Ballada az élőzene hatalmáról: Ozone Mama – A38 Hajó, 2018. 02. 17.

írta Hard Rock Magazin | 2018.02.24.

Az utóbbi hónapok egyik legnagyobb fejleménye a hazai könnyűzenei életben kétségtelenül egy feltörekvő magyar hard rock formációhoz, az Ozone Mamához kapcsolható, hiszen ahogyan arról korábban magazinunk is beszámolt, a zenekar idén megjelent, legújabb stúdióalbuma – amely a ’Cosmos Calling’ nevet viseli – egy nemzetközi és szakmai körökben is elismert amerikai kiadó, a Ripple Music gondozásában került forgalomba. Ennek apropóján tartotta a csapat február 17-én lemezbemutató koncertjét az A38 fedélzetén, amely nemcsak hogy ideális helyszínnek bizonyult a programhoz, hanem egy igencsak sajátos atmoszférát is sikerült megteremtenie a számok előadásához.

 

 

Már magát a lemezt is hatalmas várakozások előzték meg mind a régi rajongók, mind a zenekart újonnan felfedezők részéről. Egyrészt mindenkit kíváncsivá tett, hogy a progresszív zenei kísérletezéseknek, illetve az új, külföldi kiadó profiljába való beilleszkedésnek mi lesz majd a gyümölcse – miközben az interjúk és az album kapcsán lehozott anyagok alapján azzal is mindenki tisztában volt, hogy még az előző korongokhoz képest is sokkal több munkát és energiát fektetett bele a banda a jelenlegi projektjébe.

Ennek megfelelően – ahogyan azt a legtöbb érdeklődő tette – jómagam is legalább kétszer végighallgattam az új lemezt, részben azért, hogy ismerkedjek vele, és mint a legtöbb újonnan felfedezett album esetében, megtaláljam azt, hogy mely számok ragadnak meg először, melyek kevésbé, és melyek azok, amelyeket komplexitásuk miatt nem elegendő csupán egyszer meghallgatni. Emellett nyílván fontosnak tartottam a koncert szellemiségére való előzetes ráhangolódást is, valamint azt – ami később valóban hasznos szempontnak bizonyult –, hogy a felvételt és az élőzenét majd utólag összehasonlíthassam egymással.

Mielőtt azonban rátérnék az est főszereplőjére, érdemesnek tartom röviden megemlékezni az előzenekarról, az Ausztriából érkezett The Weight ugyanis minden várakozásomat felülmúló módon alapozta meg a koncert hangulatát. Olyan autentikus, dinamikus, kemény és profi produkciót nyújtottak, hogy tényleg azt érezhette az ember – miközben a csapat dübörgő és dögös riffjeit hallgatja –, kiesik egy kissé a téridőből, így stílus szempontjából tökéletesen passzoltak az Ozone Mama kozmikus tematikájához. Nem mellesleg az osztrák vendégek is ugyanazt a '60-as és '70-es évekbeli aranykort használják fel legfontosabb forrásukként, amit a házigazdáik is, így stílusukban a stoner rock, a blues, és talán némi protopunk vonal is felfedezhető volt, mindez kiegészítve a kellő performansszal mindenképpen szerencsés párosításnak bizonyult.

Áttérve a koncert fő csapásirányára, maga a ’Cosmos Calling’ összességében vegyes érzelmeket keltett bennem az első hallgatás után, amely különösen izgalmassá tette a számomra, hogy mit fog majd nyújtani ehhez képest az élő verzió. Tulajdonképpen minden teljes mértékben igaz volt, amit a tagok korábban nyilatkoztak a dalírás és a munkálatok kapcsán, hiszen sok tekintetben más tendenciákat képvisel az album, mint a korábbiak. Különösen az előző ’Sonic Glory’-hoz képest nagy a kontraszt. Ennek ellenére elsőre meglepett a zenék struktúrája, és még inkább az a szokatlan hangulat, amelyet megteremtettek, és amelyet sokkal sötétebbnek és pszichedelikusabbnak éreztem, mint a korábbiakat, miközben azért természetesen a háttérben a klasszikus rockzenék frissességét és a hagyományos Ozone Mama-életérzést ugyanúgy sikerült megtalálnom. Szerkezetileg is egyben volt az egész anyag, nem is beszélve a keverésről, amely szintén hozzáértő és rutinos szakértelemre utalt.

