Witherfall: A Prelude To Sorrow

írta Mike | 2018.11.04.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Century Media Records

Weblap:  http://www.witherfall.com

Stílus: progresszív power metal

Származás: USA

 

Zenészek

Joseph Michael – ének, billentyűs hangszerek
Jake Dreyer – gitár, akusztikus gitár
Steve Bolognese – dobok, ütőhangszerek
Anthony Crawford – basszusgitár
Fili Bibiano – gitár

Dalcímek

01. A Prelude To Sorrow
02. We Are Nothing
03. Moment Of Silence
04. Communion Of The Wicked
05. Maridian's Visitation
06. Shadows
07. Ode To Despair
08. The Call
09. Vintage
10. Epilogue

Értékelés

A Kübler-Ross-modell szerint a haldoklásnak és a gyásznak öt stációja van: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. A Witherfall második művének minden pillanatát áthatja a veszteség fájdalma: a zenekar egyik alapítója, Adam Paul Sagan dobos ugyanis 2016 decemberében elvesztette a limfómával folytatott harcot – mindössze 36 évesen. Neki állít emléket az ’A Prelude To Sorrow’ nevének kezdőbetűivel…

A Los Angeles-i csapatot még 2013-ban hozta létre a dobos az Iced Earthben is érdekelt Jake Dreyer gitárossal és azzal a Joseph Michael énekessel, akivel a White Wizzardsben zenéltek együtt (és aki a Sanctuary-ben segítette ki a társakat Warrel Dane tavaly decemberben bekövetkezett halála után – szomorú párhuzam). Úgy volt, hogy a banda bemutatkozó albuma, a tavalyi ’Nocturnes And Requiems’ lesz az első és egyben utolsó alkotásuk, ám a dolgok szerencsére kedvező irányt vettek, és egy évre rá megjelenhetett a folytatás. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a debütálás már 2014-ben elkészült, megfelelő terjesztés híján azonban sokáig a fiókban pihent.) Mi tagadás, a ’Nocturnes…’ egy mestermunka, amelyen véleményem szerint kifogástalan formában öltött testet a Witherfall már akkor kialakult, sajátságos stílusa, írásom tárgyát, az ’A Prelude To Sorrow’-t viszont még elődjénél is erősebbnek, kiforrottabbnak vélem, hogy azt ne mondjam, a tragédia ilyetén megélése révén még kreatívabbnak is tartom, olyannyira, hogy a dalokkal való, féltucatnyi ismerkedést követően ki merem jelenteni: egy kortárs klasszikus született!

Alapjában véve ugyan power metal a játék neve, ám a teátrális, hősies pózok teljes mértékben hiányoznak a palettájukról, hiszen a Witherfall sokkal inkább rokonságot mutat a kései Death-korszakkal (így természetesen a Control Denieddal is), a Nevermore-ral, a Communic-kel és valamelyest a Symphony X-szel, semmint az euro-power komplexebb fogalmazású képviselőivel. A zavarba ejtőn fölényes technikai tudás mellett ugyanily’ lényeges szelete jutott a dalok útján közvetített érzéseknek, hangulatoknak, imígyen roppant mélysége van a zenének; ezenfelül pedig rendkívül eseménydús és izgalmas az album, ezernyi emlékezetes dolog történik a számokban – amelyek átlagosan 7-8 percesek –, ezért aztán igen gyorsan elröpül a majd’ egyórányi játékidő, mintha csak feleannyi volna…

A teljes anyag zenei része és szövegi koncepciója a Michael-Dreyer duó ragyogó zsenialitásának és kreativitásának gyümölcse, a meleg tónusú, természetesen kikevert hangzás pedig Zeuss (Queensÿrche, Sanctuary, Iced Earth stb.) tehetségét dicséri. Szerintem egyedül a pergő kissé kopogós megszólalásán csiszolhatott volna még egy keveset, de szerencsére nem az ízlésemmel ellentétes, a mai trendeknek megfelelő, száraz-sterilre polírozott, agyoneditált hangzáskép uralkodik. Ezúttal is Kristian Wählin készítette a borítógrafikát, mondhatni jellegzetesen gótikus melankólia, sok hasonlót  láttunk már a kilencvenes években is a kőangyalos-spleenes hullám tetőzéseként, ám ahogy a produkciós oldal esetén, úgy itt is ugyancsak üdvözölni tudom, hogy nem a (photoshopolt) lélektelen műviség aratott diadalt.

