Mese felnőtt gyerekeknek: Gloryhammer, Civil War, Dendera, Noctis – Barba Negra, 2018. 01. 08.

Kétszer láttam a Gloryhammert előzenekarként, egyszer a Stratovarius, egyszer a HammerFall előtt, mindkétszer megvettek színpadias, ugyanakkor nyilvánvalóan poénra vett előadásukkal: mintha egy amatőr színjátszó csoport akarná előadni a Kalevalát. Két lemez és háromévnyi turnézás után vették a bátorságot, hogy headlinerként csináljanak végig egy koncertkörutat, és én arra voltam kíváncsi, hogy a 40-50 percnyi marháskodás hogy működik egy hosszabb koncert alatt.

Pontosítok: utánanéztem, és már 2014-ben is megvolt a bátorság egy headliner turnéhoz, csak talán a közönség nem volt meg hozzá, így visszavettek kicsit az arcból, és a Stratovarius, majd a Blind Guardian, valamint a HammerFall előzenekaraként építették kicsit az imázst, és az sem vált hátrányukra, hogy csináltak egy sokkal jobb második lemezt.

De előbb beszéljünk azokról, akik most építik a maguk imázsát, és akiknek nagy lehetőség volt bemutatkozni az „eszement hősök” előtt. Az ajkai Noctis zenekarnak az a sors jutott, hogy a belépő nézőket már a színpadon állva fogadja. Azaz kezdés kapunyitáskor. Hálátlan feladat. Így az első hangokat én is még a kapun kívülről hallottam. Olyan Deep Purple feeling jött át a falakon. Bent már más jelleg fogadott. Egy prog-power metal zenekar egy Kiss Zoltán orgánumú énekessel, és egy szereptévesztéses billentyűssel, aki időnként tényleg tisztára Deep Purple-szerű orgonafutamokat nyomott, de talán éppen ettől vált különlegessé az egész. Voltak benne neoklasszikus gitárszólók is, hogy egy kis Symphony X-árnyalatot tegyenek a muzsikába, félórás programjuk végén, az utolsó dalban még egy közönségtapsoltatást is összehoztak, ami ennyire korán egy gyengébb műsorral nem lett volna lehetséges. Mindenesetre nekem nagyon tetszett – a kisszámú közönségnek is –, amit csináltak, és jobban is szóltak, mint az utánuk következő Dendera.

Míg a Noctis pontban hétkor kezdett, a második fellépő, az angol Dendera már negyed órát késett. A műsorkiírás szerint háromnegyed nyolckor kellett volna bejönniük, de csak nyolckor kezdték el szintén félórás programjukat. 2017-ben egy kétrészesre tervezett EP első része jelent meg, a ’Blood Red Sky’, így ennek borítóját használták háttérként műsorukhoz. Dream Evil-szerű heavy metalt játszottak, csak egy kicsit durvábban, némi modern metal beütéssel, amit elvileg imádnom kellett volna, de valahogy a kásás hangzás elvette a kedvem az egésztől. Pedig az énekest két élő vokállal is megtámogatták, ami üditő jelenség volt a főzenekarok agyonsamplerezett muzsikájához képest. Nekik is fél óra jutott, utánuk félórás indokolatlan szünettel, ami azért volt fájó, mert a Noctis igazán megérdemelt volna egy félórával későbbi kezdést.

A svéd Civil War már hivatalos előzenekar volt az első kettő „vendég” státusza után, de különösebb átszerelés hozzájuk sem kellett. Mindössze két dobogót raktak be a kontroll hangfalak mögé, amire időnként felléphettek / felugrálhattak a tagok, és ők már használhatták a Gloryhammer dobszerkóját.

A háromlemezes bandánál már nem is a megismertetés volt a fő cél, sokkal inkább az volt a kérdés, hogy a távozó Nils Patrik Johanssont hogyan tudja helyettesíteni a másik háromnevű énekes, Kelly Sundown Carpenter, aki korábban a Beyond Twilightba Jorn Lande helyére érkezett. Nos, ha ott nem vallott szégyent, Johanssont sem lesz nehéz helyettesítenie.

A USS Monitorral – és persze a kötelező sráfos katonai mentében – robbantak a fedélzetre és olyan elementáris erővel és lelkesedéssel nyomták, hogy vagy 10 percig észre sem vettem, hogy basszer nélkül játszanak. Igen, olvastam én is, hogy Stefan ’Pizza’ Eriksson basszusgitáros is kilépett, de meg sem fordult a fejemben, hogy legalább élőben ne pótolnák. Nem tették. A basszushangok hiányát legfeljebb az előzenekari vékony hangzásnak tudtuk be. Ellenben a két szólógitárra szükség volt, hiszen a Civil War szólóinak nagyobb része ikergitár szóló. Igazából nem is tudom, melyik gitáros jobb, annyira nem voltak karakteresek az önálló szólóik.

Az énekes viszont jött, látott (énekelt), győzött. Legalábbis nálam. Rá is igaz, amit annak idején Ronnie James Dióra, Doogie White-ra vagy Lee Smallra írtam, hogy „Kis ember nagy hanggal jár!” Leginkább egy Jorn Lande frizurájú Doogie White jutott eszembe róla, aki fantasztikusan énekelte a dalokat, időnként talán még jobban is, mint Nils Patrik Johansson, de mindenképp máshogyan. Nem egy másolóművész, viszont a hangtartománya megvan ehhez a zenéhez. Meglátjuk, mit tud hozzátenni a következő albumhoz!

Mindenesetre a dobogókat remekül tudta hasznosítani, ahogy a két gitáros is, akik keresztbe-kasul rohangálták a színpadot, egyetlen négyzetcentimétert se hagyva ki. Daniel Mullback dobos szinte szétverte a Gloryhammer dobszerkóját, olyan erővel nyomta az alapokat, ha már egyedüli ritmusszekcióként maradt a zenekarban. Felrémlett bennem, amikor a Wisdom fesztiválon a The Poodles dobosa beszakította a pergőt 4 szám után.

A legerősebb első lemezre koncentráltak elsősorban, az új anyagról csak a Deliverance hangzott el, meg a Tombstone című csasztuska. Kicsit beindult ugyan a közönség rá, de azért ennél nagyobb pogózást vártam volna el erre a dalra. Ha már stúdióban elk...ták, legalább élőben ütne nagyot, mint a Trainride In Russia Udóéktól.

A 45 perces műsort kicsit rövidnek tartottam hozzájuk képest, viszont sokmozgásos, élvezetes műsort nyomtak nagyjából harmadház előtt. A végén pengető-, dobverődobálás, ahogy kell, Daniel Mÿhr billentyűs jobb híján a setlistből hajtogatott papírrepülőt, bár inkább papírbumeráng lett belőle, mert mindig visszajött hozzá a színpadra.

USS Monitor / Saint Patrick's Day / Gettysburg / Deliverance / I Will Rule The Universe / Tombstone / Bay Of Pigs / Rome Is Falling

Lehet, hogy csak a bárpult mellett ülve nézték sokan a Civil Wart, a muzsikáját fantasy power metalként aposztrofáló Gloryhammer 10 órás kezdésére bizony megtelt a küzdőtér a keverőpultig, lazábban még mögötte is voltak, azt mondanám, bő félház volt rájuk kíváncsi. Ahogy az elején mondtam, a második lemezük sokkal jobban sikerült, mint az első. Ezt ők is érzik, ezért a turnét úgy hirdették meg, hogy teljes egészében eljátsszák a 'Space 1992: Rise Of The Chaos Wizards' albumot. Ám mivel ez egy poénbanda, az is benne van a pakliban, hogy egyszerűen csak fityiszt mutatnak a sok jubileumi turnén az egykori nagysikerű albumot teljes egészében eljátszó bandáknak. A zenei stílusból eredő párhuzam kapcsán azt mondanám, a Rhapsody 20 éves jubileumi búcsúturnéjának fricskája lehetne a második lemez 2 éves „jubileumi” turnéja.

Az Infernus Ad Astra intróra egyenként érkező zenészeket lelkes „Hoots! Hoots!” (Was ist das Hoots?) kiáltásokkal fogadta a közönség. Ahogy a Rise Of The Chaos Wizardsot zöld „páncélban” és fekete napszemüvegben éneklő Angus McFife-fal (magyar hangja Thomas Winkler) is együtt üvöltötte a tömeg a refrént. Bevallom, engem sem hagyott hidegen, sőt! Már a két előzenekari programmal is az volt a bajom, hogy ezzel a műsor elején ellövik a legnagyobb slágerüket, mint a The Poodles a Metal Will Stand Tall-lal. De legalább a kezdetektől maximális fokon ég a közönség, az nem vitás.

Szerencsére nem ez az egyetlen „slágerük”, Christopher Bowes zseniális érzékkel rakosgatta össze a műfaj paneljeit, és bár egyetlen önálló zenei ötlete sincs, a műfaj sztenderdjeivel nagyon is tisztában van, és az első lemez bukdácsolgatásai után másodszorra tényleg olyan anyagot rakott össze, mely a Rhapsody legjobb korszakára, a 'Symphony Of Enchanted Lands' - 'Dawn Of Victory' időszakra emlékeztet dallamvilágában. Elsőre megjegyezhető (kvázi egyszerű) dallamok, nem túl bonyolult, de hatásos hangszerelés, mely az egyébként virtuozitással egyáltalán nem vádolható zenészek segítségével is könnyen előadható és eladható. Ennyi a Gloryhammer titka. Meg az, hogy poénra veszik magukat. Ez teszi hitelessé őket, mert ha nem így lenne, akkor röhögés helyett sírás lenne a vége.

Ez tükröződött abban is, hogy miközben a közönség egyként énekelte a Goblin King Of The Darkstorm Galaxy dallamait, Angus McFife a kis zöld emberkével, a „Goblin King”-gel folytatott olyan színvonalú küzdelmet, mint amilyet 10 éves koromban a nagymamám udvarán adtam elő fakardokkal (megvan 8 mm-esen!). Ebben a fantasy világban még az is megeshet, hogy a hatalmas, zöld smaragddal díszített kalapácsnak a végtelen űrön átsuhanó hangját utánozza a főhős.

A '2001. Űrodisszeia' filmzenéjeként tömegek által megismert Also sprach Zarathustra remekül beleillett ebbe a fantasy világba, az meg már a banális poénok netovábbja, hogy miközben a zenéről mindenkinek a hatalmas monolit jut eszébe, a színpadon a „hatalmas” show az, hogy Hootsman, Unst barbár harcosa (szerepében James Cartwright) „elengedett kézzel” egy húzásra megissza üveg sörét. Ezt később megpróbálták még egyszer – személyesebb formában – elsütni, de a nyelvi nehézségek miatt a közönségtől várt másik üveg sör helyett egy felest kaptak egy „Pálinka Mercédesz” nevű nézőtől (mondom, a nyelvi nehézségek), melyet aztán a tömeg ütemes „Pálinka! Pálinka!” skandálására ismét Hootsman dobott be. (Ezt a Sabatonra emlékeztető poént nem a Civil War alatt kellett volna elsütni?)

A zenekar egy órás műsora végén lement a színpadról, hogy aztán visszatérjen egy közel félórás ráadásra, megismételve a Judas Priest FEZEN-en elsütött műsorszerkezetét. Itt most az történt, hogy az elejétől végéig eljátszott új lemez végén tartottak egy rövid szünetet, hogy a ráadásban visszatérve az első lemez dalaiból szemezgessenek. Így egy újabb intró (Anstruther's Dark Prophecy) után végre megérkeztek az unikornisok, hogy leigázzák Dundee-t, bepillantást nyerhettünk a „Dicsőség kalapácsának” legendájába és Angus McFife történetébe, mely kísértetiesen hasonlít a Skorpió dédapjáéra. És ez a 25 perc nagyjából ki is merítette az első lemez tartalékait.

Végül Unst nemzeti himnuszának hangjaira – Angus McFife helyett – Hootsman fejére került a korona. Aki véletlenül belecsöppent ebbe az amatőr módon előadott gagyi mesevilágba, az csak csodálkozott, hogy mit esznek ezen a többiek, de aki jegyet vett erre az előadásra, az pontosan tudta, hogy mit várhat és azt meg is kapta a pénzéért. Egy jól megkomponált zenés mesét. Mert az volt, mese tomboló felnőtt gyerekeknek.

Infernus Ad Astra (intro) / Rise Of The Chaos Wizards / Legend Of The Astral Hammer / Goblin King Of The Darkstorm Galaxy / Also sprach Zarathustra / The Hollywood Hootsman / Victorious Eagle Warfare / Questlords Of Inverness, Ride To The Galactic Fortress! / Universe On Fire / Heroes (Of Dundee) / Apocalypse 1992 /// Anstruther's Dark Prophecy (intro) / The Unicorn Invasion Of Dundee / Quest For The Hammer Of Glory / Magic Dragon / Angus McFife / The National Anthem Of Unst (outro)

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Savafan
Köszönjük a lehetőséget a Hammer Concertsnek!
További képek ITT