Vívás + metal: Kovács Iván

Interjúsorozatunk újabb állomásához érkeztünk, többszörös világ- és Európa-bajnok vívó, Kovács Iván volt a kérdezett, aki sportkarrierjének kezdetén, a sportolás mellett egy thrash zenekarban is zenélt. Többszörös olimpiai ezüstérmes vívónk mesélt a korai évekről, miként lehetett megosztani a figyelmet a két tevékenység között. Szóba került, miért cserélt hangszert, hogyan viszonyultak a rockeres kinézetéhez, mivel tud felkészülni az asszókra. A jelenleg edzőként dolgozó vívó elmesélte, milyen vívó Bruce Dickinson, valamint van-e kapcsolat a vívás és a zene között.

Hard Rock Magazin: Mikor és milyen körülmények között ismerkedtél meg a keményebb zenékkel?

Kovács Iván: Nagy Yazoo-rajongó voltam, ez olyan '84 körül lehetett. Aztán az egyik barátom kint volt Amerikában, ami az akkori rendszerben nagy szó volt, és amikor hazajött, hozott egy Iron Maiden-kazettát. Ez a ’Piece Of Mind’ volt, amit aztán megvettem bakeliten is, és onnantól kezdődött a szerelem. Így a Yazoo-ról az Iron Maidenre váltás igen nagy ugrás volt. Illetve hazudok, mert '77-ben ment a tévében a 'Metronom77' elnevezésű vetélkedő, akkor 7 éves voltam, és a Piramis Égni kell című számára már ott ugráltam és léggitároztam a TV előtt. De az elköteleződésem egyértelműen ez a Maiden-kazetta volt. Ugyan általános iskolában hallgattunk Eddát, de az igazi áttörést a ’Piece Of Mind’ album hozta.

HRM: Ezek után jobban belemélyedtél ezekbe a zenékbe?

K.I.: Igen, onnantól kezdve az edzéseken is az ment, szerencsémre az edzőtársaim nagy része is a rockzenét kedvelte, a társaság krémje rock és metal fan volt. És onnan is alakult később az együttes.

HRM: Ha már említetted a zenekart, a Hecatomb névre hallgató együttesről van szó. Hogyan és mikor alakult meg a banda?

K.I.: Mint már említettem, mindenki vívott, ráadásul egy edzőnél, de én az elején nem is voltam benne. A banda tagjai 3 évvel voltak idősebbek nálam, és akkor a 3 év korkülönbség nagyon nagynak számított. Nem volt mindegy, hogy valaki 20-21 éves, vagy csak 17. Az akkoriban szokásos módon alakult, senkinek nem volt zenei előképzettsége, talán még nekem volt a legtöbb, mert én furulyáztam gyerekkoromban, jártam szolfézsra is. A hallásom jó volt, és mivel a basszusgitárosuk nem tudott járni próbákra, megkérdezték, hogy be akarok-e lépni. Én meg mondtam, hogy persze, miért ne! Így lettem basszusgitáros a klasszikus felállásban. Mindent megtanultam, ami kellett a saját számainkhoz, de csak autodidakta módon.

HRM: Akkor nem is vettél gitárórákat?

K.I.: Nem. Aztán közel 10 évvel később – amikor már nem létezett a zenekar – vettem egy gitárt és eljártam Felkai Mikihez, hogy az alapokat megtanuljam, de ez idő híján nem tartott sokáig, inkább otthon gyakorolgattam. Aztán egy rövid időre újjáalakultunk az eredeti énekessel és két új taggal, akik már nem vívók voltak. A dobosnak volt némi előképzettsége, de mindenki önképzőként zenélt. Ebben a felállásban a program nagy részét feldolgozások tették ki, míg a Hecatomb klasszikus felállásával javarészt saját számokkal koncerteztünk, s még egy demokazettát is kiadtunk. Szerintem nagyon jó zene volt, és nem az elfogultság miatt mondom. Szegedi Zoli – aki ía zenéket írta – véleményem szerint egy elveszett tehetség volt, egy zseni, akinek iszonyú jó füle van, és nagyon jó zenéket írt. A vége felé már az volt a lényeg, hogy minél nehezebb nótákat írjon, így addigra kiveszett az a fajta fejrángatós, döngölős muzsika a zenénkből, ami az elején még jellemezte a zenekart, de ettől függetlenül jó zenék voltak. Akkor még szalagos magnóval vették fel az anyagot több sávra, macerás meló volt, ennek eredményeképpen nem is lett olyan jó minőségű a demoanyag, sőt elég rossz lett, de ingyen volt és örültünk neki.