A borús, vészjósló nyitányból (A Prelude To Sorrow) bontakozik ki a bő 11 perces We Are Nothing, amely úgy tökéletes, ahogy van! Ezt bizony a csúcson lévő Nevermore is megirigyelte volna; hasonlóképp hisztérikus és tébolyodottan örvénylő, mint Warrel Dane-ék annakidején, s olykor még a néhai Beyond Twilight absztrakt-őrült szelleme is köztünk kísért. Meglehetősen szerteágazó szerzemény sok tempó- és témaváltással tarkítva, Joseph pedig már itt felvonultatja hangjának teljes arzenálját, játszik vele, érzelmeket közvetít – fantasztikus teljesítményt nyújt hát. A klipesített Moment Of Silence-ben a Jeff Loomis-stílus mellé megérkeznek a schuldineri (Death) hatások is némi blastbeattel nyakon öntve, erre a jó öreg Chuck is elismerően csettintene, akár a Control Denied egyetlen – zseniális! – korongján is megállná a helyét, de említhetném a hasonszőrű Charred Walls Of The Damnedet, még Michael velőtrázó sikolyai is Rippert idézik meg.

Nem sok power metal alakulatról tudok, akik kilépvén a komfortzónájukból az extrémebb műfajok felségterületére merészkednének, a Witherfall azonban bátran áthágja a korlátokat: példának okáért a Communion Of The Wicked-ben zord death metalos riffek is tovagörögnek, ezek azonmód rögzülnek hallójáratainkban, ellenben a refrén csak sokadik hallgatásra memorizálható. Egyébiránt a többi tételben a vezérdallamok jégcsúcsként emelkednek ki, e tekintetben is kitűnő munkát végeztek az urak. Ez hatványozottan igaz a Shadows-ra, hiszen a borongós dark/gothic refrén a lemez egyik legjobb pillanata – a sok száz közül… A kíméletlenül betonozó, ólomsúlyos riffek pedig olyan remekbeszabottak, mintha a Morbid Angel ülné gonosz nászát, és járja az éjfeketén kavargó danse macabrét  a neoklasszikusba hajló gitárjátékkal megbolondított prog power-környezetben. Az elsőként nyilvánosságra hozott Ode To Despair szépen építkezik, nagy ívet jár be: finom szövésű, búskomor balladaként indul, majd a végén totális őrületbe torkollik.

A végső nagy utazásra hív a szintén 11 perces Vintage: személyes kedvencem a We Are Nothing mellett, amellyel együtt afféle keretbe foglalják az albumot; misztikus, ódon-ködfátyolos hangulatú, s már-már komolyzenei magasságokban szárnyaló alkotás, Joseph itt is a legjobbját nyújtja, kiadva magából minden elkeseredettségét. Újfent eszembe ötlik a Death, méghozzá a ’The Sound Of Perseverance’ 1998-ból… Bármily’ sötét, fájdalmas, tragikus színezetű a korong összképe, a dal végéhez közeledve azonban mégis felcsillan a remény: „This is not the end. You’ll always be by my side, when I feel like I can’t go on anymore…” A hosszasan kifejtett, fellegekbe érőn monumentális fináléban aztán már mindent elsöpörnek a kirobbanó érzelmek, s úgy áradnak-hömpölyögnek feltartóztathatatlanul, akárcsak egy felbőszült, fékevesztett gleccserfolyam; ez bizony az egyik legkatartikusabb zenei élmény, amit valaha metallemezen hallottam.

És nem vitás, az ’A Prelude To Sorrow’-hoz hasonlóan grandiózus, lenyűgöző gyöngyszem sem sok lát napvilágot manapság: a bemutatkozó anyag az év albuma volt nálam tavaly, azt hiszem, ez sem kerülheti el dicső végzetét, és szépen felülhet a trónra idén is. Anthony, Fili, Jake, Joseph, Steve (és Adam), köszönök minden percet!

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások