„A színpadon Britannia nemzeti blues kincse”: Danny Bryant – Muzikum, 2018. 05. 18.

Ezt a megtisztelő címet a Classic Rock Magazine adományozta a brit blues újvonalas gitárosának, az meg nem egy bulvárlap, amely ok nélkül puffogtat ilyen szuperlatívuszokat, ezért nagyon vártam a pünkösdi háromnapos ünnep előtti péntek estét. A háromnapos ünnep előtti péntek estét, amit persze egy csomó zenerajongó a Balatonnál és egyéb kellemes helyeken töltött, ez abból látszott egyrészről, hogy délután a Margit hídnál volt a Budapestről nyugati irányban távozó kocsisor vége, másrészről meg a koncert kezdése előtt 10 perccel 30 néző lézengett a Muzikum emeletén, simán találtunk ülőhelyet a második sorban. Most is úgy voltam vele, hogy az számít, aki itt van, aki nincs itt, az meg nem számít, meg kezdésre azért összejöttünk vagy százan, ami nézőként elfogadható egy ilyen kis klubban. A színpadon pedig ott figyelt az állványon két Stratocaster, ami nekem mindig azt üzeni, hogy nem pedálok és effektek fogják uralni az estét, hanem 6 húr, 10 ujj és egy pengető.

Danny Bryantről érdemes tudni, hogy nem gitárhúr volt az óvodában a jele, tinédzserként fogott először hangszert a kezébe, amit viszont onnan kezdve véghezvitt, az egyedülálló. Körbeturnézta a világot olyan nagy nevekkel együtt szerepelve a koncertplakátokon, mint Carlos Santana, Buddy Guy, Joe Cocker vagy Mick Taylor. Fordulópontot jelentett a karrierjében a német Jazzhaus Records szerződése, velük adta ki a szakmai mérföldkőnek számító ’Night Life – Live In Holland’ koncertalbumot CD-n és DVD-n. Mára 12 lemeze jelent meg, a 2015-ös ’Blood Money’-n szerepel Walter Trout, a nagy példakép és egy másik legenda, Bernie Marsden is, az idén áprilisban megjelent ’Revelation’ pedig több blues eladási listán is első lett a kiadás hetében, megelőzve Joe Bonamassát és Beth Hartot.

Ilyen előzmények után sétált fel a Muzikum színpadára pályája kezdete óta szép nagy méretűre kerekedett „Mr. National Treasure”, hogy egy vidám „good evening folks” után belecsapjon az instrumentális On The Rocksba. Nagyképűen azt mondhatnám, hogy én se választhattam volna jobbat, az már itt látszott, hogy halál laza játékos, kegyetlen erős vibrato technikával.

Az új lemez menetelős Sister Decline-jában már szerepet kapott „dzsókokkeresen” füstös-rekedtes, erőteljes énekhangja is, ezt hívják szerintem blues toroknak, és ekkor lettem figyelmes a fotósok őszinte reakciójára, mindegyiknek mozgott füle-farka a négy-negyedre. Biztos, hogy nem büntetésből jöttek el!

Ebben a dalban már vokálozott a basszer Paul Mallatratt, aki visszafogott eleganciájával úgy nézett, ki, mint a szomszédos OTP-fiók vezetője, aki a műszak végén ledobta a nyakkendőt és a helyébe felvette a basszusgitárt. Kb. ugyanez a leírás illik a dobos Dave Raeburnre is, semmi külsőség, a hangsúly a zenén.

A harmadik szám bizony az este egyik csúcspontjává lépett elő, mert John Mellencamp kissé unalmas – ám sikeres – dalából egy bluesy-metallicás Turn The Page-et varázsolt Danny (érdemes meghallgatni a három számot egymás után). Oltári szóló, finom váltások, a végén még a Little Wing témáját is beleszőtte. Libabőr!

Ellövöm a poént előre: a műsor fele feldolgozás volt, amivel csak itthon szembesültem a szetlistát bogarászva, ott nem is tűnt fel, ha meg így van, akkor nem lehet másról szó, mint a nagy elődök előtti tisztelgésről. Így volt ez a Blood Money finom zúzását követő Bob Dylan („my all-time favourite”) klasszikussal is (Girl From The North Country), ami szenvedélyes interpretációjával a koncert második csúcspontjaként bizony megkönnyeztette a mellettünk ülő pár hölgytagját.

Amilyen finoman Danny a potméterekkel játszott, azt most is jólesett visszahallgatni. Ellenpontként következett két újlemezes, a Truth Or Dare power bluesa crunchy gitársounddal és egy újabb nagyívű szólóval, majd az Isolate intrójával beköszönt egy kicsit B.B. King is, hogy aztán elszabaduljanak újra a blues indulatok, majd lecsendesedjenek, akár egy rapszódiában.

Vissza a gyökerekhez nagyon-nagyon mélyre, mert Jimmy Reed 1961-es Bright Lights, Big Cityjét talán még a Modern Talking is feldolgozta (remélem, hogy nem), mindenesetre több mint 50 hivatalos átirat született a Rolling Stonestól Rod Stewartig. Most beszállt a körbe Danny is, úgy átszabva az eredetit, hogy alig lehetett ráismerni. Mondhatom, hogy szerencsére, mert köröket vert a málházós riffekkel és kieresztett „dzsókokkerjével” Jimmy Reedre, így lett ez az este harmadik csúcspontja.

Ebből szünet nélkül átúszott a műsor egy újabb Bob Dylan-klasszikusba: Knockin’ On Heaven’s Door. Hát, bizony ez is jobb volt, mint az eredeti, a közönségénekeltetésével, meg a szó szerint húrtépősre sikerült hendrixes gitárszólójával együtt.

Amit Danny a gitárcsere után művelt Luther Johnson On The Road Againjével, az maga a kreativitás magasiskolája, mert Muddy Waters egykori gitárosának szódaegyszerűségű nótájába töltött egy kis ZZ Top-rozét, majd összerázva leküldte az egészet a torkunkon húzóra, inkább nem számolom tovább a csúcspontokat!

A bevált koreográfiát követve két saját nóta következett, a szenvedélyes Painkiller (nem Judas Priest!) egy újabb óriási szólóval, majd a tradicionális blues-felfogásban íródott Heartbreaker (nem Led Zeppelin!) egy kis basszusszólóval, meg egy kis jazzy dobvillantással.

Jimi Hendrix Little Wingje kezd lerágott csont kategóriába átmenni a zsenialitása ellenére, de Danny Bryant megpróbált néhány húscafatot találni a csonton. Azt mondom, hogy sikerült, ami egy ilyen kaliberű zenésznél azért jogos elvárás. Nem ez tetszett a legjobban ezen az estén, de zárásnak pont megfelelt.

Mármint a ráadás előtti zárásnak, mert a kikövetelt ráadással az eddigieknél is sikerült mélyebbre ásni, ugyanis a sokak által megénekelt Don't Start Me Talkin'-t Sonny Boy Williamson 1955-ben adta ki. Az eddigi híres feldolgozó iparosok között van Bob Dylan, a Yardbirds, a Doobie Brothers, Rory Gallagher és Gary Moore, tehát a léc elég magasra került, de nem sikerült leverni, kiváló átirat sikeredett ebből is.

22:45-kor hálálkodva jobbra el, mert a Muzikum bizony lakóövezetben van és hisztisek a szomszédok, én meg elgondolkoztam, hogy egy kétmilliós nagyvárosban csak száz ember kíváncsi az ilyen remek muzsikára úgy, hogy a célcsoport elég rendesen meg lett szólítva különböző csatornákon keresztül, nem titokban történt a szervezés.

Igen, remek muzsika, ami Danny Bryant több mint húszéves zenei pályájáról szólt és azokról, akik őt inspirálták. 10 pont.

On The Rocks / Sister Decline / Someday The Rains Will Fall / Blood Money / Girl From The North Country / Truth Or Dare / Isolate / szünet / Bright Lights, Big City / Knockin' On Heaven's Door / On The Road Again / Painkiller / Heartbreaker / Little Wing /// Don't Start Me Talkin'

Szöveg: Dzsó
Képek: Császár Márta (KiFra)
Videók: Jónás Tamás
Köszönet a LOTS Musicnak!