Joe Satriani: What Happens Next
Joe Satriani - gitár
Chad Smith - dob
Glenn Hughes - basszusgitár
01. Energy
02. Catbot
03. Thunder High On The Mountain
04. Cherry Blossoms
05. Righteous
06. Smooth Soul
07. Headrush
08. Looper
09. What Happens Next
10. Super Funky Badass
11. Invisible
12. Forever And Ever
Hej, Joe bácsi! Elhúztad előttünk a mézesmadzagot! Visszatérés a korai lemezek power trió felállásához. A The Extremist meg a Summer Song klipjéből erre emlékszünk. Pedig Joe bácsi már akkor is maga játszotta fel a basszus és egyszerűbb billentyűs témákat. Igaz, akkor még csak Joe volt. A lényeg, hogy visszatért a korai idők stílusához, amikor a „Mesterhármassal” beírta magát a rocktörténelembe. Igen, ez volt a 'Surfing With The Alien' - 'Flying In A Blue Dream' - 'The Extremist' hármas 1987 és 1992 között. Szóval repüljünk vissza 30 évet?
A kezdést sikerült olyan jól elkapni, hogy az Energiától kirobbanó nyitány alapjaiban mintha konkrétan a The Extremistet hallanám újra. Ez nem is baj, jótól lopni nem szégyen, pláne, ha az a jó az illető saját ifjabbkori énje. Az már kicsit zavar, hogy a Headrushban szinte ugyanezt a témát kapjuk vissza, a Satch Boogie tempójára felgyorsítva. CD-n ez még annyira nem is zavaró, nem is tűnik fel, csak sokadik hallgatás után, de bakeliten? Elképzelem, ahogy a páciens leül két sör meg egy feles után, felteszi az első lemezt, megfordítja, majd lemezt cserél, aztán elgondolkodik: „Ennyire be lennék b@szva? Ezt a lemezt már hallgattam. Csak nem 45-ös fordulaton.” Szóval találó cím ez a Szédülés.
A Cseresznyevirágok az újjászületés körforgását szimbolizálják. Japánban a családi hagyományok része, hogy csak kiülnek egy napra és nézik a cseresznyefák virágba borulását. A kézzel pengetett hegedűt imitáló billentyűs hangszer beleégett a hallójárataimba, mint az Always With Me, Always With You akkordbontása. Ha a basszusgitárt át is engedte másnak, a billentyűket Satch kezeli, mint régen. Nagyon tetszik a Villám fenn a hegyen sztorija, ahogy a tapping intróval indul (itt is szimfonikus hangszíneket hallok a háttérben), amolyan vihar előtti csendként, hogy aztán a folytatásban Black Sabbath-szerű riffeket vegyen elő, majd váratlanul átmegy lírába a dalon belül. Ezt úgy tudom elképzelni, mint valami lassított felvételt, melyben gyönyörködhetünk a villámok formájában és cikázásában az égbolton. Aztán a végén visszatér az első két téma, de valahogy a Black Sabbath-riffekkel mintha nem tudna mit kezdeni szóló szempontjából. Kellene ide egy vendéggitáros. Mondjuk Iommi?
A címadó Mi lesz legközelebb jazzes akkordokkal indít, a „verze” részben még a zongora legmélyebb hangjaival is megtámogatja a basszusgitárt, míg végül a „refrénben” kibontakozik az igazi korai satrianis dallamvilág ebben az énekes szerzeményekre jellemző felépítésű dalban. A Láthatatlan igazi rockos lezárással indít és azzal is zárja a dalt. De a kettő közötti rész olyan észrevétlenül megy át rajtam, mint a Láthatatlan Ember. A Robomacs viszont ütemesen lépked a nem túl bonyolult, de hatásos ritmusra, miközben mintha egy másik robomaccsal vitatkozna valamin. Ez tetszik.
Igazából a Looperrel vagyok bajban. A Hurkoló lenne az igazi autentikus Komjáthy Gyuri bácsis félrefordítás, de van egy pedál, ami képes a lejátszott hangokat digitálisan felvenni, tárolni és azonnal visszajátszani. Én Satriani „agyas” nótái közé sorolnám ezt, de nem érzek benne semmi olyasmit, amihez akár a stúdióban, akár élőben (pláne egy olyan másodgitárossal, mint Mike Keneally) szükség lenne a looperre. Hacsak azért nem, mert baromi uncsi három és fél percen keresztül ugyanazt az alapot játszani. De ez sok más számra is igaz lehet.
A Righteousban igazi mesélő gitárt kapunk, mint régen. Mese a tisztességről, igazságról, ámen. A Super Funky Badass (na, ezt nem fordítom le) a maga hét és fél percével pedig végre egy olyan dal, amiért érdemes volt meghívni ezt a két nagy nevet a lemezre. 11 dalnyi kvázi semmittevés (a tehetségük ki nem használása) mellett van egy dal a lemezen, amin Chad Smith „csedszmisszesen” dobol és Hughes „hjúzosan” (sőt, húzósan!) basszusgitározik. Némi tiszteletadás is belefért – megint bakelit-fejjel gondolkodva az első és a második lemez utolsó dalába –, bár inkább amolyan kikacsintás jellegű a dolog: a Smooth Soul Carlos Santana, a Forever And Ever Jimi Hendrix néhány mozdulatát, stílusjegyeit szövi bele a dalba, de hiányzik a latinos ritmus vagy a bluesos feeling, inkább csak amolyan jelzésértékű a dolog, mindkét dal színtiszta Satriani.
A technikai bravúrok mellett a gitárosnak mindig a könnyen emészthető dallamok voltak a fő stílusjegyei. Ezért tud lenyomni 1,5 órás arénakoncerteket is teltházzal. Az a baj, hogy az évek során a kezdetben zsigerből jövő dallamok helyét egyre inkább az izzadtságszagú, vérrel-verítékkel megszült melódiák vették át. Ezért hát hiába a technikai zsenialitás, az utóbbi évek (jó 10-15 év) lemezei egyre inkább voltak tisztességes iparosmunkák, mint a lángoló elme sziporkái. Most azonban mintha pislákolna megint valami láng...
Hej, Joe bácsi! De megvezettél minket! Nagy marketinglufi volt Chad Smith és Glenn Hughes közreműködése az albumon. Egyiknek a tehetségét sem használták ki szerintem, az meg eleve biztos volt, hogy koncertre nem velük viszi a lemezt. Chad Smithszel még a Chickenfoot koncerteket sem sikerült összeegyeztetnie, Hughes meg jobban szeret énekelni annál, hogy némán bőgőzzön végig egy (sok) estét. Ennek ellenére nekem bejön a lemez. Az előzőre 8,5 pontot mástól kapott, én úgy adok rá nyolcat, hogy nekem ez jobban tetszik. De azért a „Mesterhármasnak” a nyomába se ér!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1752 olvasás
4 hozzászólás "Joe Satriani: What Happens Next"
1. Most hallgatom másodszor az
Most hallgatom másodszor az anyagot és rájöttem, ha egy kicsit kraftosabb a hangerő így már növekszik a tetszése.
2. A recenzióban tett
A recenzióban tett megállapításokkal szinte maximálisan egyetértek, jó lett a lemez, de nem kiemelkedő. Hallottunk már Joe bácsitól mívesebb dolgokat is. Korrektnek minősíteném a lemezt (és a kritikát is).
Ennek függvényében ugyanakkor nem értem a szerkesztőket (ahogy más rockzenei oldalakat sem, ahol kimaradt), hogy nem készült eddig ismertető a tavalyi Marty Friedman lemezről! Mert hát a Wall of Sound ebben a stílusban az utóbbi évek egyértelműen legelőremutatóbb, leginvenciózusabb, leginkább figyelemre méltó alkotása! Kimagasló teljesítmény minden szempontból, ami jó pár év múlva is hivatkozási alapként fog szolgálni. A modern rockgitározás opusza, mind a dalok felépítése, mind produkciós oldalról.
Ahhoz képest ez a Satriani album szinte már rutinmunkának tűnik. Persze a hozzá mérhető magas színvonalon, na de mégis. Sok újdonságot most sem kaptunk tőle, kellemes hallgatnivaló lett, és ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam róla. De az a másik lemez, az bizony instrumentális vonalon etalon!
3. Nagyon optimista album
Nagyon optimista album lett,feldobja a hangulatot rendesen.Minden dal jo es
ertheto.Regi Satch hangulata van.
4. Az ízelítők alapján frankó
Az ízelítők alapján frankó rockalbumnak tűnik az utóbbi évek "művészkedőbb" attitűdje után. Én a ritmusszekció "kihasználatlan tehetségét" is tisztán hallom ezekben a dalokban, máskülönben nem lenne ilyen húzós az alja...:)