Éppen ez az összefűzött koncepció lehetett az oka annak, hogy a zenekar egy igen merész – visszatekintve azonban kijelenthető, hogy mégis hatásos – húzással rukkolt elő, hiszen nem úgy állította össze a műsort, hogy felváltva válogatott a régi és új szerzeményekből a biztos siker reményében, hanem megkockáztatta, hogy szinte kizárólag csak az új albumról játsszon dalokat. A kísérletezés azonban olyannyira működőképesnek bizonyult, hogy minden korábbi kételyemet sikeresen eloszlatta a koncert varázsa, és élőben egészen másképp hallottam, éreztem és éltem meg közel ugyanazt a repertoárt, amellyel a lemezzel való ismerkedés közben már előzetesen találkoztam.

Amíg a stúdiófelvételeken kevésbé tapasztaltam ugyanis azt a lendületet és vitalitást, amelyet a zeneakar esetén mi, rajongók már megszokhattunk, szinte hihetetlen volt a számomra, hogy a koncert során milyen változáson mentek keresztül a dalok. Noha a gitártémák és egyes elemeikre lebontva a számok nem változtak a felvételekhez képest, mégis egészen új értelmezési keretet adott az egésznek az este, és miközben a lemezen inkább a hangulati és képi világ, illetve a szövegek bizonyultak emlékezetesebbnek, addig a koncerten egyértelműen a zenei alap vitte a prímet, és a zenekar minden tagja (természetesen a billentyűkön remekelő Lukács Lacit is beleértve)  a tudásának legjavát nyújtotta külön-külön és együttesen egyaránt.

Mint ahogyan az érezhetően benne volt már a levegőben, elsőként az album nyitódarabja, a southern vonalat képviselő Evil Ways csendült fel, ezt követően pedig hamarosan elhangzott az Ozone Mama legújabb, könnyed és slágergyanús szerzeménye, a High Ride is. A zenekar szokásos stílusjegyeit leginkább a Doppelganger és a Shout At The Sky hozta vissza számomra, előbbi az erőteljes refrénnel és expresszív ,,headbang-hangulatával”, amíg utóbbi dal egy igazi, autentikus lírai utazásra invitálta a hallgatót. Mindeközben a címadó Cosmos Calling – noha egyértelműen magán viseli a lemez újszerű törekvéseit – óhatatlanul felidézi a korábbi albumok kiforrott és ismerős motívumait, amíg az általa megteremtett bluesos-countrys miliő a maga fülbemászó kórusával szintén egy eléggé markáns zenei szintézisről tanúskodik.

A program második felében elhangzott a Freedom Fighters, amely egyébként az egyik személyes kedvencem az új korongról, már stúdióverziójában is ígéretesnek tűnt, és egyúttal azon dalok táborába tartozott, amelyek élőben is képesek voltak átadni ugyanazt a lázadó és laza rock’n’roll szenvedélyt. A koncerten tapasztaltak alapján a közönség külföldi és magyar szekciójának egyaránt elnyerte a tetszését a darab. A stoner hangulatú számok közül eközben a legjobban a Moon Pilot fogott meg, és bár ez a műfaj valamivel távolabb áll tőlem a többihez képest, azt mindenképpen érezni lehetett, hogy a zenekar otthonosan mozog ezen a téren is, és bátran megállná a helyét bármelyik amerikai kollégája mellett.

Zárásképpen – és a korábbi dalok világát felelevenítve – a Kings and Rulersszel búcsúzott a banda, amely tökéletes választásnak bizonyult, hiszen a benne található elemi erejű dinamikának és egészséges agressziónak köszönhetően kifejezetten harmonizált a többi dallal és jól beleilleszkedett abba a sorba, amelyet az ezen az estén debütáló album felvonultatott.

A fentiek fényében így az egyik legnagyobb tanulság: újfent sikeresen bebizonyosodott, hogy az élőzenének a mai napig megvan a létjogosultsága, és egy olyan anyagból is, amely eleve olyan letisztult és koherens, mint a ’Cosmos Calling’, a százszázalékos teljesítmény esetén ki lehet hozni akár még a száztíz százalékot is egy fellépés alkalmával.

Setlist: Evil Ways / Straight On Till Morning Light / High Ride / Doppelganger / Freedom Fighters / Shout At The Sky / Cosmos Calling / Cold Light Of Day / The Alchemist / Feel So Alive / Moon Pilot /// The Juggernaut / Kings And Rulers / Space Lord (Monster Magnet)

Szerző: Rucska Ferenc
Képek: Mahunka Balázs
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások