Falbontás 4 felvonásban: Sepultura, Obscura, Goatwhore, Fit For An Autopsy – Barba Negra, 2018. 02. 25.

írta Dzsó | 2018.02.27.

Nem sikerült számonkérhető módon megszámolni, hogy a Sepultura hányadik alkalommal lépett fel hazánkban vasárnap este, mert Szombathelytől Tokajig úgy közlekednek Magyarországon fesztiválok, klubok és csarnokok között, mint a Tankcsapda, ezúttal a magyar rajongóknak csak 225 napot kellett várni a tavalyi Rockmaraton óta, hogy újra magyar deszkákon láthassák kedvenc bandájukat.

 

 

De ne szaladjunk előre, mert a Hammer-koncertek már hagyományosan megfelelnek egy kisebb fesztiválnak, ezúttal a death-tematika köré szerveződött a felvezetés és három halálbrigád melegítette be a közönséget. Ránk is fért a melegítés, mert a Barba Negra fűtője nem készült fel arra a teljesen abszurd helyzetre, hogy télen hideg is lehet, úgyhogy átkoztam azt a percet, mikor beadtam a ruhatárba a kabátomat. Hüttébe illő látvány volt, ahogy a pufidzsekis true fanok fagyos ujjal markolták az életmentő snapszospoharat, engem a söröskorsóra nézve kirázott a hideg, ami nem is olyan nagy baj, mert autóval érkezve kettőt inni nem szabad, egy meg minek?

Érkezés után még két dologra lettem figyelmes, az egyik, hogy a beléptetésnél mókás volt azzal szembesülni, hogy a belépőjegy árába nem fért bele egy alkalomhoz illő karszalag, és be kellett érni a márciusi hungexpós Sabaton - Accept - Twilight Force koncertre nevesített karszalaggal, ami hülyén fog mutatni a jegygyűjteményben átfirkálva. A másik, hogy a Sepultura külön merch standot kapott, és ruházati cuccokból olyan választékot vonultatott fel, mint egy komolyabb plázás butik, de hanghordozókat nem nagyon lehetett látni, amit én öngólnak érzek, mert a lemeziparnak kicsikét befellegzett, de ennyire azért nem. Az előzenekarok külön standján is rengeteg volt a textil, de ők legalább elhozták, amit a kiadó raktárában találtak.

Mikor beértem a klubba, már elkezdte a műsort (tavaly augusztusi düreres koncertje után újra) az amerikai Fit For An Autopsy, akik tíz éves múlttal és négy stúdiólemezzel büszkélkedhetnek, de ezzel a rutinnal se nagyon hálás dolog fél hétkor, a pultoknál lézengő maroknyi közönségnek játszani. Ennek ellenére elégedetten vigyorogva sétáltam előre, mert irgalmatlan deathcore csépelést rendezve, nagyon odatették magukat a hatszámos szettel, és bizony érződött az énekes, Joe Badolato kiforrott üvöltéséből, hogy nem kezdőkről van szó. Erős Meshuggah-hatás beköszönt itt-ott, de ezzel engem eléggé meg lehet venni, ahogy megvételre került a színpad előtti két méter mélységű tömeg is, akik jól vették az adást. Meg kell jegyeznem, hogy meglepően jól szóltak, ami majdhogynem szokatlan, mert az előzenekarok hangzásának alantas feláldozása a kontrasztmarketing érdekében sajnos nem ritkaság. Itt nyoma sem volt ilyesminek, érvényesülni tudott minden hangszer és minden hangszeres, de sajnos méltatlanul rövid lehetőséget kapott a banda. Az énekes, Joe ettől függetlenül nagyon hitelesen hálálkodott a korai órán is lelkes köménymagnak, attól sem zavartatva magát, hogy nekik még molinó sem jutott a háttérben, a Goatwhore díszletei között nyomták le a show-t.

Hydra / Heads Will Hang / Still We Destroy / Saltwound / Iron Moon / Black Mammoth

Függöny le, nem túl hosszú, de ígéretesen zajos átszerelés után kezdett a veterán louisianai blackened death metal csapat, a Goatwhore. (Ők is jártak már nálunk 2014 decemberében.) Ha az előbb rutint említettem, akkor itt nem is tudom, hogy mi lenne a helyes kifejezés, mert 1997 óta tolják a banda szekerét, nyáron kiadták a hetedik sorlemezüket, és ez lejött a színpadról.

Mindaz, amit addig hallottam a felvezetésben, csak tánczenének tűnt ehhez képest, mert sűrű, sötét fellegek borították el a Barba Negra mennyezetét és géppuskaszerű lábdob alapokon irgalmatlanul sötét darálás vette kezdetét. Nagyon tetszett, hogy semmiféle öncélú „kurvagonoszakvagyunkot” nem éreztem, sőt előjöttek a dallamok a súlyos sötétségből, és meggyőződéssel játszottak.

Kalapot emelek a mesehős-nevű L. Ben Falgoust II énekes kiváló hörgéstechnikája előtt (meg nem mellékesen, ahogy headbangelt seggig érő hajával), elismerés illeti Sammy Duet nyerítő gitárját, a progos váltásokat és Zack Simmons szédületes tempójú pedálozását, erre még Gene Hoglan is felkapná a fejét. Kár, hogy a dobsound amúgy elég kásás volt, a hangkép egyéb elemei belemosódtak a tekerésbe.  Háromnegyedórányi zúzás megállás nélkül, egy négyfős energiabomba, aminek a lendülete átragadt a közönségre.

Drowned In Grim Rebirth / Alchemy Of The Black Sun Cult / Baring Teeth For Revolt / Vengeful Ascension / Collapse In Eternal Worth / Mankind Will Have No Mercy / Chaos Arcane / In Deathless Tradition / Apocalyptic Havoc / Fucked By Satan

A német Obscura sem lelkes amatőrök gyülekezete, két éve már jártak ugyanitt a Death DTA társaságában, tizenöt éve vannak a pályán és éppen az ötödik albumukon dolgoznak, progos death metaljukkal ők voltak az utolsó felvezetők a Sepultura előtt.

Gondolkoztam, hogy miért kerülhettek a harmadik előzenekar rangos pozíciójába, erre valószínűleg a lemezkiadói logika adja meg a választ, az ő zenéjük a legbefogadhatóbb a három közül, ergo ebben nagyobb üzlet lehet, hosszabb műsoridőt is kaptak, előkerült a füstgép, ilyenek. Engem kicsit zavart a kényszeredett kiállás, hogy „mindenáron megmutatjuk, hogy mi vagyunk a legprofibbak”, de ettől a klisétől eltekintve jó volt, amit játszottak, a death alapok mellett kaptunk sok-sok progos fordulatot, váltásokat, technikás megoldásokat és még egy basszusszólót is. Azok a részek kifejezetten tetszettek, ahol sodródni lehetett a horrorfilmzene-szerű atmoszférikus hangulattal, de a frász kerülgetett, amikor előbújtak a germán metal közhelyek, szerencsére nem ez volt a jellemző.

Az viszont jellemző, hogy nem egységes a zenekar stílusa – ellentétben a két előző fellépővel –, szóval kiadói támogatás ide vagy oda, én legalább egy hellyel (ha ugyan nem kettővel) előbbre soroltam volna őket a sorban. A nagyon barátságos énekes-gitáros, Steffen Kummerer megemlítette az előző budapesti fellépést, majd egy nagy gitárszóló végén mindenki balra el. Végül is nem volt rossz...

Ten Sepiroth / Ocean Gateways / Akróasis / The Anticosmic Overload / Sermon Of The Seven Suns / Ode To The Sun / Centric Flow

A Sepu technikusai hagytak elegendő időt fagyálló vételezésére, és elkezdett a nézőtér nagyon megtelni, szóval nem mertem pozíciót váltani, mert különben kiszorultam volna a ruhatárhoz. A pozíció viszont közlekedési útvonalba esett, ezért innentől mindenki rajtam keresztül akart budira vagy a pulthoz menni, hát ez van.

Kezdésre tényleg nem nagyon lehetett megmozdulni és a nem beazonosított intró hangjára végre bevonult a brazil legenda, akik szinte egyedülálló karriert futottak be, 1984-ben Belo Horizontéből elindultak a világhír felé és mára a keményebb zenék világának megkerülhetetlen tényezőjévé váltak.

Derrick kosáredzéshez öltözve kezdte el mennydörögni az I Am The Enemyt, amire a közönség rögtön beindult. A hangerőt is feltekerték végre egy kicsit és a hangzásra sem lehetett ezúttal panasz. Már ekkor feltűnt, ami a Rockmaraton tisztes távolságából nem: Eloy Casagrande kegyetlenül bánt a dobszerkóval, olyan elánnal püfölte a cájgját, hogy felért egy erőnléti edzéssel, és ezzel kitartott a koncert végéig! Később négy számban Derrick is besegített perkázásban, ez nagyon passzolt a Sepultura lemezein rendszeresen visszatérő törzsi motívumok hiteles élő előadásához.

Derrick a Desperate Cry után szólalt meg először égzengésszerű beszédhangján, ekkorra már olyan volt a hangulat, hogy a továbbiakban a Chiquititát is játszhatták volna cimbalomkísérettel, azt is elfogadta volna a nagyérdemű, de mégsem ebbe az irányba mozdult tovább a show. A júliusi fesztiválfellépés mintájára állt össze a szett: előadtak az aktuális 'Machine Messiah' lemezről hat számot, a Derrick-korszak további két lemezéről még négyet, a műsor többi nyolc nótáját pedig a klasszikus korszak négy lemezéről válogatták be. Díjazom a tiszteletet a hozzáállásban: hiába nincsenek már régen a Cavalera-tesók a bandában, a sikereket mégiscsak az együttes regnálásuk idején alapozták meg.

Bár jól hallhatóan besegített a technika a megfelelő helyen hangmintákkal, de úgy éreztem, hogy amit három hangszerből ki lehet hozni, azt kihozták: nagyon arányosan szólt Andreas Kisser gitárja, a dobjátékról már szó volt, Paulo Jr. pedig szürke eminenciás módjára, de über alles rutinnal dolgozott a dallamok alá.

Nem sok összekötő szöveg hangzott el, de Andreas külön és elismeréssel nyilatkozott Derrickről (idézem: „our new singer”), aki éppen húsz éve került a bandába.

Természetesen senki sem gondolta komolyan, hogy az Arise után vége a koncertnek, hiába magasztalta Derrick az egekig a közönséget (jogosan) az első elvonulás előtt. Elementáris erejű ráadásblokkal tértek vissza nagyon hamar: Slave New WorldRatamahatta - Roots, hát kell ennél több? Persze, megint egy ökörködő outro, ami ezúttal nem Stevie Wonder volt, hanem a You Make My Dreams a Hall & Oatestól, legalább annyira passzolt, mint az I Just Called To Say I Love You júliusban.

Egyetlen percnyi leülés nélkül, végig érdekes tudott maradni a koncert, számomra kiemelkedő volt az Inner Self, na jó, az Arise meg a Slave New World is, illetve az Iceberg Dances virtuóz akusztikus betétje, csak kár, hogy olyan rövidre sikeredett.

Nem szoktunk koncerteket pontozni, de miért is ne? 10 pont a Sepunak, 9 a minifesztnek, kiváló összeállítás jött létre, remek volt a  közönség, de legközelebb jobban felöltözöm…

Intro / I Am The Enemy / Phantom Self / Kairos / Territory  / Desperate Cry / Sworn Oath / Resistant Parasites / Against / Choke / Boycott / Machine Messiah / Iceberg Dances / Inner Self / Refuse/Resist / Arise /// Slave New World / Ratamahatta / Roots, Bloody Roots / Outro

Szöveg: Dzsó
Képek: TT
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások