásokkal is, de akkor szólalunk meg, ha zeneileg és tartalmilag is van erős mondanivalónk.

Tavaly egy nagyon merész és markáns új tartalmi irányt vettünk, amiben fontos elem volt a saját múltunkkal és korábbi ideológiáinkkal kapcsolatos maró önkritika is, és a tervek szerint jövőre ebből még nagyobb szabású folytatás kerekedik ki. Erről sem akarok még túl sokat elárulni, mindenesetre már fortyog az üst és nemsokára beledobáljuk, amink van.

HRM: Nálad fel és alá repkednek a zenekarnevek, és ebben az interjúban még csak el se hangzott mindegyik. A jelenlegi projektjeidet hogyan tudod összeegyeztetni?

B.Z.: Kívülről valóban így nézhet ki a dolog, de valójában nem vagyok én annyira pörgős, mint amilyennek tűnik. A legaktívabb most a Wall Of Sleep (akik csodálkoznak is ezen, mert korábban eléggé lassan cammogva működtek, de a lemez és az idei koncertezés miatt mindenkinek turbóventillátor pörög a hátsójában, és már 2019-re is egész pofás terveink vannak). Emellett az After Crying és az At Night I Fly is a fent vázolt tempóban és körülmények mellett működik, tehát simán lehet rájuk időt és energiát allokálni. Emellett időről időre játszunk Szöggel speciális, akusztikus duós Queen tribute koncerteket az Unplugged Pressure név alatt, és a saját dalaimat pedig, amikor épp időm, energiám és ihletem van, otthon feljátszom és azonnal megy fel minden a YouTube-csatornámra.

Sőt, ezek mellett nagyon tervezek további szólódolgokat a négy évvel ezelőtti BZ Project folytatásaként, de a távolabbi jövőre nézve szeretnék a Stonehenge túl hamar elvirágzott örökségével is kezdeni valamit. Emellett persze ott a háromfelé is elkötelezett munka, amit szerencsére nagyrészt home office-ban végzek (a szent spagettiszörny áldja meg az internetet ismét), meg időről időre ott vannak a PlayIT-es és PlayIT Házas műsorvezetések meg egyebek, szóval tényleg nem az unalomba halok bele, az tény.

HRM: Apropó, BZ Project. Néhány év eltelt már a szólólemezed megjelenése óta. Milyen érzés ebből a távlatból visszatekinteni rá?

B.Z.: Nagyon jól indult kezdeményezés volt, aztán pont a magánéleti zűrjeimbe fulladt bele többek között, nem volt energia, nem volt idő. Emellett pedig az akkori zenésztársak is kidőltek, hol motivációvesztés, hol külföldre költözés miatt. Elkezdtem ugyan összekalapálni egy BZ Project 2.0-át, de akkoriban annyira padlón voltam, hogy egyszerűen képtelennek bizonyultam egyáltalán a telefont felvenni. És persze az is nagy szerepet játszott a dologban, hogy borzalmasan kényelmetlenül érzem magam mindenféle marketing és sales szituációban, utálom eladni önmagamat, és nem is megy jól. Márpedig ha szólóprodukciót csinálsz, akkor ezt se csinálja meg más…

Most úgy vagyok vele, hogy dalok folyamatosan születnek, tessék szépen csekkolni a https://youtube.com/c/BzmusicHu csatornámat, ahová szépen feltolok minden ilyesmit. Feldobolom, felgitározom, felbillentyűzöm, felmindenezem, éneklek rá, aztán vagy egy klip, vagy egy szöveges videó készül a végén, és már megy is. Nem 100 százalékos stúdiómunka, hiszen nem vagyok profi hangmérnök, és zenében sem maximális, hiszen sem igazi gitáros, sem billentyűs, sem basszer nem vagyok. De jönnek a dalok, és ha épp egyik zenekarom profiljába se férnek bele, akkor addig fúrják az oldalamat, amíg meg kell csinálnom őket egyedül.

De most egyébként valami elindult a háttérben, hogy legyen megint valami komolyabb szólódolog, még nem merem elkiabálni, de tervek azért vannak. Továbbra is 10 ember lesz rá kíváncsi, de ebből az egyik én vagyok, és ezt tényleg magamnak csinálom leginkább.

HRM: A veled kapcsolatos hírek olvasottságát tekintve úgy érzem, kicsit alálőttél az érdeklődés szintjének. Ezek szerint még a fióknak is szoktál dolgozni szabadidődben?

B.Z.: Érdekes, mert sokfelé azt hallom vissza, hogy túl nagy az arcom és túl sokra tartom magam, de igazából a közvetlen környezetem pont az ellenkezőjéért cseszeget, miszerint borzalmasan kicsi az önbecsülésem. Mondjuk tény, hogy a mindenféle pszichikai betegségemből következően tényleg borzalmasan rossznak, rondának és értéktelennek látom magam sokszor, de közben ott van bennem az önkifejezésre való folyamatos vágy, szóval ezért tűnhetek olyannak, aki képtelen leállni. A kudarcok és nehézségek miatt évente amúgy is átlag kétszer teljesen abba akarom hagyni a zenélést, de aztán azon kapom magam, hogy hajnali kettőkor megint egy olyan dalt hegesztek, amiről azt se tudom, jó lesz-e valamelyik zenekaromba, vagy csak simán évekre eltűnik valamelyik digitális fiókom mélyén.

Ilyen dalok közül kerülnek ki a YouTube-csatornámra feltöltött szösszenetek, de ilyennek indult anno a BZ Project is, és ha összeszámolom, most úgy egy tripla lemeznyi anyagot tudnék azonnal összeszedni, ha hirtelen megáldana az ég ezt felvenni és megturnéztatni hajlamos zenésztársakkal, na meg megfelelő pénzegységgel a felvételekre. Amúgy is piszkálja az agyam, hogy a szintén Ausztriában élő Devon Graves (avagy korábban Buddy Lackey, a Psychotic Waltz és a Dead Soul Tribe énekese) nemrég nyitotta meg évek óta fejlesztgetett stúdióját mások előtt, és nemrég pont arról leveleztünk, hogy szívesen látna ott engem is, mivel a kapacitása miatt csak általa kiválasztottakkal szeretne dolgozni. Viszont ez persze nem azt jelenti, hogy a két szép szememért dolgozhatnék ott, piacgazdaság van ugyebár, és az itteni stúdióárak aztán tényleg csillagászatiak. De álomnak mindenképpen jó, hogy akár dolgozhatnék az egyik leginkább meghatározó énekes ikonommal, talán majd egyszer ez is valóra válik még, mielőtt teljesen kiöregszem és önmagam karikatúrájává válok.

HRM: Talán kissé szentimentális kérdés, de ennyi év és esemény után milyen érzés számodra visszahallgatni olyan korszakos lemezeket, mint például a ’Let it Out’ vagy a legendás ’Angelo Salutante’?

B.Z.: Szeretem őket. Persze minden alkalommal, mikor kijövök egy stúdióból vagy befejezek egy lemezt, még sokáig kattogok azon, mit lehetett volna máshogy, jobban, részletesebben. Maximalista állatfajta vagyok. De aztán mindig letisztul a dolog, és bevallom, én szeretem hallgatni a korábbi dolgaim legtöbbjét (van, amit nem annyira, de azt fedje jótékony homály). Azt sose értem, amikor egy zenész azt nyilatkozza, hogy miután elkészül egy lemeze, sose hallgatja többet. Én igazából azért írok és veszek fel dalokat, mert szeretném őket hallgatni, de nem csinálta még meg őket más. Ilyen egyszerű.

Emellett pont az említett lemezeknél van egy jó adag keserűség is bennem, hiszen mind a Stonehenge, mind pedig a Wendigo teljesen hülye okok miatt sorvadt el, szívem szerint máig csinálnám mindkettőt, és rohadtul fáj, hogy ezeket a dalokat legfeljebb valamelyik projektem „önfeldolgozásában” játszhatom el néha.

HRM: A főszerkesztővel kamaszkorunk egyik legmeghatározóbb élménye volt a 2007-es Kultiplexes buli, ahol a Wendigo és a Mindfields nyitott az Evergreynek. Fantasztikus este volt, emlékszel esetleg rá? Sajnos nem sokkal utána a klub is megszűnt.

B.Z.: Az bizony egy nagyszerű, és egyszerre totálisan kaotikus este volt. A Kultit amúgy is nagyon szerettem, anno a 'Let It Out' lemezt bemutató koncertet is ott tartottuk, sajnáltam, amikor bezáratták. Az Evergrey-jel pedig sikerült korábban némi személyes kapcsolatot is kialakítani, a zenéjüket amúgy is nagyon szeretem, ezért jól esett a felkérés. Viszont a helyszínen derült ki, hogy a szervezők elfelejtették megnagyobbíttatni a színpadot (valami moduláris megoldás volt ott elvileg, és lehetett kicsit tágítani a közönség felé). Így aztán az Evergrey gigantikus cucca eleve majdnem minden helyet elfoglalt, ehhez még felpakoltuk a saját kiegészítőinket, és igazából a színpad szélén egyensúlyozva toltuk végig a bulit egy olyan közönségnek, amelyik nagy boldogságomra minket is pont ugyanolyan szeretettel és lelkesedéssel fogadott, mint a főhősöket.

Egyébként ez a kissé mostohán alakuló zenei életem egyik legszebb hozadéka, hogy hihetetlen jó zenészekkel tudtam megosztani a színpadot, akik nagy részéről az derült ki, hogy borzalmasan normális arcok, legalábbis a legtöbb, akivel találkoztam. A Pain Of Salvationnel történt első találkozás is nagy élmény volt, aztán ott lehettem, amikor Daniel Budapesten írta a ’Remedy Lane’ alapjait egy kis hotelszobában, vagy épp autóból mutogattam neki a nyóckert, mert azt mondta, nem turista akar lenni, hanem az igazi Budapestet szeretné látni. Ugyanígy csodás arc volt Jeff Scott Soto, aki az eredetinek cseppet sem mondható H.A.R.D. koncertjét nézte végig saját bulija előtt az A38-on, hogy aztán nagyot beszélgessünk utána, például közös szenvedélyünkről, a Queenről. Az is vicces volt, amikor egy teljesen eltévedt Devon Gravest fuvaroztam fel-alá egy pécsi progresszív fesztivál után, és még egy tonna hasonló sztori figyel a fejemben lévő emlékkönyvben.

HRM: Veled kapcsolatban mindig érdekes adalék, hogy tulajdonképpen dobos/énekesként indultál.

B.Z.: Az valóban régen volt, de tény, hogy a dob fogott meg legelőször. Mondjuk már az első suli-bandában dobos és énekes voltam egyszerre, mivel arra a posztra sem volt jelentkező, így hát egy leharcolt csehszlovák Amati cuccon nyomtam, és egy házilag barkácsolt gémes állványon figyelt egy 4-es-6-os villamosról „kimentett” mikrofon, aminek nemcsak szar volt a hangja, de rázott is – ebbe énekeltem dobolás közben. Aztán egy ideig „csak” dobos voltam, ’93 környékén például volt egy jópofa zenekarunk, amiben Kékkői Zalán (ma Beatrice, korábban Ákos és sok egyéb más) gitározott többek között, itt volt „rendes” énekes, én csak csépeltem az Iron Maident, a Kingdom Come-ot, a TNT-től az Intuitiont meg ilyeneket.

Aztán úgy alakult, hogy sokszor kellett műteni a lábamat, és az orvosok emiatt szó szerint eltiltottak a folyamatos dobolástól, de ha már az ének félig-meddig így is benne volt az életemben, váltottam teljes állásban erre. Az első koncert még nagyon amatőr volt, azt se tudtam, mit csináljak magammal a színpadon úgy, hogy nincs előttem egy jótékonyan takaró dobcucc, de aztán nagyon megszerettem a frontemberi posztot. Ettől persze még minden egyes zenekaromban az idegbajt hozom a dobosokra, mert ahogy kimennek cigi-pisi körre a próbáról, én máris fejest ugrom a motyójuk mögé.

Emellett pedig a saját szólódolgaimban is én dobolok, meg minden tereptárgyon nap közben, amit csak érek. Van itt Bécsben egy kedvenc helyem, a Weberknecht nevű klub, ahol vasárnap esténként két helyi barátom szervez jam session esteket, ahol boldog-boldogtalan hangszert ragadhat és játszhat együtt bármit. Itt aztán sokszor nem énekelni megyek fel, hanem dobolni, és imádom.

HRM: Kik azok, akiket mindenképpen nagy hatású dobosoknak tartasz? Legyen akár „nyugdíjas” vagy jelenleg is aktív.

B.Z.: Nálam Roger Taylor az etalon. Nem egy eszement technikás dobos, inkább az őserő és a jellegzetes stílus az, amit imádok, egyetlen ütéséből, üteméből ordít, hogy ez csakis ő lehet. Nagyon szerettem Cozy Powellt is ugyanezért, de Neil Peart is elvarázsol bármikor. Emlékszem, amikor először láttam a Rusht ’89-ben az óceán túlpartján, azt se tudtam, milyen bolygón vagyok, akkora különbség volt az addig látott koncertek és aközött. Aztán ott van Mike Portnoy, aki zseniális dobos, és persze zenebohóc is, tudom, de ettől még etalon. Az újabb generációból Baard Kolstad (többek között Leprous) egy igazi csodagyerek, imádom, amit és ahogy csinál. Emellett követek olyanokat is, akik inkább amolyan „YouTube-dobosként” működnek, stílus terén például Cobus Potgeiter volt egy nagy felfedezés, de úgy tíz éve betegre röhögtem magam a Vadrum néven alkotó olasz csodaember őrülten zseniális felvételein is.

HRM: Kötsz Bécsben és a Weberknechtben ismeretségeket más hivatásos zenészekkel?

B.Z.: Ez egy nagyon furcsa közösség, ahol profiktól a teljes amatőrökig mindenféle alak előfordul, szóval megismerkedtem már nagyon jó zenészekkel és olyanokkal is, akikben inkább a feelinget értékelem a kiforrott tudás helyett. A jam sessiont szervező párral például nagyon jó barátok lettünk, Antonis egy igazi klasszikus metal gitáros, aki egyébként is borzalmasan nagy arc, még hétköznap is kihúzott szemmel, zsabós kalózszerkóban mászkál és egy hatalmas szívű figura. A barátnője, Verena pedig egy szó szerinti boszorkány, okkult energiasámán, vagy mi a túró, a színpadon pedig jellegzetes hangú ének mellett olyan performanszot tol, ami teljesen egyedi és imádnivaló. Egyébként próbáltam keresgélni itt kint is zenészeket közös munkára, de ezen a fronton azért elég lapos a színtér, azért osztrák bandákból nem is mozog sok igazán ismert és karakteres a világban, ami jól mutatja, milyen itt a zenei élet. Szóval a fene tudja, itt lesz-e ebből valami, egyelőre inkább élvezem azt a bohém közösséget, amibe belecsöppentem.

HRM: Kevés interjúban hangzott el, hogy a zene mellett a másik nagy szerelem a tech újságírás, számos helyen és formátumban megfordultál ebben a műfajban is. Mesélnél életednek erről az oldaláról egy kicsit?

B.Z.: Ez igazából amolyan édes kényszer. Mert ugye pont akkor kezdtem zenélni komolyabban, amikor a zenélés, mint üzlet beleugrott az addigi túl szép és túl jó korszak után a sárba, és sem underground stílusú, sem pedig magyar zenészként nem volt esélyem sem arra, hogy ebből éljek meg. Persze azért a saját zenei projektek mellett csinálok „fizetőseket” is, írok zenét, szöveget teljesen eltérő műfajt képviselő előadóknak, film, reklám és játék soundtrackeket, de azért azt már elég korán éreztem, hogy kell egy olyan „másik pillér”, ami anyagilag azért a zenénél nagyobb biztonságot ad.

Mivel újságíróként végeztem annak idején Havas Henriknél, és közben már gyerekkorom és az első 48K-s ZX Spectrumom óta nagy szenvedélyem volt a számítástechnika és a „kütyüzés”, szép lassan összeállt ez a két terület, és így lettem tech-újságíró. Sokáig a PC World / GameStar vizein eveztem, aztán volt üzleti informatikai újság, nagy webes portál tech rovata, és végül megint visszatértem a PC Worldhöz főszerkesztői pozícióban, mellette pedig a testvérlap GameStar munkájába is igyekszem belekontárkodni, mert processzorok ide, SSD-k oda, én igazából mindig is játszani szerettem, psssszt…

HRM: Hol találkozhatunk a soundtrackjeiddel?

B.Z.: Nagyon sokszor amolyan ghost producerként vagy ghost composerként működöm, tehát nincs ott a nevem a végső „terméken”, csak valahol a stáblistán, vagy épp a jogdíjpapíron. De írtam már reklámokhoz kísérőzenét, ahogy annak idején angol rendező vizsgafilmjéhez soundtracket, vagy épp játékhoz kísérőzenét. Például ilyet, mint ez:

HRM: Sokszor szóba kerül, hogy annak idején a Stonehenge több szálon kapcsolódott a Pain Of Salvation zenekarhoz. Az eljutott hozzád, hogy a legutóbbi budapesti koncerten Daniel Gildenlöw milyen szépen emlékezett meg Baki Ádámról?

B.Z.: Daniellel időnként váltunk leveleket, nagyon nagyra tartom, a világ legkomolyabb nagy gyereke, egy örök álmodozó és maximalista profi egy testben. Ha nem is minden zenei korszaka fog meg annyira (a retro-PoS lemezek nem rosszak, de valahogy nem jöttek át, bevallom), mindig érdeklődve figyelem, mit alkot, és emberileg is nagyon értékesnek gondolom. Sajnálom is, hogy az említett koncerten nem lehettem ott, de a közönségből már a show közben is többen írtak rám, hogy ott zokognak a megemlékezés kapcsán. Daniel egyébként ilyen, minden egyes magyar koncertjén megemlíti Ádámot, ami egyben csodálatos és szívfacsaró érzés.

HRM: Talán nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy a zeneipar számos korszakát testközelből átélhetted. Mint egy ilyen sokat látott és sokat átélt ember és zenész, mit gondolsz arról, ahol ma tart a zene- és lemezipar? Sokan temetik…

B.Z.: Temetni nem kell. Az tény, hogy azt a nagyságát semmilyen értelemben nem fogja már elérni, ami 20-30-40 éve jellemző volt rá. Akik ma gigamegaprodukciók, azokat már nem tartom zenének: műanyag sztárok, autotune, show, milliméterre begyakorolt és marketingesek által megtervezett produkció, nem az én világom, nem zene, nem művészet. A rockban pedig valóban szép lassan megszűnnek a nagy öregek, hol kihalnak, hol megöregszenek és leállnak, ez természetes folyamat, még ha szomorú is.

Az újaknak pedig már nincs meg az a legenda-hátszele, ami az öregeknek, épp ezért már sosem lesz szerintem Metallica vagy Maiden szintű gigantikus rock-metal produkció. Ez valahol szar, de bele kell törődni. Viszont ettől az underground izgalmasabb, mint valaha. Olyan új és innovatív bandák vannak Magyarországon belül is, hogy csak kapkodom a fejem. Dreamgrave, Dystopia, The Tumor Called Marla, meg egy tonna egyéb, akinek most hirtelen elő se bukkan a neve. Szép lassan azt remélem, hogy a zenehallgatók agya is átáll arra, hogy az új, hatalmas marketingzajban meghallják tényleg azt a zenét, amit ők szeretnének, nem csak trendek után mennének vakon, mert akkor bizony kincset lehet találni. Lehet, hogy most már nem arénákban és stadionokban, hanem klubokban és underground fesztiválokon, de akkor is: a mélyben csodák születnek, csak tudni kell értük nyúlni.

HRM: Mik voltak számodra 2018 fontos lemezei?

Húzós kimondani, de nem nagyon követem már úgy a zenei színteret, mint régebben, tehát nem kattanok rá egyértelműen azért dolgokra, mert újak. Inkább azt mondom, hogy nyitott szemmel és füllel élek, és próbálom mindenhonnan befogadni a számomra új dolgokat. Épp ezért van sok olyan zene is, amit én csak mostanában fedeztem fel, pedig már az orrom előtt volt évek óta.

Szóval itt egy kis lista, ami csak apró részlet a mostanában hallgatott újabb dolgok közül, de jó merítés:

VOLA: Applause Of A Distant Crowd (már a cím is mekkora feeling, a zene pedig egyszerre prog, pszichedelikus, posztrock, ízlésesen, érzelmekkel)

Ghost: Prequelle (ez amolyan guilty pleasure, okkult-retró-diszkómetal, imádom minden percét)

Steven Wilson: Home Invasion, In Concert (tökéletes dalok tökéletes koncerten hidegrázós előadásban, ennyi)

Warrel Dane: Shadow Work (nem tökéletes, de mély és a történtek ismeretében végletekig megrázó lemez)

Dee Snider: For The Love Of Metal (ilyen egy múltidézés akkor, ha egyszerre naprakész is akar lenni meg retro, engem megvett kilóra)

Dystopia: Building Bridges (a legprofibb magyar kiadvány minden téren az elmúlt évekből)

Dreamgrave: Monuments (oké, tudom, ez 2017 végi, de akkor is, érzelmek, zeneiség, nálam 2018 magyar albuma IS)

készítette: Wardrum

Legutóbbi hozzászólások