Kamelot: The Shadow Theory

Azt hiszem, ez most fájni fog. Neked, kedves olvasónak, aki érdeklődsz, esetleg lelkesedsz-rajongsz is a Kamelotért, valamint nekem is, aki szintén hosszú évek óta a szívén viseli ezt a zenekart. És amikor egy lemezkritikát rögtön a saját bizonyítványom magyarázásával kell kezdeni, az már rossz előjel. De azért megmagyarázom, hisz a Kamelot számomra a legelső pillanatoktól kezdve jelentős zenekar, azon két-három bandák egyike, akikkel kezdtem a metallal való ismerkedést még annak idején. A nem véletlenül legendás Roy Khan kilépése, úgy hiszem, komolyan megdöbbentette a zenekart és meg is akasztotta egy kicsit a szekeret. Bár kiváló helyettest találtak a helyére, Tommy Karevik lenyűgöző profizmussal simult bele a zenekar dizájnjába, sok szép pillanatot köszönhetünk neki, de sajnos olyan színt, ami új, ami egyedi… nos, olyat nem tudott hozzátenni a zenekar palettájához, ehelyett csillagos ötösre mondta fel a leckét, amit az elődje feladott neki. És most ott tartunk, hogy az év egyik legszomorúbb híre szerint egy másik oszlopos tag, Casey Grillo is otthagyta a zenekart. Ez nekem külön fájdalom volt, ugyanis Casey neve az elsők között szokott eszembe jutni, amikor a kedvenc dobosaimat kell elsorolnom, és nem, ez egyáltalán nem költői túlzás. Így hát a ’The Shadow Theory’ idejére már egy masszívan megváltozott zenekar áll előttünk, akiknek az etalon a mai napig az ’Epica’ vagy a ’The Black Halo’.

Tulajdonképpen engem ez annyira nem vetett vissza a várakozásban, hiszen a zenekarban továbbra is megtaláljuk az ihletett gitáros-főnököt, Thomas Youngbloodot és a zseniális Oliver Palotait is. Én vártam az új Kamelot-lemezt, ezt bizton ki tudom jelenteni.

Paradox módon, ami igazán szomorú a lemezben, az, hogy a színvonal egyáltalán nem esett le. Legalábbis a technikai része. Továbbra is lenyűgöző a hangzás, tűpontos a játék. Viszont – ahogy kikövetkeztethető az előző mondatból – ami nagyon hiányzik ebből a lemezből, az a lélek. A ’Silverthorn’ nagyon sok mindent visszahozott a régi időkből, ezért az a lemez nagyon ígéretes volt. A ’Haven’ már egy kicsit megosztóra sikeredett, de én ott is meg tudtam találni azokat a pontokat, melyek megnyugtattak: ez a Kamelot még az a Kamelot. És mostanra jutottam el oda, hogy nem, ez már nem az a zenekar.

Egy mondatban úgy tudnám összefoglalni a problémát, hogy a forma tökéletes, de a tartalom egyszerűen kikopott a zenekarból. Borítékolhatóan fülbemászó, egyben kiszámíthatóan kamelotos dalok sorakoznak előttünk. Egyikre sem tudnám azt mondani, hogy rossz, de azt mindenképpen, hogy üresek.

Youngblood szólói őszintétlennek tűnnek, sehol nem hallani azt a rá jellemző, nyughatatlan, örökmozgó gitározást. Palotai teljesen el van már veszve a szőnyegek és az elektronikus effektek között, alig hallani tőle valami épkézláb dallamot. Tibbets a lemezen nem igazán tett hozzá sokat eddig sem a zenekarhoz, az ő erőssége a koncert, ő ott tud villogni. És akkor nézzük az új tagot, a dobos Johan Nunezt. Vagyis néznénk, ha egyáltalán látszana. Az utóbbi idők egyik legjellegtelenebb dobolását tette ugyanis le az asztalra. Nem tudom, lehet, hogy csak kevés ideje volt feljátszani a dalokat? Vagy mostantól ilyen kínzóan sótlan dobosa lesz a Kamelotnak? Remélem, az első.

A dizájnnal is végletesen és visszafordíthatatlanul elindult a zenekar ebbe a cyberpunk irányba, ami bár önmagában nekem bejön, de egy Kamelottól ez egy felvett és hiteltelen dolognak érződik. Értem én, hogy a lemez koncepciója szerint egy sötét jövő képét szeretné nekünk megfesteni, erre a szálra felfűzni a dalokat, de valahogy nem akar egy történetté összeállni a zene. Ellenpéldaként hozhatnám ugyanettől a zenekartól a ’The Black Halo’-t, ami szerintem a mai napig az egyik legfényesebb csillag a konceptlemezek egén. Ehhez képest most kaptunk egy lemezt, ami gyakorlatilag semmi mást nem csinál, csak elismétli a zenekar által felépített paneleket: kell egy hosszabb dal, kell egy-két olyan, ami majd mehet a rádióba, kell egy lassú, érzelmesnek szánt férfi-női duett, egy-két taktikai ponton elhelyezett szóló és csilingel is a kassza. Ez lassan kevés lesz.

Azért nem nagyon szeretném külön-külön tárgyalni a dalokat, mert önmagukban tulajdonképpen nincsen velük semmi gond, de egy Kamelot-lemezt kénytelen vagyok egységében érzékelni és nem részenként. Ez a lemez részenként erős, de egységként elvérzik. Azt hiszem, most van az, hogy egy pár évre pihentetni kéne a zenekart. Hiszem, hogy egy nagyobb hiátus után vissza tudnának térni egy olyan lemezzel, ami megüti az általuk sok-sok évvel és albummal ezelőtt nagyon magasra tett mércét. Akár le is verhetné. De ahhoz most szusszanni kéne egyet.

Zárójelben jegyzem már csak meg, hogy nem értem, miért szokott az lenni, hogy amikor rossz vagy középszerű egy lemez, akkor a bónuszdalok biztos, hogy kifejezetten jók. Erre válaszokat, ötleteket szívesen várok a kommentekben.