U.D.O.: Steelfactory
Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fitty Wienhold – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dob
01. Tongue Reaper
02. Make The Move
03. Keeper Of My Soul
04. In The Heat Of The Night
05. Raise The Game
06. Blood On Fire
07. Rising High
08. Hungry And Angry
09. One Heart One Soul
10. A Bite Of Evil
11. Eraser
12. Rose In The Desert
13. The Way
'Steelfactory' – találó cím. Mert mi is készülne az Acélgyárban, ha nem nemesacél. Mint például a 'British Steel', igaz? Lehet, hogy kicsit szögletesebbek a riffek, de hát ez mégiscsak germán metal. A „gyár” meg utal ugyan a tömegtermelésre, de amíg ilyen magas szinten, és német precizitással szállítják a dalokat, hogy úgy érzed, az U.D.O. a metal BMW-je, addig ki akar egyedit rendelni? Én nem.
Udo Dirkschneider három év után tért vissza saját albummal, a köztes két és fél évet pedig az Accept-dalok turnéztatásával töltötte. Először azt mondta, csak most az egyszer, aztán többé soha. Aztán jött a „Soha ne mondd, hogy soha”-effektus és futottak még egy kört. (Szerintem ha nincs a Dirkschneider-turné meghosszabbítása, Kasperi még mindig a csapatban lenne. Akkor viszont ez a lemez sem lenne ilyen. De ez csak az én véleményem.) És a turné közben annyira ráéreztek a régi fémes ízekre, hogy írtak egy új anyagot a régi recept alapján. A kis rafinált! Ezentúl soha többé nem kell Acceptet énekelnie, de közben az embernek mégis meglesz az Accept-élménye minden koncerten.
Már az első koncerten, ahol megláttam Andrey Smirnovot, rögtön éreztem, hogy Udo végre megtalálta Wolf Hoffmann utódját. Ugyanolyan blues stílusban gitározó metalőrült, és most, ezen a lemezen még azt is bizonyította, hogy ugyanolyan érzékkel tud ismert dallamokat illeszteni szólóiba, mint Wolf. (Egy kicsit még hasonlít is a 35 évvel ezelőtti Wolfra, nemhiába kérdezte meg valaki a Rockpalast Livestreamje alatt, hogy "Is it Wolf H. on guitar?" Ahogy a Hamletben mondták: "Őrült beszéd, de van benne rendszer.") A gitároskeresés fázisában egyedül játszotta fel a lemezre az összes gitársávot, ilyet is láttunk már Wolftól. Az egész lemezbe úgy tudta beleépíteni a régi Accept-hagyományokat, hogy egy pillanatra sem érzed másolásszagúnak. Na jó, ez nem igaz. A Make The Move-ban sikerült egy az egyben átvennie a Living For Tonite nyitóriffjét, és ez az, amiért nem kap nálam 10 pontot a lemez.
Sokkal jobban sikerült a másik klipes dal, a Rising High, amely egyszerre emlékeztet a TV Warra és az Aiming Highra, mégsincs koppintás-szaga. Legfeljebb a dallamszólóban felsejlő Still Loving You-dallamok kapcsán, de azt meg felfoghatjuk tiszteletadásnak is. Az Eraser hasonló kétlábdobos lüktetést hoz, ám inkább a korai korszakra, a Breakerre emlékeztet. De csak távolról. A thrashesebb Raise The Game mintha a 'Death Row'-ról esett volna le, a keleties gitárszólamok viszont jól illeszkedve lágyítanak a durva ritmusokon. A Hungry And Angry a Russian Roulette lüktetését hozza vissza (vagy említhetném a Turbo Lovert is ugyanabból az évből, ha már korábban a Judas Priestre hivatkoztam), germán csordavokálja igazi koncertfavorittá teheti. Az A Bite Of Evil viszont éppen a sejtelmes kezdését idézi fel a Russian Roulette-nek, és talán ebben hozza Udo a legmagasabb énekhangját a lemezen.
De vissza az elejére! A Tongue Reaper a lemez elején rögtön egy olyan kezdéssel nyit, mint annak idején a Metal Heart, csak ezt nem Csajkovszkijtól (Szláv induló) vették kölcsön, mint annak idején Wolf. Utána viszont igen komoly speed metal reszelésbe megy át a gitár – kicsit olyan, mint a Speeder az előző lemezen – és a legjobb U.D.O.-hagyományokat felelevenítve pörgeti fel a hallgatót. Mármint engem. (Más nevében nem nyilatkozhatok.) A szinte egy hangon eldarált refrénnek egy kellően dallamos bridge-dzsel készíti elő a terepet, ami erősen hajaz a Stefan Kaufmann által írt dallamokra. Lehet, hogy a nyári turné alatt a dalírásba is besegített?
A Make The Move elsőre nagyon durva „Living For Tonite-riffjeit” a téma másodszori visszatérésekor már a Koolaidhez hasonló virgákkal szinesíti Andrey, a szóló előtt csak a basszus-dob marad állva, mint a Balls To The Wallnál, és ahogy Udo benyögi, hogy „So you wanna be a bad boy? Just look at me!”, az bexarás! Viszont a „mindentvivős” dal nálam a Blood On Fire. Igazi Metal Heartos ritmusok, középtempó, és a szólóban nem átallotta elsütni a La Cumparsita című argentin tangó-alapművet, melyet Uruguayban kulturális-népi himnusznak választottak. És működik a dolog, legalább olyan jól, mint amikor Wolf a Für Elise-t tette a Metal Heart vezérmotívumává (és sokkal jobban, mint mikor a Stalingrad közepén nyögvenyelősen vált át az orosz himnuszra).
Szóval Andrey Smirnov igazi főnyeremény! Nagy Wolf Hoffmann-rajongó vagyok, így ha azt mondom, a srác olyan, mint a fiatal Hoffmann, csak technikásabb, akkor azt bizony illik komolyan venni. Még a Dionysosrisingon volt egyszer egy összehasonlító kritika George Lynch és Wolf Hoffmann szólólemezéről. Túrisas konklúziója akkor az volt, hogy Wolf „közel sem olyan technikás, mint George, »csak« sír a kezében a hangszer.” Ez jutott eszembe, amikor Andrey játékát hallgattam. Ő Lynch technikai tudását és Hoffmann bluesos gitárjátékát egyszerre teszi le az asztalra. Fitty Wienhold hozza a kötelezőt, mint 20 éve mindig, Svennek viszont ez a bemutatkozása stúdiólemezen. És Udo fia most is jól teljesít, bár ez a koncerteken élőben és felvételről látottak alapján már szintén nem meglepetés. De ők csak statiszták a két főszereplő, Udo és Andrey mellett.
Az In The Heat Of The Night egy igazi „középtempós ballada”, ami az U.D.O.-ra annyira jellemző, (I Give As Good As I Get, csak keményebb riffekkel megtámogatva), ahogy a klipes One Heart One Soul és a Rose In The Desert is ezt a középtempót és az U.D.O.-feelinget hozza, míg a záródal már egy igazi ballada, akusztikus gitárral. A 'Back To The Roots - Accepted' lemezre került bónuszként Sinatra My Way című dalának feldolgozása. Nem sikerült jól, de arra jó volt, hogy ihletet merítve Udo megírja „saját útját”, és ez a dal viszont szívszorító. „My voice is growing older, my mind is staying young, I’m proud I did it my way, the road where I belong.”
Nos, igen. Udo hangja reszel a dalokban, mint a smirgli, de ezért szeretjük. Viszont nem énekel olyan és annyi magasat, mint régen, amit középmagasságban művel, annak ellenben iszonyú ereje van. Hogy ez át is jöjjön a lemezen, arról viszont Jacob Hansen producer gondoskodik, akitől a Volbeatet szokták referenciaként emlegetni, de halkan megjegyzem: az utolsó három Pretty Maids-lemez ('Pandemonium', 'Motherland', 'Kingmaker') bika hangzásáért is ő felelős. Most sem végzett félmunkát, és azt kell mondjam, akárcsak az idei Judas Priest-lemeznél, itt is sok múlott a produceren is, hogy olyan album szülessen, amelyen érződik a XXI. századi technika, ugyanakkor vissza tudja hozni a '80-as évek érzését a zenekar rajongói számára. Persze jó dalok nélkül mit sem érne az egész!
Az U.D.O. készített egy A.C.C.E.P.T. lemezt. Így, csupa nagybetűvel, és a poén kedvéért pontozva. Sikerült egy olyan lemezt írni, ami még sohasem volt ennyire „Accept-szagú” az 'Animal House' óta, ugyanakkor mégis megvan a saját U.D.O.-hangzása. Simán odatehető a 'Balls To The Wall' - 'Metal Heart' - 'Russian Roulette' által leírt ív végére, mintha a nyolcvanas évek végén készült volna, de Jacob Hansen producer keze által megdörren, mint az utolsó Pretty Maids lemezek. Legalább akkora – és ugyanolyan kellemes – meglepetés számomra, mint a Judas Priest utolsó albuma, ezért jár nekik is ugyanaz a pontszám.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 3738 olvasás
17 hozzászólás "U.D.O.: Steelfactory"
1. Koncert Budapesten
2019 március 27-én.
2. Fitty
Ahogy azt sejteni lehetett, Fitty kilépett.
3. honnan lehetett sejteni?
honnan lehetett sejteni?
4. Steelfactory booklet
A Steelfactory booklet köszönet rovatában eléggé úgy fogalmazott, mint aki éppen búcsúzkodik.
Plusz néhány hete híre ment, hogy a zenekar megkereste Magnus Rosén-t, aki - szerencsére - nem fogadta el az ajánlatot.
Mondjuk őt szerintem csak kisegítőnek szánhatta Udo, tekintettel arra, hogy a gitárosokkal kapcsolatban mindig azt nyilatkozza, hogy friss vért (értsd: fiatal, ismeretlen zenészeket) szeretne a bandába.
5. What a Hell of a Night
Itt a japán bónusznóta:
https://www.youtube.com/watch?v=EBSR8sSksQQ
6. Azért nekünk is van bónuszunk.
Legalábbis a digipack verzióhoz. (Japán borítóval tették fel, de ezek az AFM digipack bónuszai, amit meg a japánok nem kapnak meg.)
The Devil Is an Angel
https://www.youtube.com/watch?v=WqlXUapVjSg
Pictures in My Dreams
https://www.youtube.com/watch?v=aK4m4sX356E
7. Szuper.
Az ilyenektől mászok falra. Mivel többek ezek a jappusok? Ilyenkor hol vannak az emberi jogok.?! (Második generáció. De akár első is lehetne.)
8. Néhány napja hallgatom ezt a
Néhány napja hallgatom ezt a lemezt és valahogy nem akarózott hanyatt esnem tőle, mígnem rájöttem, hogy rossz irányból közelítettem.
Előzőleg elolvastam jó néhány lemezismertetőt és ezek legtöbbje arról írt, hogy mennyire fantasztikusan ACCEPT-es lett a Steelfactory. Nekem viszont ilyen szempontból csalódás volt a cucc, mert én nem érzem benne azt a fenenagy ACCEPT-ességet. Jó, persze, a Rising High hasonlít a TV War-ra (csak nem olyan jó), a Make the Move pedig a Living for Tonite-ra (csak nem olyan jó). Az A Bite of Evil (ami talán a legjobb nóta a lemezen) eleje emlékeztet a Dogs On Leads-re (csak nem olyan jó), és vannak még itt nüanszok, amikről persze, hogy az ACCEPT ugrik be, de attól még nem lesz ACCEPT lemez a Steelfactory, hogy elcsentek ezt-azt a klasszikus ACCEPT dalokból. Volt már ilyen korábban is, pl. a 24/7 esetében, ami nagyon olyan volt, mint a Monsterman (csak nem olyan jó).
Ami nekem nagyon hiányzik, az pl. a védjegyszerű ikergitáros szólók, a bombabiztos dob-basszus alap (amit a Hammerben a „kacsasegge feszességű” jelzővel illettek annak idején), meg a basszbariton kórusok.
Andrey persze kiváló gitáros, de (egy cimborám fogalmazta meg ilyen jól) vannak azok a gitárosok, akik hangyaszorgalommal, időt, energiát nem sajnálva megtanulják a gitározás minden csínját-bínját, illetve vannak azok, akik erre születtek. Szerintem Andrey az előbbi, Wolf Hoffmann pedig az utóbbi halmazba tartozik. Ezzel persze nem akarom Andrey érdemeit kisebbíteni, mert véghezvitt már ő nem egy csodának számító hőstettet .U.D.O.-n kívül és belül, csak szerintem kár Wolfhoz hasonlítani, mert más ligában játszanak. Ettől mondjuk a már említett A Bite of Evil szólója simán több, mint kolosszális!
A kórusok meg… OK, nem lehet Wolf Hoffmann orgánumát csak úgy leutánozni, de azért ez a Kaufmann-os, két-három énekhangot ezerszer egymásra másoló megoldás elég kiábrándító tud lenni.
Aztán itt van Sven. Kíváncsi voltam nagyon, hogy mire lesz képes a stúdióban, ha már kakukkfióka módjára elfoglalta a helyet, amit az apuci által kituszkolt Francesco Jovino hagyott maga után. Na, itt viszont már azt kell mondanom, hogy túl nagy lett a kabát, mert azért Francesco nagyságrendekkel jobb dobos (nem a –tor korszakos, dobgépes lemezek, hanem a Steelhammer alapján mondom ezt, amin már valóban Francesco kalapálhatta a bőröket). Én azt érzem, hogy Sven csak úgy eldobolgat a zenével, míg a lombárd szakember húzta-hajtotta a bandát, miközben olyan kackiás fikcsiket kanyarított a dobverőkkel, hogy csak na. Lehet mondani, hogy ehhez a zenéhez elég Sven kissé laposabb dobjátéka is, de szerintem simán megfért az .U.D.O.-ban a Stefan Schwarzmann féle gyilok a Timebomb-on (máig is a kedvenc .U.D.O. lemezem), meg a Francesco féle rafinéria is.
Szóval hallgattam, hallgatgattam ezt a lemezt és csak puffogtam magamban, hogy hol van itt az ACCEPT, meg ez is csak lopás, az is csak nyúlás, de aztán rájöttem, hogy én vagyok a hülye, mert felültem a sok lemezismertetőnek. Lehet, hogy az ezeket író szakembereknek ez már maga az ACCEPT, de nekem nem. Nekem ez inkább csak a következő .U.D.O. lemez, annak viszont igen jó! Igaz, hogy az albumot indító dallamot kicsit megvariálva már harmadszor adják el (Thunderball és Mastercutor). De attól még marhajó, ahogy pl. a Hungry and Angry-t felépítik a lüktető, pumpáló kezdéstől az agresszívebb folytatásig (csak kicsinyt sokat affektál benne a Mester). Aztán telitalálat az A Bite of Evil (az a szóló!) és a lemezt záró ballada, a The Way is.
Jó lesz ez, na. Csak még hallgatni kell.
9. Teljes egyetértés
Teljesen egyetértek veled.
Hangzásra tényleg olyan mint a régi Accept, de valami hiányzik belőle.
Matematikailag:
Úgy hasonul a Steelfactory a korai Accepthez, mint az Airbourne az Ac/Dc-hez.
"Fasza", "De jó!", "Tényleg tisztára olyan"
De!!!!!
(És a trónok harcából tudjuk, hogy mit sem számít az ami a de előtt elhangzik.)
Szóval de pár nap múlva már nem fogom hallgatni, inkább az eredetit, mert abban van egy olyan "valami" ami megmozgat belül, ami miatt újra és újra előveszem, ami miatt lég-gitározok, és headbangingelek a kocsiban.
Sajnos ugyanez vonatkozik a legújabb Priest lemezre is.
Remélem nem csak én kövesedtem be, és nem tudok újat befogadni. Azért nem gondolom, hogy ez jelenség állna fenn, mert rengeteg új banda illetve 2010 után gyártott lemez van, amiért oda vagyok, meg vissza.
Szóval hiánypótlónak remek, de ezek a számok csak töltelékszámok lehettek volna egy Metal Heart-n, vagy egy Balls to the wall-n. De az is biztos, hogy úgy bepasszoltak volna oda mint a hiányzó puzzle-darabka.
Még egy utolsó szó. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem az a Tangó részlet a Blood On Fire dal közepén nagyon szar. Olyannyira, hogy inkább átléptetem azt a számot, csak, hogy ne kelljen hallanom. Kiráz a hideg tőle. Köze nincs a Für Elise-hez. Talán azért, mert Beethoven csak egy van, és megismételhetetlen. Vagy azért mert a metál sokkal közelebb áll a komolyzenéhez mint a tangóhoz. Vagy azért mert a Für Elise szomorú, míg a tangó életvidám, és nem hangulatba nem passzol ide. Lényeg, hogy számomra élvezhetetlen.
10. Nem tudom...
Nekem szent meggyőződésem, hogy sok mai zene is van olyan jó, mint a régiek, csak akkoriban egy hónapban vettünk egy vagy két bakelit lemezt és azokat hallgattuk rongyosra. Aztán jött a "betárcsázós" internet, amikor egy éjszaka alatt jött le egy új lemez mp3-ban. Azt is nagyon megbecsültük, és sokat hallgattuk. Most meg naponta töltünk le több albumot, amikről egy vagy két hallgatás után döntjük el, hogy tetszik-e vagy sem.
Én azért szeretem ezeket a promókat két-három héttel korábban megkapni, mert a megjelenésre meghallgatom vagy hússzor. És hasonlóképpen beivódik, mint a régi nagylemezek. Talán ezért tudok jobban lelkesedni értük, mint te vagy más, aki csak 2-3 napja hallgatod esetleg.
És talán emiatt is a mai napig újra és újra előveszem a tavaszi Judas lemezt, mert még mindig tetszik.
