Pünkösdi királyság: Bullet, Screamer, Jesus Chrüsler Supercar – Dürer Kert, 2018. 05. 21.

írta savafan | 2018.05.25.

Hosszú hétvégi festésből és tapétázásból estem be Pünkösd hétfőn a Dürer Kertbe, így a megszokottól eltérően alig pár perccel a kezdés előtt érkeztem. Azért nem szoktam ennyire kiszámítani, de most így jött össze, bár utólag azt sem bántam volna, ha kések egy keveset.

 

 

Nem kedvelem a stoner metalt, szinte semmilyen formában. A Jesus Chrüsler Supercar ezen a vonalon mozog és ezek a belassult, vontatott, málházós témák nem dobogtatják meg a sebességhez szokott szívemet.

Tolták becsülettel a svédek, de amikor már épp kezdene picit tetszeni a dal, akkor a tempóból visszaváltanak pár sebességi fokozatot és megölik a nótát. Legalábbis nálam, mert az ekkor még szerény közönség egy részének tetszett a muzsika. A hely szűkössége miatt még nagy rohangálás sem volt, ami feldobott volna, bár ez a fajta zene nem is erről szól, igazán a Motörhead muzsikájára stílusban hajazó Flesh and Bones volt az, amire még magam is bólogattam. Pedig nem mondanám magam Mocifej fanatikusnak, sőt.

Szóval inkább hátramentem a teremben a merch pulthoz és tátott szájjal bámultam a készletet. Nem lehet azt mondani, hogy mindhárom zenekar a fesztiválok headlineri státusza körül mozog, de Bullet-pólóból 8(!) féle volt, felvarróból is közel 10 féle és mindhárom banda összes lemeze kapható volt, különböző verziókban. A szokásos készlet mellett volt egy „Bullet-turi” ahol régebbi turnépólókat lehetett kotorászni egységes áron, a főbanda fellépésére meg is nőtt a Bullet-pólós rockerek száma.

Lucifer / Death Row Blöse / I Can Get It / Killing Machine / Down Down Down / Flesh and Bones / God Gave Me Nothing / Let It Roll / Pitchfork / Jesus Chrüsler Supercar / Befor I Turn You Down

A második svéd bandára 180 fokot változott az élvezeti faktorom, a Screamer a '80-as, '90-es évek színtiszta heavy metalját prezentálta nekünk ezen az estén. A tavaly megjelent ’Hell Machine’ albumukat promózták a turnén, de a program gerincét az első lemezük adta. Mind a dalokat hallva, mind az előadásmódot látva, sokat jártak Iron Maiden-koncertre, több részletnél is azt éreztem, hogy ezek általam nem ismert Maiden-dalok is lehetnének, Fredrik Svensson Carlström basszer is mintha Steve Harris tanítványa lenne.

A buli nagy részében ujjal pengetett, folyamatosan énekelte a dalokat és gitárját is többször azokban a bizonyos, jellegzetes pózokban tartotta. Közben azért a vokálozásban is rendre jelen volt, ami elmondható a másik két gityósról is. Így tényleg olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna abba a korba, amikor még a Maiden nem opuszokat, hanem metal dalokat írt.

Andreas Vikström énekes is jól hozta a dalokat, ahol álltam, picit kevésbé hallottam, de összességében nem szólt rosszul a cucc. Itt már a fényekkel is bőkezűbben bánt a fénytechnikus, egészen élvezetes fényjátékokat komponált. A zenekar nevét viselő számmal rendesen belekezdtek, a hórihorgas dobosnak úgy jártak a kezei, mint a motolla. A zenekarnál a mozgás is rendben volt, a szólókat felosztotta egymás közt a két gitáros, és ilyenkor a színpad közepére előrejött az éppen „tekerő” delikvens, majd dolga végeztével visszalépett a mikrofonhoz, mivel iszonyat sok vokálos témát játszottak.

Vikström amikor nem énekelt, általában hátravonult a gitárosok mögé, frontemberként azért még lehetne egy kicsit karizmatikusabb, de amúgy rendben volt az este mutatott teljesítménye. Viszont aki szemet vonzóan játszott: Henrik Petersson dobos, az „aputestet” villantó faszi egyszerűen lejátszotta az egész bandát a deszkáról. Azon kívül, hogy hatalmas elánnal és mozdulatokkal játszott, folyamatosan grimaszolt, pózolt az első soroknak. Mivel nem volt agyonpakolva motyóval, így minden egyes mozdulata és mimikája egyből látszott, teljesen idiótának tűnt, természetesen jó értelemben. Hatalmas arc és ezt a vidám, laza előadásmódot a banda is átvette, így egy élvezetes buli kerekedett a háromlemezes bandától.

A koncert után belehallgattam az első lemezbe és Vikström hangjával jobban tetszettek a dalok, a 3 vokalistának köszönhetően pedig sokkal vastagabban szóltak a refrének. Élet költözött a dalokba, amik amúgy nem rosszak, persze tele vannak klisékkel és már ismert panelekkel, de semmi gond, ha így prezentálják. A műsor közepe felé egyszer csak azt vettem észre, hogy a buli hevében a gitáros nem a közönség közé dobta pengetőjét relikvia gyanánt, hanem nemes egyszerűséggel az első sorban tomboló srác sörös poharába tette. Ismeretlenül álltam a Screamer buliján, de hamarosan azt vettem észre magamon, hogy jóleső bólogatásba kezdek, ami annak a jele, hogy tetszik, amit látok-hallok.

Screamer / On My Way / Lady of the Night / Adrenaline Distractions / Can You Hear Me / Demon Rider / Keep on Walking / Monte Carlo Nights / Rock Bottom

Végre itthon a Bullet! Volt szerencsém ezt a dilis bagázst külföldön látni és csupa pozitív érzéssel jöttem el koncertjükről. Ez most sem volt másként, de ne ugorjunk ennyire előre az időben. Sajnos az utóbbi hetek elfoglaltsága miatt nem jutott időm, hogy a svédek új albumába belefüleljek, pedig jobban tettem volna, ugyanis a program majdnem felét az új lemez dalai tették ki. Így mondhatom, hogy a műsor nagy része teljesen ismeretlen volt számomra, de ez egy cseppet sem tartott vissza attól, hogy nagyon élvezzem az estét.

Meglepetésemre a basszgitáros poszton csere történt, a frissen bevett Gustav Hector egy jelenség. A rojtos bőrkabátjában, a szegecses nyakörvvel és a bongyor frizurájával úgy nézett ki, mint aki egy szado-mazo klubból szabadult. Az ilyen retro klisék más zenekaroknál picit nevetségesnek hatnak, nem úgy a Bulletnél! Ők tudják viselni és nekik még ez is jól áll. De az összes ilyen és ehhez hasonló geg náluk nem a vicc kategória, az egész lényükből és színpadi jelenlétükből árad egyfajta bulizós feeling.

Már a kezdéskor felkapcsolt, lámpákból összeépített Bullet-logo a dobfelszerelés felett is olyannak hatott, mintha csak valahol ráakadtak volna erre a világítós izére és bevették volna színpadképnek. Az, hogy egyik-másik égő már nem ég, még autentikusabbá tették az időutazást. De nagyon érzik ezt a fajta hard rockot. Ahol persze a muzsika néha emlékeztet egynémely ausztrál zenekarra.

A két gitáros folyamatosan produkálta magát, látványos játékuk közben eszement jókat pengettek. Kellett is a sok pózolás, mivel az énekes, Hell Hofer minimális mozgással hozta le a koncertet. Viszont mimikában és gesztusokban nagyon erős a fickó, amellett, hogy akkorát énekelt a koncert alatt…

Érzésem szerint egy picit halkabb volt a hangszeres szekciónál, nem éreztem annyira kiemelve, mint azt a lemezeken megszoktam. Pár mosoly és szívből jövő köszönet megtette a hatását, a közel 100 fős közönség nagy része a buli elején bólogatásba és léggitározásba kezdett, ami kitartott az este folyamán. A Szlovákiában előadott hangfalas geg helyett vártam valami szintén vicceset, amit a buli első harmadában meg is kaptunk. Ki hallott már arról, hogy metalkoncerten buborékfújó szerkezet van a színpadon? (Amiből a Rolling Home instrumentális része alatt veszettül nyomták is a buborékokat a színpadra.)

Az új dalok közül volt olyan, ami egyből hatott, mindjárt a műsor elején elnyomott Ain’t Enough, ahol a közönség már együtt énekelte a teljes zenekarral a címben szereplő szavakat. Igen, a teljes zenekarral, ugyanis a hangszeres szekció mindegyik tagja kivette részét a vokálozásból.

Aztán a gitárosok a színpad közepére vonultak, ha éppen rájuk hárult a szóló játszása, Hampus Klang és Alexander Lyrbo testvériesen megosztozott ezeken a virgákon, de nem ritkán valamilyen páros performanszba kezdtek. Volt, hogy mindketten a fejük mögött pengettek a színpad közepére sétálva, de a buli elején az egyik számban egymással szemben térdelve szólóztak.

A Dusk Til Dawn szám közepén kvázi gitárpárbajt vívtak, egymásnak „feleselve” pengetett az egyik gityós, erre kontrázott a másik szintén pár riffben, majd vissza az elejére és így dobálták egymásnak a szólórészeket. Az látszott amúgy, hogy egy nagyon jól begyakorolt koreográfiáról van szó és nagyon érzi egymást a két húrnyűvő.

A program összeállítása is érdekes volt, a koncert elején elnyomták az új lemez négy tételét, majd a ráadás előtti három szám is az új lemezről érkezett, a két blokk közé ékelték be a régebbi tételeket, majd a ráadásban már csak a korábbi lemezek anyagai kerültek terítékre. Mindezt megspékelték egy igen jópofára kreált világítással és pár füstgéppel, bár a két lézeres kütyü bevetését nem nagyon értettem, ugyanis a két szerkezet a terem hátsó falára vetített egyszerű grafikákat.

A koncertet lezáró Bite the Bulletnél viszont előkerült a már régebben látott poén, amikor a refrénnél mindhárom gitáros a feje felé emeli a kifordított gitárját és a „Bite the Bullet” szöveg olvasható össze a gitárok hátán lévő feliratokból. Amit nagyon sajnáltam, hogy headlinerként a bő egyórás program szerintem baromi kevés volt, viszont így is király bulit csapott a „Svéd lőszer”!

Speed and Attack / Ain’t Enough / Rogue Soldier / Wildfire / Rolling Home / Storm of Blades / Dusk Til Dawn / Stay Wild / Dr. Phibes / Fuel the Fire / Highway Love / Dust to Gold // Pay the Price / Turn It Up Loud / Bitet he Bullet

Sok alulértékelt zenekar van a metalvilágban, többek között a Bullet is az, de a pár hete látott Royal Hunt is hasonló cipőben jár. Azonban mindkét estén fülig érő szájjal jöttem el a fellépésről. Ha én orvos lennék, mindkét banda koncertjét receptre írnám fel fásultság és fáradtság ellenszereként. Full retro party volt, de annyira feelingesen és poénosan tolták a srácok az este folyamán, hogy csak ajánlani tudom mindenkinek a következő magyar Bullet-bulit!

Szöveg és kép: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások