Eric Steckel: Polyphonic Prayer

A pennsylvaniai illetőségű gitáros csodagyerekként kezdte, hiszen 2002-ben, amikor mindössze tizenegy éves volt, megjelent első albuma, két évvel később már John Mayall-lel játszott együtt. 2005-ben Duane Trucks, Derek Trucks öccse állt be dobolni zenekarába.

Új albumához nem sok zenészt, mindössze egy dobost hívott a felvételekhez, a többi hangszert (még a Hammond-orgonát is) maga játszotta szalagra. (Henrik Freischlader szokása az ilyen kislétszámú lemezkészítés.) Durván kezdődik a lemez, hiszen a Waitin’ For The Bus inkább hard rockhoz áll közel, és a Hammond recsegése is a Deep Purple hangzását idézi, míg magában az alap gitártémában felismerhető Steve Morse hatása. Aztán sorjáznak a lassú bluesok, mert a következő nóta már egy kesergő. A We’re Still Friends egy szép zongoraalapra épül, később bejön a síró, pörgős gitár. A She’s 19 Year Old szintén hasonló ritmusképlettel bír, ám ez tradicionális és döngöl, mint az állat. A háttérben ott a Hammond, szép szőnyeget terít le vele Eric, a végére a gitár után ezzel a hangszerrel is szólózik egy jót. Ha valamihez hasonlítani kellene, nekem a Led Zeppelin első lemezéről a You Shook Me jut eszembe. Az It’s My Own Fault is ez a kategória. Remek billentyűs alappal kezdődik, Eric itt még zongorázik is. Persze az énekére adott gitárcsípések válaszként itt sem hiányoznak és a gitárszóló sem. És az utolsó szám, a Make It Rain is egy blues a szomorúbb kategóriából. Itt is hallható egy Hammond-variáció. Ez egy jó hosszú szerzemény, majd kilenc perces, és cseppet sem unalmas, élmény hallgatni a síró gitárt. Ez négy dal a kilencből, és bizony képes volt izgalommal megtölteni valamennyit, különböző hangulatú bluesok születtek.

A Can’t Go Back és a Tennessee a hard rock vonalat erősíti a maguk lassú, ám dinamikus mivoltával. Az Unforgettable a dallamosabb vonalat viszi, csakúgy, mint a Through Your Eyes, bár ebben erősen jelen van a blues harapása is.

Gitárosként aposztrofálják Eric Steckelt, ám a jelek szerint más hangszerhez is ért, nem is akárhogy, emellett kiválóan énekel, ami újabb plusz pont. Jó pár olyan dal hallható, ami nem gitáron alapszik, hanem billentyűkön, és maga a gitár később nyer polgárjogot, igaz, akkor markánsan. Ahogy a Hammond elterül az énektémák alatt, nekem bejön Steve Winwood, ahogy ő is énekel, nyomkodva a billentyűket. Figyelve a hangszeres részeket, lejön, hogy igencsak a tradicionális vonalat követi, és az is, hogy kiválóan ismeri a legendás bluesjátékosok műveit. Ami engem illet, Jimmy Page és Gary Moore hatását hallom leginkább, ugyanakkor gitárja egyes helyeken metalos keménységgel szól. Egy mindössze huszonhét esztendős srácról beszélünk, ám játéka, zenéje fantasztikus érettségről tesz tanúbizonyságot. Ne hagyjuk ki, hogy dalszerzőként sem tehetségtelen, nem lehet panasz a gitár vagy billentyűs témákra, és az énekdallamok sincsenek odakenve – nagyon helyesen nem enged a kereskedelmi rádiók csábításának. (Bigfoot)

Nem vagyok egy nagy bluesrajongó, nem falom a blueslemezeket úgy, mint a hard rockot. Kell valami extra, ami beindítja a fantáziámat, valami, ami eltér a megszokottól. Valami, amire felkapom a fejem. Nos, ezen a lemezen az Unforgettable volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet. Robin Schulz dala a tavalyi év nagy house-slágere volt, amit időnként a MusicFM-en hallottam, amikor nem én voltam a sofőr (és a családi megállapodás szerint mindig a sofőr választ zenét). Egy ilyen dalba épeszű bluesgitáros nem nyúl bele. Ő meg nem elég, hogy átdolgozta „hallgathatóra”, remekül is énekli a dalt és egy „aztaqrva” szintű szólót kanyarít a végére. Kell a fiatalságból eredő vagányság, féktelenség ahhoz, hogy egy ilyet be merjen vállalni valaki.

Szóval a feldolgozásokról akarok írni. Ami nem mellékes körülmény, ha a lemez 10 dalából csupán 4 saját. Feldolgozást készíteni akkor érdemes, ha az ember tud hozzáadni valami pluszt, valami mást. Nos, itt a dalok teljesen át lettek hangszerelve, ahol az eredetiben gitár szólt, ott zongora vette át az alapdallamot, mint Tim Wagoner And Wild Blue Yonder 1993-as Make It Rainjében (hogy ezt hol a fenében találta?) vagy az 1972-es Donny Hathaway dalban, a We're Still Friendsben. Hasonlóképpen jár el B.B. King It's My Own Faultjának elején is, ahol a gitárszóló helyét a zongorára rájátszott Hammond-szóló veszi át. Ahol zongorán szólt az alaptéma, azt viszont áttette gitárra, mint a Muddy Waters-slágerben, a She's 19 Years Oldban. A laza zongorás témából csinált egy döngölős, „Hobós” bluest. Vagy egyszerűen csak belerakott pár kiállást, ami meghökkentheti a ZZ Top rajongóit.

Nos, igen. A Waitin' For The Bus. Hát ez még nem az a rádióbarát blues, ami a ZZ Topot akkora sztárrá tette! Ez még 1973-ból való, amikor még igazi Texas bluest nyomtak. Steckel nem akar versenyezni velük, nem akarja túljátszani a példaképeket, inkább valami egész mást csinál: simán csak a ritmust játssza, csupán egy rövid kiállásos szólót rak bele, aztán amikor a dal átmenne a Jesus Just Left Chicagóba, belép a Hammond is, egy egészen új ritmust vesznek fel, ami valóban jobban hasonlít a Deep Purple-re, és egy hatalmas Hammond-szólóval zárja le a dalt, mintha nem is egy gitáros szólólemezének a nyitószáma lenne.

Jó az, ha az ember zongorázni is tud a gitározás mellett. Láttuk a FEZEN-en, mit hoz ki belőle Richie Kotzen. Eric Steckelnek is hasznára váltak a zongoraleckék. Ha nem is olyan jó billentyűs, mint gitáros, viszont remekül tudja alkalmazni a hangszert kíséretként. Meg időnként szólóhangszerként is. Talán egyetlen hibájaként azt tudom felhozni, hogy a basszusgitárt viszont nem használja ki eléggé, az csak az alapot hozza, viszont erre az alapra aztán hatalmas gitárszólókat ereget, amitől a basszus hanyagolása bocsánatos bűnné válik.

De ki az, aki egy house slágerben meglátja a lehetőséget, hogy mekkora szólót lehetne nyomni erre a témára? (CsiGabiGa)