Joe Satriani: What Happens Next

Hej, Joe bácsi! Elhúztad előttünk a mézesmadzagot! Visszatérés a korai lemezek power trió felállásához. A The Extremist meg a Summer Song klipjéből erre emlékszünk. Pedig Joe bácsi már akkor is maga játszotta fel a basszus és egyszerűbb billentyűs témákat. Igaz, akkor még csak Joe volt. A lényeg, hogy visszatért a korai idők stílusához, amikor a „Mesterhármassal” beírta magát a rocktörténelembe. Igen, ez volt a 'Surfing With The Alien' - 'Flying In A Blue Dream' - 'The Extremist' hármas 1987 és 1992 között. Szóval repüljünk vissza 30 évet?

A kezdést sikerült olyan jól elkapni, hogy az Energiától kirobbanó nyitány alapjaiban mintha konkrétan a The Extremistet hallanám újra. Ez nem is baj, jótól lopni nem szégyen, pláne, ha az a jó az illető saját ifjabbkori énje. Az már kicsit zavar, hogy a Headrushban szinte ugyanezt a témát kapjuk vissza, a Satch Boogie tempójára felgyorsítva. CD-n ez még annyira nem is zavaró, nem is tűnik fel, csak sokadik hallgatás után, de bakeliten? Elképzelem, ahogy a páciens leül két sör meg egy feles után, felteszi az első lemezt, megfordítja, majd lemezt cserél, aztán elgondolkodik: „Ennyire be lennék b@szva? Ezt a lemezt már hallgattam. Csak nem 45-ös fordulaton.” Szóval találó cím ez a Szédülés.

A Cseresznyevirágok az újjászületés körforgását szimbolizálják. Japánban a családi hagyományok része, hogy csak kiülnek egy napra és nézik a cseresznyefák virágba borulását. A kézzel pengetett hegedűt imitáló billentyűs hangszer beleégett a hallójárataimba, mint az Always With Me, Always With You akkordbontása. Ha a basszusgitárt át is engedte másnak, a billentyűket Satch kezeli, mint régen. Nagyon tetszik a Villám fenn a hegyen sztorija, ahogy a tapping intróval indul (itt is szimfonikus hangszíneket hallok a háttérben), amolyan vihar előtti csendként, hogy aztán a folytatásban Black Sabbath-szerű riffeket vegyen elő, majd váratlanul átmegy lírába a dalon belül. Ezt úgy tudom elképzelni, mint valami lassított felvételt, melyben gyönyörködhetünk a villámok formájában és cikázásában az égbolton. Aztán a végén visszatér az első két téma, de valahogy a Black Sabbath-riffekkel mintha nem tudna mit kezdeni szóló szempontjából. Kellene ide egy vendéggitáros. Mondjuk Iommi?

A címadó Mi lesz legközelebb jazzes akkordokkal indít, a „verze” részben még a zongora legmélyebb hangjaival is megtámogatja a basszusgitárt, míg végül a „refrénben” kibontakozik az igazi korai satrianis dallamvilág ebben az énekes szerzeményekre jellemző felépítésű dalban. A Láthatatlan igazi rockos lezárással indít és azzal is zárja a dalt. De a kettő közötti rész olyan észrevétlenül megy át rajtam, mint a Láthatatlan Ember. A Robomacs viszont ütemesen lépked a nem túl bonyolult, de hatásos ritmusra, miközben mintha egy másik robomaccsal vitatkozna valamin. Ez tetszik.

Igazából a Looperrel vagyok bajban. A Hurkoló lenne az igazi autentikus Komjáthy Gyuri bácsis félrefordítás, de van egy pedál, ami képes a lejátszott hangokat digitálisan felvenni, tárolni és azonnal visszajátszani. Én Satriani „agyas” nótái közé sorolnám ezt, de nem érzek benne semmi olyasmit, amihez akár a stúdióban, akár élőben (pláne egy olyan másodgitárossal, mint Mike Keneally) szükség lenne a looperre. Hacsak azért nem, mert baromi uncsi három és fél percen keresztül ugyanazt az alapot játszani. De ez sok más számra is igaz lehet.

A Righteousban igazi mesélő gitárt kapunk, mint régen. Mese a tisztességről, igazságról, ámen. A Super Funky Badass (na, ezt nem fordítom le) a maga hét és fél percével pedig végre egy olyan dal, amiért érdemes volt meghívni ezt a két nagy nevet a lemezre. 11 dalnyi kvázi semmittevés (a tehetségük ki nem használása) mellett van egy dal a lemezen, amin Chad Smith „csedszmisszesen” dobol és Hughes „hjúzosan” (sőt, húzósan!) basszusgitározik. Némi tiszteletadás is belefért – megint bakelit-fejjel gondolkodva az első és a második lemez utolsó dalába –, bár inkább amolyan kikacsintás jellegű a dolog: a Smooth Soul Carlos Santana, a Forever And Ever Jimi Hendrix néhány mozdulatát, stílusjegyeit szövi bele a dalba, de hiányzik a latinos ritmus vagy a bluesos feeling, inkább csak amolyan jelzésértékű a dolog, mindkét dal színtiszta Satriani.

A technikai bravúrok mellett a gitárosnak mindig a könnyen emészthető dallamok voltak a fő stílusjegyei. Ezért tud lenyomni 1,5 órás arénakoncerteket is teltházzal. Az a baj, hogy az évek során a kezdetben zsigerből jövő dallamok helyét egyre inkább az izzadtságszagú, vérrel-verítékkel megszült melódiák vették át. Ezért hát hiába a technikai zsenialitás, az utóbbi évek (jó 10-15 év) lemezei egyre inkább voltak tisztességes iparosmunkák, mint a lángoló elme sziporkái. Most azonban mintha pislákolna megint valami láng...