Korosodó punk-rockerek rövid, de velős programja: The Offspring, Anti-Flag, Run Over Dogs – Tüskecsarnok, 2018. 06. 12.

írta savafan | 2018.06.18.

Tűzkeresztségek egész során estem át ezen a nyáriasan meleg estén, ugyanis a Tüskecsarnokban még semmilyen rendezvényen nem voltam, illetve a főbanda egyik fesztiválos fellépését sem láttam eddig. Így rögtön egy headliner turnéval kezdtem az ismerkedést, és nem bántam meg, még ha a zenitjükön bőven túl is vannak.

 

 

De kezdésként kaptunk egy teljesen stílusidegen magyar produkciót a Run Over Dogs képében, akikről életemben nem hallottam.

Elképzelhető, hogy az én készülékemben van a hiba, mivel több tehetségkutatót is megnyert a zenekar és külföldön is ismerik már a nevüket. Nagyon nem az én világom a muzsika, amit tolnak, de érezhetően a közönség sem indult be rájuk. Bevallom, ezt a fajta összetett és nem annyira dallamos zenét nehezen fogadja be az olyan közönség, akik egy pop-punk estére jöttek, Czeglédi Szabolcs énekes a koncert végén be is mondta, hogy tudják, picit stílusidegen a muzsikájuk ehhez az estéhez, de azért köszönik a fogadtatást.

Elég kevesen lézengtek még ekkor, de akik ott voltak, azok hallhatták, hogy Gál Máté basszeros hangszerét olyan mértékben kiemelték, mintha a Maiden játszana, ott hallatszik ennyire erőteljesen Steve Harris játéka.

Tudom, ez a fajta elborultabb zene nem arról szól, hogy a tagok felszántják a deszkákat, de egy kevés mozgás jót tett volna a statikus produkciónak. A koncert második felében inkább szétnéztem a merch pultnál, illetve a csarnokban, mivel az év folyamán még várhatóan meglátogatom a helyet. Azt kell mondjam, nagyon megfelel egy nagyobb volumenű koncert lebonyolítására. Kint tomboló hőség volt, de a légkondinak köszönhetően kellemes hőmérsékletben vártuk az este első külföldi fellépőjét.

Az idén 30 éves amerikai punkzenekar számomra eddig ismeretlen volt, de a buli után azt hiszem, nem fogom kihagyni egyetlen fellépésüket sem, ha szembe jönnek velem. Intenzív, pörgős, élvezetes és látványos mozgásokban gazdag koncertet adtak. Igazi energiabomba az Anti-Flag, még ennyi év után is. És nem is az az ember vonzotta a szemet, akire a bevonuláskor gondoltam. Az énekes, Justin Sane sem egy unalmas figura, de amit a basszusgitáros Chris Head lenyomott, az bőven frontemberré tette. Igazi egyszemélyes showman a pali, ugrál, repül, konferál, folyamatosan csulázik, és közben vagy csak a refrénekben segít be az énekesnek, vagy teljes egészében ő énekli a verzéket is.

Egy pillanatra még térjünk vissza az átszerelésre, számomra furcsa volt, hogy a beugró magyar zenekar után a nulláról rakták össze a dobcuccot. Tudom, az ilyen fajta muzsika nem követel meg hatalmas felszerelést, de akkor is. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek oka volt, de az csak a koncert utolsó tételénél derült ki, hogy miért. Addig viszont folyamatosan záporoztak az ugrálásra késztető nóták, a számok közti konferansz nagy részét is Chris vállalta magára. A gitáros Justinnal olyan párost alkottak, ahol az egyik mindig alázatosan kiegészítette a másikat – vagy mozgásban, vagy hangban. Az éppen éneklő vagy kiabáló ember mikrofonhoz kötöttsége miatt a másik jobban bemozogta a rendelkezésre álló teret és erőteljes gesztikulációkkal hergelte a közönséget.

Az sem mindennapos egy ilyen zenekarnál, hogy a hangfalak és erősítők mellett két vokalista is támogatja a megszólalást, akik néha hangszert is vesznek kézbe. Így volt, hogy egyszerre öten énekelték vagy kiabálták a refrént. Egyedül a dobos volt kivétel, akinek viszont a kezei veszettül gyorsan jártak. Mint írtam, nem volt telepakolva motyóval Pat Thetic, de éppen ezért azon a kevés felületen kellett a veszett gyors tempókat kikalimpálnia. Az alapító dobos ránézésre is öregebb volt a többieknél, ehhez képest korát meghazudtolóan végig mosolyogva és intenzíven püfölte a bőröket.

Ahol álltam és ültem, ott egész jól szólt a motyó, talán az ötemberes vokáloknál nem éreztem minden hang jelenlétét. De igazából nem is annyira figyeltem ezekre az apróságokra. Annyira intenzív volt az egész koncert, hogy szinte mindig történt valami, így látnivaló volt bőven. Miközben azért ezek az Anti-Flag dalok nem rosszak, kellően dallamosak és könnyen énekelhető részek is vannak bennük, melyek megkönnyítik a közönség helyzetét. Az utolsó előtti tétel felkonfjában Chris elmondta, hogy ma nem lenne többek között Offspring és Anti-Flag, ha nincs a The Clash, akiknek ikonikus dalát, a Should I Stay Or Should I Go-t adták elő, sokkal pörgősebb verzióban. Bevallom, nekem ez a verzió jobban tetszett, mint az eredeti, talán éppen a két-három sebességi fokozat különbség miatt, amivel ezek a srácok nyomták a számot.

A záró Brandenburg Gate elején a roadok egy pillanat alatt szétszedték a dobszerkót és annak néhány elemét összeállították a fotós kordon mögött, a közönség első soraiban. Chris a mikrofonállványát is magával vitte, rámászott a lábdobra és a közönség között énekelte a dalt, illetve vezényelte az össznépi kórust. Közben a dobos az első sor helyén ülve játszott a lemenekített dobszerkón.

Bevallom, sok mindent láttam már, de ilyet még nem. Közönség közt mászkáló és játszó gitárosokat és énekeseket már igen, de hogy egy teljes dobcuccot raknak ott össze pillanatok alatt és azon állva játszik egy gitáros, miközben énekel, még nem. Az eddig sem tétlenkedő közönség erre már teljesen megőrült, a basszerossal együtt üvöltötték a refrént, bele Chris arcába. Pazar és ötletes lezárása volt ez a performansz a koncertnek, le a kalappal a zenekar előtt! Nálam intenzitásban, előadásban, élő produkcióban és látványban egyaránt lejátszották az este főbandáját, akiknek viszont jobb, erősebb számaik vannak, legalábbis számomra.

When The Wall Falls / The Press Corpse / This Machine Kills Fascists / Fuck Police Brutality / Trouble Follows Me / Turncoat / All of the Poison, All of the Pain / This Is the End / Die for the Government / Should I Stay or Should I Go / Brandenburg Gate

És akiket már régebb óta terveztem megnézni: az Offspring. Amikor ez a fajta punk-rock vagy pop-punk stílus igazán menő volt, akkor három bandát kedveltem. Két számmal megspékelt csapat (Blink182 és Sum41) mellett az Offspring volt az, akiknek dalait nem tudtam kikerülni akkoriban, és többek között ennek is köszönhetően gyorsan kedvenc zenekarrá váltak. Az eddigi magyarországi fesztivál fellépéseiket nem láttam, most az első headliner koncertjükkel kezdtem az élőben történő ismerkedést. Nem mondanám magam fanatikusnak, a másik két zenekart azért jobban kedvelem, de kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után, hogy hatnak majd az akkori slágerek és mennyire lesz intenzív a buli.

A nemrég látott Sum41 nagyon letaglózott, egy bivalyerős koncertet adtak Pesten, de az Offspring is jó volt, viszont intenzitásban azért maradt tartalék ebben a buliban. A banda tagjain már meglátszik az idő, ennek megfelelően nem is szántották fel a színpadot, viszont a számokat betonbiztosan hozták. Dexter Holland hangja szerintem mit sem változott az évek alatt, amikor az ’Americana’ lemez címadó tételével elkezdték a koncertet, az első pár akkord után éreztem, hogy itt minden rendben és minden a helyén lesz. Jellegzetes orgánuma pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem a régmúltból, én nem találtam kivetni valót a produkciójában.

Viszont arra nem gondoltam, hogy ennyire puritán színpadképpel jönnek, se egy molinó nem volt a háttérben, sem más egyéb színpadi elem, csupán a kiemelt dobfelszerelés mellé tettek egy emelvényt, ahol a turnén kisegítő gitáros töltötte az egész koncertet. A látványt fényekkel dobták fel – néha igen látványos képi világot teremtett a fénytechnikusuk –, a hangzás viszont nem volt tökéletes, de egy ilyen csarnokhoz mérten nem volt vészes.

A közönség nagyobbik része a zenekarral együtt énekelte a számokat, így több száz torokból hallottam az ismert sorokat. Az első libabőrt a harmadikként elhangzó Come Out And Play szolgáltatta. Amikor megszólalt az a jellegzetes keleties gitárhang, máris fülig ért a szám, és énekelve fotóztam le az utolsó rendelkezésünkre álló dalt. Ennél a számnál Dexter nyakába már egy gitárt akasztott a technikusa és ez a jelenet a koncert alatt még párszor lejátszódott, többször is gitárral a kézben énekelt. Az eredeti tagok közül talán a gitáros Noodles volt a legaktívabb, ugrált a színpadon, folyamatos mozgásban volt, kivéve amikor a szám úgy kívánta, hogy énekeljen, az említett tételben is rá hárult a szövegelős rész. A koncert folyamán többször is kisegítette Dextert, persze a doboson kívül a másik két hangszeres is beszállt a refrénekbe.

Örültem, hogy a programösszeállításnál az utóbbi lemezeket nem erőltették túl, a klasszikus nagy slágerek szinte mindegyike elhangzott, így azt vettem észre magamon, hogy egy nem annyira követett zenekar programjának több mint felét ismertem. Ennek (is) köszönhetően – még ha picit öregesen is tolták a talpalávalót – a hangulatra nem lehetett semmilyen panasz, a közönség nagyon élvezte a bulit, néha az egész csarnok egy emberként ugrált. Igaz nem volt teltház, de azért nem mutatott rosszul az embertömeg. Természetesen a nagy beindulások és pogózások az igazán régi slágerekre történtek, nyugis és szép momentuma a koncertnek csak egy volt, amikor a Gone Away számnál egy pianinót hoztak fel a színpadra és Dexter egyedül kezdett bele a nótába. A dal második felére aztán visszatért a teljes kompánia és beszálltak a hátralevő részbe.

Innentől szinte csak gigaslágerek sorjáztak a koncert hátralevő részében, össznépi partihangulat alakult ki, a szolid, kiöltözött nézők is beindultak, nekem is előjött a közös éneklős énem. Ezek a klasszikusok beleívódnak az emberbe, ha olyan idős, mint én és kedveli ezt a fajta muzsikát. A slágerek után gyorsan elhagyták a színpadot, hogy pár perc múlva még visszajöjjenek két szám erejéig, természetesen a talán legnagyobb slágerükkel lezárva a koncertet. Headlinerként szűk 70 percet nyomni – még ha ezek a tételek nem is a hosszúságukról híresek – érzésem szerint kevés. Darabra megvolt egy rendes koncertnyi mennyiség, csak ezek a tételek alulról súrolják a 3 percet, így baromi gyorsan befejeződött a műsor.

Americana / All I Want / Come Out and Play / It Won’t Get Better / Original Prankster / Staring at the Sun / Want You Bad / The Noose / Bad Habit / What Happened to You? / Gone Away / Why Don’t You Get a Job? / Head Around You / Pretty Fly / The Kids Aren’t Alright // You’re Gonna Go Far, Kid / Self Esteem

Maga a hely tetszett, várom már a Within Temptation téli buliját ugyanitt. A magyar előzenekar szerepeltetését nagyon nem értettem, alaposan kilógott a muzsika az est programjából. A két külföldi esetében két másban erős koncertet láttam, azt sajnálom, hogy a főzenekart nem ereje teljében kaptuk el, most már egy picit öreges a színpadi produkció, szemben a másik banda energikusságával. Így a két előadás – mondjuk úgy – kiegészítette egymást és kompletté tette az estet.

Szöveg és fotók: Savafan
Videó: Gyarmati Péter
Köszönet a Budapest Promoternek!

Legutóbbi hozzászólások