„Ünnepeljük az életet”: Interjú Kenny Wayne Shepherddel

írta Bigfoot | 2017.11.27.

Három esztendő elteltével a nyáron jelentkezett ’Lay It Down’ című új albumával Kenny Wayne Shepherd. A negyvenesztendős gitáros új lemeze nem annyira nyúlik vissza a blues gyökereihez, mint az ezt megelőző, 2014-es ’Goin Home’, másfajta hangot próbált ki rajta. Nemrég telefonon értük utol a muzsikust, aki nemcsak az új albumról, hanem példaképekről, karrierjéről és a blues szeretetéről is mesélt.

 

 

Hard Rock Magazin: Véleményem szerint az új albumodon, a ’Lay It Down’-on populárisabb hangot ütöttél meg, mint a megelőző, 2014-ben kiadott lemezeden. Ez csak az én saját meglátásom vagy tényleg így van?

Kenny Wayne Shepherd:  A korábbi albumom hagyományos blues zene, ez a mostani inkább kortárs blues. Így találtuk ki, ennek szellemében készült.

HRM: Ez a te döntésed volt vagy a kiadóé?

KWS: Nem, én döntöttem így. Amit csinálunk, a mi felelősségünk. A kiadó nem szól bele, mit csináljunk. Egy albumot úgy készítünk el, ahogy mi szeretnénk. Úgy írtam meg a dalokat, ahogy most hangzanak.

HRM: Pályafutásodra talán Stevie Ray Vaughan gyakorolta a legnagyobb hatást. Mi tanultál tőle?

KWS: Hétéves koromban láttam őt játszani, és óriási hatással volt rám. Megváltoztatta az életem, és onnantól kezdve az volt a célom, hogy ugyanolyan szenvedéllyel és intenzitással játsszak, mint ő.  Korán megkaptam tőle a motivációt, hogy aztán magam is zenésszé váljak.

HRM: Akkor nem véletlen, hogy együtt játszol Chris Laytonnal, Stevie Ray Vaughan egykori dobosával…

KWS: Vele már az első albumon is együtt játszottam, és egy kivételével az összes lemezemen játszott.

HRM: Pár Stevie Ray Vaughan-dalt magad is lemezre vettél. Nem gondoltál még arra, hogy egy teljes albumot rögzíts az ő szerzeményeiből?

KWS: Nem. Igaz, játszunk tőle dalokat a koncerteken, de ez nem valószínű, hogy megtörténik.

HRM: A progresszív rock/metal szcénában évek óta nagyon nagy szám a G3 megmozdulás Satrianival, Vai-jal, Malmsteennel vagy John Petruccival. Nem fordult meg a fejedben, hogy blues gitárosokkal, például Joe Bonamassával, Derek Trucksszal, vagy Európából Henrik Freischladerrel egy hasonló megmozdulást tető alá kellene hozni? Mondjuk B3 néven?

KWS: Húúú… nem is tudom… ez egy jó ötlet, elő lehet vele jönni. Kérdés, megvalósulna-e.

HRM: Jórészt a promótereken múlik.

KWS: Így van.

HRM: Walter Trout új albumán is játszol, együtt pengettek a lemez első dalában, a Gonna Hurt Like Hellben. Mit gondolsz róla?

KWS: Walter? Óriási fazon! Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy felkért, játsszak az új albumán.

HRM: Játszol egy szupercsapatban is, a The Ridesban, ahol Barry Goldberg és Stephen Stills a társaid. Eddig két albumot adtatok ki, és sok koncertetek is volt együtt. Tervezitek a folytatást?

KWS: Márciusban az Államokban turnéztunk, aztán leültünk és beszélgettünk a lehetőségekről, és a harmadik albumról. Azt mondom, igen, lesz folytatás.

HRM: Sokszor játszol Fender Stratocaster gitáron. Ragaszkodsz a márkához?

                            KWS: Legtöbbször a Fendert használom, de van pár Gibsonom is, ezeken is szoktam játszani, nagyon szeretem őket. Akad köztük Les Paul vagy Firebird. A Fenderből van egy Signature sor. Amikor Európában játszunk, kizárólag ezeken a hangszereken játszom.

HRM: Mit jelent a blues műfaj számodra?

KWS: Nagy részt tesz ki az életemben. Egy olyan zene, amit őszintén szeretek és gyermekkorom óta játszom. Ez adta a karrierem, elvitt sok helyre a világban, és emberek ezreinek játszhattam. Hogy mi az üzenet? Ünnepeljük az életet, akár jó, akár rossz idők jönnek.

HRM: A hatvanas-hetvenes évek nagy gitárhősei, Eric Clapton, Jeff Beck, Jimmy Page vagy Ritchie Blackmore elmúltak hetvenévesek. Az óra kegyetlenül ketyeg, egyszer abba fogják hagyni a zenélést. Ti, a fiatal generáció képviselői maradtok a reflektorfényben, ti viszitek tovább a zászlót. Átérzed ezt a felelősséget?

KWS: Nem igazán gondolkodtam még ezen. Arra törekszem, hogy legjobb zenéket alkossam meg, a legjobb koncerteket prezentáljam. Nem agyaltam azon, hogy mekkora a nyomás egy gitárhősön. Megyünk tovább az úton és tesszük a dolgunkat, és ha a rajongóknak tetszik, célt értünk.

HRM: Magadat gitárhősnek tartod?

KWS: Nem tartom magam másnak, csak egy srácnak, aki szeret gitározni és igyekszik a legjobbat nyújtani.

HRM: Negyven-negyvenöt évvel ezelőtt az előadók átlagban évente adtak ki albumokat, most átlagban háromévente vagy még ritkábban. Mi változott meg?

KWS: Maga a zeneipar. Fontos, hogy a rajongóknak felhívjuk a figyelmét, amikor új anyag jelenik meg.

HRM: Látsz különbséget az amerikai és az európai közönség közt?

KWS: A közönség mindenhol nagyszerű, bárhova megyünk. Nem tudnám azt mondani, hogy a közönség bárhol rossz lenne. Mindenütt másként reagálnak a zenére, de lelkesek, az biztos.

HRM: Köszönjük az interjút, és nagyon várjuk, hogy végre bemutatkozhass Magyarországon is.

KWS: Én is. Jó lenne!

Készítette: Bigfoot

Legutóbbi hozzászólások