Wilko Johnson: Blow Your Mind

Te jó ég, pár éve már majdnem temettük őt. Iszonyúan kicsi a hasnyálmirigyrák túlélési esélye, de ő legyőzte. Azóta már a második albumát adta ki: először a Roger Daltrey-vel felvett retrospektív album jött négy éve, most, hogy nincs első tiszt a hajón, egyedül is megpróbálta. Ha valakit megérint a halál szele, az esetek nagy többségében a soron következő produkciója nagyot fog ütni. Gondoljunk csak Walter Troutra vagy Eric Claptonra, milyen alkotásokat tettek le az asztalra, mikor gyakorlatilag a másik oldalról tértek vissza.

Nos, Wilko Johnsonnak a már említett Roger Daltrey-vel közösen készített albuma is nagyon jól szólt, és erre az albumra sem lehet panasz. Bár őt nem sorolhatjuk a hetvenes évek brit bluesgitár hőseihez. Azt gondolom, egyedi játékstílusa mindenképp figyelmet érdemel, még ha ez nem is olyan virtuóz, mint legendás kortársaié. Rock and roll és blues – ez a fő csapásirány, ám ez a bizonyos egyedi játékstílus miatt nem hagyományos értelemben kell értelmeznünk a két ősi műfajt. Riffek helyett dallamfüzéreket, egyéni akkordbontásokat használ, sokszor a szólók helyett is ezt a technikát alkalmazza. Semmi cizelláltság, líraiság, a dalokat szétveti az őserő, ugyanakkor hallatlan könnyedén szólnak, némelyikre akár táncra is perdülhetünk, valahogy úgy mászkálva, ahogy ö teszi lassan öt évtizede. Az ének kis hangterjedelemben kalibrál, ám ezeknél a daloknál nem kell több. Ez az a bizonyos pub rock stílus, aminek a Dr. Feelgood az egyik vezető ereje volt a hetvenes évek közepén.

Az album a Beautyval kezdődik, egy kicsit a Doors Maggiie M’Gilljére emlékeztet, persze ez egy jóval nyersebb szerzemény. A címadó szaggatott ritmusú dal, ebben halljuk azokat a bizonyos hagyományos gitárszóló helyetti csípéseket, melynek Wilko nagy mestere. A Marijuana sodró lendületű rockja olyan, mint a hatvanas évek Rolling Stonesa. A Telll Me More Thing ismét egy bicegő ritmusú nóta, hangsúlyos basszusjátékkal. Egyébként nem ez az egyetlen dal, ahol a basszusgitár fontos szerepet kap, amúgy végig rendkívül szellemes futamokkal kíséri Norman Watt Roy Wilko gitárjátékát. A That’s The Way I Love You az a felvétel, amire ráhúzhatjuk, hogy igazi tradicionális rock and roll. A Low Down az egyik legérdekesebb felvétel az albumon. Wilko nem énekel, egy verset mond el, és a zene pedig egy nagyszerű slow blues téma, melyben végre hallunk egy kis billentyűs aláfestést, herflivel megspékelve. Természetesen a főhős gitárjával, végig ott van az előtérben. A Take It Easy is blues sémára épül, ám ritmusa pattogósabb, eltérő irányt mutat. Az I Love The Way You Do egy sematikus rocknóta, semmi különös, egyszerűen jól szól. Az It Don’t Have To Give You The Bluesban jópofa, hogy a gitáralap szinte hangról hangra megegyezik az énekdallammal. Aztán a középrészben a gitár úgy néz ki, egyedül marad, ám jön az orgona, és elviszi a szólót. A Lament egy instrumentális lassú bluesos kesergő. Nem virtuóz darab, inkább a hangulattal játszanak a zenészek, és a címben levő szomorú érzést nagyszerűen adják vissza hangszereiken. a Say Goodbye még csak az utolsó előtti szerzemény. Egy rövid, visszatérő sémára épül, enyhén zavaró a sok ismétlés. Egy újabb hangszeres fantáziát, a Slammingot hagyják a végére, itt aztán elengedik magukat rendesen. Majdnem szétkapják a hangszereket, úgy szól a boogie, a rock and roll, ezúttal zongorát is hallunk.

Nem sokat kell gondolkodni ezen a zenén, csak hallgassuk, és ez az energikus zene visz magával, mint a szélvész.