Voodoo Highway: The Ordeal

írta JLT | 2017.09.29.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Sleaszy Rider Records

Weblap: http://www.facebook.com/WhoDoHighway

Stílus: hard rock

Származás: Olaszország

 

Zenészek

Federico DeMarco – ének
Filippo Cavallini – basszusgitár
Filippo Romeo – gitár
Massimiliano Sabbadini – billentyűs hangszerek
Vincent Zairo – dob

Dalcímek

01. The Deal
02. Litha
03. NY Dancer
04. Quietude
05. The Rule
06. Blue Ride
07. Grace of the Lord
08. To Ride The Tide

Értékelés

Olaszországról rengeteg dolog jut az ember eszébe. A páratlan történelem, a műemlékek sokasága a Colosseumtól kezdve a milánói dómon keresztül a pisai ferde toronyig, és az a sok-sok művész, aki halhatatlanná vált alkotásainak hála. Persze ott vannak a meseszép tengerpartok és csodás hegyek, a gasztronómiáról már nem is beszélve, és a focit sem szabad kihagyni a sorból. Szóval Itália egy fantasztikus ország, ami a fémzene szerelmeseit sem hagyja hidegen, hiszen olyan előadókat adtak a világnak, mint a Rhapsody, a Labyrinth, a Domine, a White Skull, a Lacuna Coil, az Elvenking, a Vision Divine, a Secret Sphere vagy épp Daniele Liverani. Ebből is látszik, hogy a metal szinte összes műfajában képviseltetik magukat a taljánok, a hard rock azonban valahogy nem jutott erre a szintre. Persze ott van a két kiváló gitáros-dalszerő, Dario Mollo és Aldo Guintini, akik remek lemezeket készítettek, de rajtuk kívül olasz hard rock banda nem jut eszembe. Ezt az űrt azonban most betölteni látszik a Ferrara városából 2010-ben elindult Voodoo Highway.

Az öt fiatal olasz srác úgy döntött, hogy a nagy metal dömpinggel szembe menve, inkább a hard és glam rock mezein fog alkotni, ennek fényében jelent meg 2011-ben bemutatkozó lemezük, a vicces nevű ’Broken Uncle’s Inn’. Ezt követte két évvel később a ’Showdown’, ami után jött egy kisebb szünet és történtek tagcserék is. Új gitárost és új billentyűst igazoltak, ami némileg változtatott a stílusukon is. Vagyis nem változtatott, hanem inkább elkanyarodtak a hard rock felé, elhagyva a glam rock elemeket. Jómagam ezt abszolút üdvözítőnek találom, mivel a '70-es évek hard rockja jelenti számomra a ZENÉT. Persze ez a váltás még önmagában nem garancia semmire, ezt meg is kell tölteni tartalommal. Manapság reneszánszát éli a „retro rock” vagy „vintage rock”, vagy nevezzük akárhogy. Egyre több fiatal banda indul időutazásra a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Rainbow és a Uriah Heep aranykorába, így az olaszok dolga különösen nehéznek tűnik. Nem elég, hogy a legendás ősök már megírtak minden megírhatót 35-40 évvel ezelőtt, a konkurencia is dolgozik serényen. De nem estek kétségbe az ifjú taljánok, és kiadták harmadik nagylemezüket, a ’The Ordealt’.


Amint kezünkbe vesszük a lemezt, láthatunk egy igencsak „érdekes” borítót, ami sajátosan utal a lemez címére (magyarul: megpróbáltatás). A grafika engem a '70-es évekre emlékeztet, szóval ebből a szempontból komolyan vették „küldetésüket”. A második, ami feltűnik, hogy nyolc, azaz 8 nóta került a lemezre. Ez még önmagában nem ok a fejünk felkapására, viszont a lemez játékideje alig 29 perc. Na, ez már inkább zavaró. Nem jó az sem, ha 60-70 perc tömény önismétlést és végtelenségig elhúzott dalokat hallgat az ember, de az ideálisnak mondott 40-45 perces hosszt illene elérni. Jelen esetben ez azért is nagyon zavaró, mert meghallgatva a lemezt elmondható, hogy jó dalok születtek.

Kezdésnek egy heepes beütésű dal érkezik The Deal címmel. Az új billentyűs szerencsére nem csak dísznek vette meg a Hammondot, használja is derekasan. Konkrétan szinte uralja a nótát, mintha csak a legendás Ken Hensley egyik szerzeményét hallanám. Jó kezdés, pláne, hogy a gitár is rendesen odateszi magát.

Másodjára a nemes egyszerűséggel csak Litha névre keresztelt dalt kapjuk, ami folytatja a dicső múltba révedést, amolyan Rainbow / Sabbath jelleggel. Erős középtempós dal, remek dallamokkal, amiket a kiváló torkú DeMarco tolmácsol. Igazán pazar hangi adottságokkal rendelkezik, és még ki is használja őket. Kis kakukktojás a NY Dancer, mivel ez az eddigiektől eltérően egy pörgősebb dal, amiben most az orgona helyett a gitár uralkodik. Észrevehető, hogy Filippo Romeo nem kevés Blackmore-nótát hallgatott. Ugyan nem mérhető (még) legendás példaképéhez, de ő is jó képességű muzsikus, megérte bevenni a bandába.

Némi meglepetésre egy progresszív beütésű, kicsit pszichedelikus érzetű nóta is bekerült a repertoárba. A Quietude arról árulkodik, hogy az 1970-es évek prog bandái sem hagyták hidegen a srácokat. Itt a szintetizátor veszi át a Hammond helyét, megadva az előbb említett pszichedelikus ízt. Az biztos, hogy a változatosság hiányát nem lehet számon kérni a lemeztől. Ezután gyorsan visszatérnek a keményebb, direktebb témákhoz az urak, a The Rule ugyanis kifejezetten izgalmas riffel és jóféle basszus-dob témával lett ellátva. A refrén pedig kellően fülbemászó, bár ez igaz a verzékre is. DeMarco dallamérzéke újra megcsillant, ebben is nagymester a pali.

Aki esetleg a slágeres dalokat szereti némi Heep-hatással, az feltétlen hallgassa meg a Blue Ride-ot. Pörgős, lendületes dal, igazi bulinóta, kiváló gitár-orgona páros szólóval megfűszerezve. Igazi hard rock bomba ezután a Grace Of The Lord, szinte rögtön megindul a fejrázás, amint belekezdenek a srácok. Ismét előtérbe került a gitár és a Hammond duója, hiába, nem bírnak meglenni a fiúk a Lord-Blackmore páros hatása nélkül.

Zárásként megérkezik a To Ride The Tide, ami olyan brutál riffel indul, amit akár a Black Sabbath is írhatott volna 40 évvel ezelőtt. A szintetizátor már önmagában ad egy kis elvont hatást, de a refrén alatt felbukkanó akusztikus rész teszi egyedivé és kifejezetten érdekessé a nótát. Sajnos máris vége lett a lemeznek. Pedig még elbírtam volna viselni két-három nótát.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások