Mark Knopfler: Down The Road Wherever

írta Lacc | 2018.12.02.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Universal Music

Weblap: www.markknopfler.com

Stílus: rock/blues/folk

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Mark Knopfler – gitár, ének
Guy Fletcher – billentyűs hangszerek
Kim Kox – billentyűs hangszerek
Ian Thomas – dob
Glenn Worf – nagybőgő, basszusgitár
Danny Cummings – ütőhangszerek
Imelda May – vokál

Dalcímek

01. Trapper Man
02. Back On The Dance Floor
03. Nobody’s Child
04. Just A Boy Away From Home
05. When You Leave
06. Good On You Son
07. My Bacon Roll
08. Nobody Does That
09. Drovers’ Road
10. One Song At A Time
11. Floating Away
12. Slow Learner
13. Heavy Up
14. Every Heart In The Room (bónuszdal)
15. Rear View Mirror (bónuszdal)
16. Matchstick Man

Értékelés

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz írnom az új Mark Knopfler-albumról. Egyébként sok minden zavaró tényező közbejött, de alapszinten a félelem gátolt meg abban, hogy hamar tollat ragadjak. Rengeteg gyerekkori emlékem fűződik a Dire Straits zenéjéhez, és ezért mindig, amikor meghallom Knopfler jellegzetes, az évtizedek során fikarcnyit sem változó hangját, okvetlenül is keresgélni akarom a zenéjében a régi zenekara stílusjegyeit.

Éppen ezért tartom szerencsének, hogy a ’Down The Road Whenever’ dalaiban számos nosztalgikus elem is fellelhető, talán több, mint az azt megelőző albumok esetében. Főleg azon dalok hallgatásakor simul ki a „lelkem”, ahol hallom a jellegzetes knopfleri ellenpontozást, ami a sztorizgatós-éneklős hang (közben egy-két szó erejéig beszédhangra váltós, aka. Bob Dylan), illetve a gitár között alakul ki. A nem a nagy hangterjedelméről híres legenda, amit nem tud kiénekelni, olyan elementáris érzéssel képes pótolni gitárjával, jellegzetes frazeálásaival (gondoljunk minden idők egyik leghatalmasabb dalára, a Brothers In Armsra!), hogy olyankor még a legelborultabb ős-Dire Straits fanok is egyből megenyhülnek, párás szemmel hallgatják/nézik a mester játékát. És igen, ez az a knopfleri stílus, ami megkülönbözteti, magas piedesztálra emeli hősünket a többi nagy zenész mellett. A jelen album egyes dalait, mint pl a Back On The Dance Floort vagy a One Song At a Time-ot  aminek refrénjében hallható a „down the road whenever” kifejezés is – jellemzi ez a fajta szerkesztés.

Másik abszolút kedvenc, bár kevésbé egyedi és jellegzetes stílusjegy, amelyet megszerettem az idők során Knopfler zenéjében, és amely már fel-felvillant a Dire Straits időszakában is (Iron Hand), az a folk-jelleg, amely maximumra tekerve olyan dalokban, mint például a zseniális Drovers’ Road, igazi csemegének számítanak az albumon. Sajnos azonban akadnak olyan pillanatok is a korongon, amelyek sokkal kevésbé emlékezetesek, mint pl. a Nobody Does That, amelynek funkysága annyira általános, jellegtelen, hogy egy-két hallgatás után azt a dalt mindig átugrom. Sőt, a deluxe változatra még további két, ehhez hasonló dal került fel, amelyet nem igazán értek, hiszen eleve meglehetősen hosszú az album játékideje, semmi szükség okvetlenül kihasználni minden percét a CD-nek.

Az album felépítése  a dalok mennyiségét tekintve – nem a legtökéletesebb, valamint van pár töltelékdal is, ami miatt romlik az összkép, így nem igazán támad kedvem minden alkalommal elejétől a végéig meghallgatni az albumot. A nóták többsége szerencsére teljes mértékben szerethető, a hangzás és hangszerelés sok esetben visszautal a régi hőskorszakra, ami részemről pozitívumként értékelendő. Néhány dal – mint pl a címadó és a Drovers’ Road – pedig a szerző legjobb munkái közé tartoznak.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások