U.D.O.: Steelfactory

'Steelfactory' – találó cím. Mert mi is készülne az Acélgyárban, ha nem nemesacél. Mint például a 'British Steel', igaz? Lehet, hogy kicsit szögletesebbek a riffek, de hát ez mégiscsak germán metal. A „gyár” meg utal ugyan a tömegtermelésre, de amíg ilyen magas szinten, és német precizitással szállítják a dalokat, hogy úgy érzed, az U.D.O. a metal BMW-je, addig ki akar egyedit rendelni? Én nem.

Udo Dirkschneider három év után tért vissza saját albummal, a köztes két és fél évet pedig az Accept-dalok turnéztatásával töltötte. Először azt mondta, csak most az egyszer, aztán többé soha. Aztán jött a „Soha ne mondd, hogy soha”-effektus és futottak még egy kört. (Szerintem ha nincs a Dirkschneider-turné meghosszabbítása, Kasperi még mindig a csapatban lenne. Akkor viszont ez a lemez sem lenne ilyen. De ez csak az én véleményem.) És a turné közben annyira ráéreztek a régi fémes ízekre, hogy írtak egy új anyagot a régi recept alapján. A kis rafinált! Ezentúl soha többé nem kell Acceptet énekelnie, de közben az embernek mégis meglesz az Accept-élménye minden koncerten.

Már az első koncerten, ahol megláttam Andrey Smirnovot, rögtön éreztem, hogy Udo végre megtalálta Wolf Hoffmann utódját. Ugyanolyan blues stílusban gitározó metalőrült, és most, ezen a lemezen még azt is bizonyította, hogy ugyanolyan érzékkel tud ismert dallamokat illeszteni szólóiba, mint Wolf. (Egy kicsit még hasonlít is a 35 évvel ezelőtti Wolfra, nemhiába kérdezte meg valaki a Rockpalast Livestreamje alatt, hogy "Is it Wolf H. on guitar?" Ahogy a Hamletben mondták: "Őrült beszéd, de van benne rendszer.") A gitároskeresés fázisában egyedül játszotta fel a lemezre az összes gitársávot, ilyet is láttunk már Wolftól. Az egész lemezbe úgy tudta beleépíteni a régi Accept-hagyományokat, hogy egy pillanatra sem érzed másolásszagúnak. Na jó, ez nem igaz. A Make The Move-ban sikerült egy az egyben átvennie a Living For Tonite nyitóriffjét, és ez az, amiért nem kap nálam 10 pontot a lemez.

Sokkal jobban sikerült a másik klipes dal, a Rising High, amely egyszerre emlékeztet a TV Warra és az Aiming Highra, mégsincs koppintás-szaga. Legfeljebb a dallamszólóban felsejlő Still Loving You-dallamok kapcsán, de azt meg felfoghatjuk tiszteletadásnak is. Az Eraser hasonló kétlábdobos lüktetést hoz, ám inkább a korai korszakra, a Breakerre emlékeztet. De csak távolról. A thrashesebb Raise The Game mintha a 'Death Row'-ról esett volna le, a keleties gitárszólamok viszont jól illeszkedve lágyítanak a durva ritmusokon. A Hungry And Angry a Russian Roulette lüktetését hozza vissza (vagy említhetném a Turbo Lovert is ugyanabból az évből, ha már korábban a Judas Priestre hivatkoztam), germán csordavokálja igazi koncertfavorittá teheti. Az A Bite Of Evil viszont éppen a sejtelmes kezdését idézi fel a Russian Roulette-nek, és talán ebben hozza Udo a legmagasabb énekhangját a lemezen.

De vissza az elejére! A Tongue Reaper a lemez elején rögtön egy olyan kezdéssel nyit, mint annak idején a Metal Heart, csak ezt nem Csajkovszkijtól (Szláv induló) vették kölcsön, mint annak idején Wolf. Utána viszont igen komoly speed metal reszelésbe megy át a gitár – kicsit olyan, mint a Speeder az előző lemezen – és a legjobb U.D.O.-hagyományokat felelevenítve pörgeti fel a hallgatót. Mármint engem. (Más nevében nem nyilatkozhatok.) A szinte egy hangon eldarált refrénnek egy kellően dallamos bridge-dzsel készíti elő a terepet, ami erősen hajaz a Stefan Kaufmann által írt dallamokra. Lehet, hogy a nyári turné alatt a dalírásba is besegített?

A Make The Move elsőre nagyon durva „Living For Tonite-riffjeit” a téma másodszori visszatérésekor már a Koolaidhez hasonló virgákkal szinesíti Andrey, a szóló előtt csak a basszus-dob marad állva, mint a Balls To The Wallnál, és ahogy Udo benyögi, hogy „So you wanna be a bad boy? Just look at me!”, az bexarás! Viszont a „mindentvivős” dal nálam a Blood On Fire. Igazi Metal Heartos ritmusok, középtempó, és a szólóban nem átallotta elsütni a La Cumparsita című argentin tangó-alapművet, melyet Uruguayban kulturális-népi himnusznak választottak. És működik a dolog, legalább olyan jól, mint amikor Wolf a Für Elise-t tette a Metal Heart vezérmotívumává (és sokkal jobban, mint mikor a Stalingrad közepén nyögvenyelősen vált át az orosz himnuszra).

Szóval Andrey Smirnov igazi főnyeremény! Nagy Wolf Hoffmann-rajongó vagyok, így ha azt mondom, a srác olyan, mint a fiatal Hoffmann, csak technikásabb, akkor azt bizony illik komolyan venni. Még a Dionysosrisingon volt egyszer egy összehasonlító kritika George Lynch és Wolf Hoffmann szólólemezéről. Túrisas konklúziója akkor az volt, hogy Wolf „közel sem olyan technikás, mint George, »csak« sír a kezében a hangszer.” Ez jutott eszembe, amikor Andrey játékát hallgattam. Ő Lynch technikai tudását és Hoffmann bluesos gitárjátékát egyszerre teszi le az asztalra. Fitty Wienhold hozza a kötelezőt, mint 20 éve mindig, Svennek viszont ez a bemutatkozása stúdiólemezen. És Udo fia most is jól teljesít, bár ez a koncerteken élőben és felvételről látottak alapján már szintén nem meglepetés. De ők csak statiszták a két főszereplő, Udo és Andrey mellett.

Az In The Heat Of The Night egy igazi „középtempós ballada”, ami az U.D.O.-ra annyira jellemző, (I Give As Good As I Get, csak keményebb riffekkel megtámogatva), ahogy a klipes One Heart One Soul és a Rose In The Desert is ezt a középtempót és az U.D.O.-feelinget hozza, míg a záródal már egy igazi ballada, akusztikus gitárral. A 'Back To The Roots - Accepted' lemezre került bónuszként Sinatra My Way című dalának feldolgozása. Nem sikerült jól, de arra jó volt, hogy ihletet merítve Udo megírja „saját útját”, és ez a dal viszont szívszorító. „My voice is growing older, my mind is staying young, I’m proud I did it my way, the road where I belong.”

Nos, igen. Udo hangja reszel a dalokban, mint a smirgli, de ezért szeretjük. Viszont nem énekel olyan és annyi magasat, mint régen, amit középmagasságban művel, annak ellenben iszonyú ereje van. Hogy ez át is jöjjön a lemezen, arról viszont Jacob Hansen producer gondoskodik, akitől a Volbeatet szokták referenciaként emlegetni, de halkan megjegyzem: az utolsó három Pretty Maids-lemez ('Pandemonium', 'Motherland', 'Kingmaker') bika hangzásáért is ő felelős. Most sem végzett félmunkát, és azt kell mondjam, akárcsak az idei Judas Priest-lemeznél, itt is sok múlott a produceren is, hogy olyan album szülessen, amelyen érződik a XXI. századi technika, ugyanakkor vissza tudja hozni a '80-as évek érzését a zenekar rajongói számára. Persze jó dalok nélkül mit sem érne az egész!