11. /Jó lesz ez, na. Csak még
/Jó lesz ez, na. Csak még hallgatni kell/
Persze ,lehet kritizálni hasonlítgatni,de körökkel jobb mint az utolsó Accept album ,abból jobban hiányzik az Udo hangja,mint ebből a Hoffmann /Baltes játéka,és azért ,mert ott már a második album után kiszámítható volt az összes ének téma és az évek során egyre kopottabb erőtlenebb,igaz Udo sem visít,de nagyobb energia és erő van a hangjában.Másrészt az Accept is rengetegszer nyúl régi témákhoz újraírva.
12. Valahogy én is így érzek.
A Blood Of The Nations nagy visszatérés volt. A Stalingradot azért szerettem, mert - ehhez az Udo lemezhez hasonlóan - visszatért a korai Accept stílusához, de a harmadik-negyedik album - néhány jó pillanattól eltekintve - kiszámítható, unalmas. Megvettem a Restless And Live koncert DVD-t és csak harmadjára tudtam végignézni, mert kétszer bealudtam a középső blokkon. Én, az Accepten!
Csavardi gitárosokról szóló mondatához meg csak annyit, hogy igen, a Dirkschneider turnén még lehetett mondani, hogy könnyű másolni Wolfot egy tanult gitárosnak, de amit ezen a lemezen művel, az már alkalmazott tudomány. Én fenntartom, hogy Smirnovnak van tehetsége ehhez, nem csak "megtanulta a leckét". Kasperi neoklasszikus futamai sokkal kiszámíthatóbbak voltak, az tipikus Malmsteen-klón gitározás volt. De azért élőben bírtam őt is!
13. Sziasztok! Igyekeztem
Sziasztok!
Igyekeztem mindenhova odaírni, hogy "szerintem" :) Szóval minden, amit leírtam, csak az én véleményem.
Az ACCEPT-tel kapcsolatban többé kevésbé - és sajnos - egyetértünk. Én a Blood of the Nations sikerét nem tudtam hova tenni. Bár nagyon vártam azt a lemezt, 2-3 dal kivételével nem győzött meg. A Stalingrad számomra tökéletes üresjárat, egyáltalán nem találtam rajta fogódzót. A Blind Rage viszont az első két dal kivételével nagyon tetszik, ez a kedvencem a 4 közül. A The Rise of Chaos-t meg se vettem, bár aztán megkaptam ajándékba, nem is akárkitől :) Ja, és a Restles and Live-ot se vettem meg, ellentétben az utóbbi években sűrűn érkező .U.D.O. koncertanyagokkal.
Az biztos, hogy a Steelfactory kenterbe veri a The Rise of Chaos-t.
14. Wolf
Érdekes, hogy anno Wolf úton útfélen, minden interjúban elmondta, hogy UDO soha semmit nem tett be dalszerzés terén a közösbe, egyetlen Accept dalt sem írt ės mégis: bármikor összehoz a mester egy klasszikusokkal felérő dalgyűjteményt. Andrey-jel valóban belenyúlt Udo a tutiba, nem csak külsőben, hanem zenei kvalitásokban is Wolf Hoffmann/Adrian Smith színvonal a srác. Remélem lesz valódi U.D.O turné és budapesti állomás js.
15. Orosz turnéval kezdenek,
úgyhogy remélem, elhozza őket utána Bogdán. Ha meg nem, akkor majd jövőre. Egy interjúban Udo azt mondta, szeptember közepén jelenti be a második gitárost, akivel az őszi turnénak nekifutnak.
16. Nagyon jó a lemezkritika amit
Nagyon jó a lemezkritika amit írtál..minden mondatával egyetértek.Ha nekem kellett volna megírnom..nagyjából ugyanezt írtam volna!:))
Nagyon jó hallgatni ezt az UDO albumot..talán pont azért is mert Accept...durván és szívbaj nélkül nyúltak le dalrészeket..de valahogy nem tud haragudni rájuk az ember mert-legalábbis én-örömmel hallgatom a Tv War megreformált változatát is:)))Persze lehet ezzel nem mindenki lesz így..
Kérdés persze,hogy ez a másolás az ötlettelenség szüleménye-e?..vagy az öreget tényleg elkapta a nosztalgiázás hulláma vagy tényleg nem volt ötlet és akkor legyen ez..
A következő UDO albumnál szerintem ez is kiderül..de ne szaladjunk ennyire előre..ezt most jó hallgatni!
17. Azért ez a Lving For Tonite
Azért ez a Lving For Tonite vol2 nagyon fáj. Olyan mintha hamisan szólna az eredeti. Nekem legalábbis ez jött le.
A másik kettő rendben van.
A teljes albumot még nem hallottam. Annak is el fog jönni az ideje.