HRM: A neten megtaláltam, hogy ez a demó '92-ben jött ki, vagyis idén éppen 25 éves az anyag. Nem is terveztetek kiadni több anyagot?

K.I.: Sajnos pont az volt, hogy akkor én már 22 voltam, a többiek 25, és eljött az az idő, hogy akkor mostantól dolgozni kell, mert sajnos nem lehet mindenkiből élsportoló. Így a sulik végeztével a munka mellett már nem volt rá annyi idő, amennyi kellett volna. Nem is volt megbeszélve, hogy feloszlunk, egyszerűen csak vége lett.

HRM: Az elején is basszusgitáros szerettél volna lenni?

K.I.: Nem. Ez maradt. (nevet) Mindenki a kezébe vett valamilyen hangszert és megpróbált rajta muzsikálni. És amikor kérdezték, hogy lenne-e kedvem belépni, akkor ugye a basszusgitáros poszt volt üres. Szerintem régen nagyon sok zenekar alakult így, hogy mindenféle előképzettség nélkül mindenki a kezébe vett egy neki tetsző hangszert, hátha boldogul vele.

HRM: Ezek szerint a Hecatomb egy ténylegesen koncertező zenekar volt, nem pedig csak egy projekt, évi pár koncerttel?

K.I.: Abszolút! Mentünk folyamatosan, sokat koncerteztünk, már amennyi lehetőség volt akkor. Nem tudom, ma mennyire könnyű a kezdő zenekarok élete itt Pesten. Akkor sem volt egyszerű metalzenekarnak koncerthelyszínt találni, így nagyon sokat játszottunk vidéken. A banda legszebb időszaka a Balatonon volt, ahol most Balatonfüreden a „Görög falu” van, annak a helyén egy nagy szőlős állt, tetején pedig egy motoros kocsma. Volt egy hónap, amikor ott vendéglátóztunk, minden este két zenekar lépett fel, egy helyi arcokból álló zenekar és mi. Felváltva játszottunk, egyik nap ők kezdtek és mi zártunk, másnap fordítva. Hatalmas rockélet volt: este bulik, whiskey-hegyek, satöbbi. Akkoriban olyan 20-21 éves lehettem, hatalmas élmény volt! Játszottunk fesztiválokon is, sőt volt olyan tehetségkutató fesztivál, amit meg is nyertünk. Tetszett, szerettük azt az életet!

HRM: A Hecatomb thrash metal zenét játszott. Hogyan alakult át Maiden-imádatod, hogy aztán egy sokkal keményebb muzsikát játszó bandában zenélj?

K.I.: Elsősorban a többiek erőltették, én már kész zenei stílusba csöppentem bele. Az, hogy 14 évesen a Maident imádtam, majd 19 évesen thrasht játszom, pedig nem volt akkora baj. Akkor a Metallicát mindenki szerette, nekem a Megadeth új volt – azt a többiek mutatták –, de hamar megtetszett, aztán játszottunk Sepultura-feldolgozást is a Metallica és a Megadeth mellett. A Slayertől a South of Heavent játszottuk, ami akkor annyira nem tetszett, most pedig az egyik legnagyobb kedvencem a zenekar. Természetesen a korai Slayer, nem a mostani.

HRM: Amúgy tetszik az új Slayer?

K.I.: Ez lehet, hogy a korral jár, de nagyon ritkán hallgatok új zenéket. Bár az utóbbi időben többször hallottam friss nótákat, mert a kocsiban online rockrádiókat hallgatok – most éppen egy '80-as évekbeli hajmetal adóra kattantam rá –, és ha valami tetszett, akkor utólag rákerestem a zenekarra, de egyszerűen követhetetlen az egész, akkora dömping van. Ahogy öregszem, én is egyre kevésbé vagyok nyitott az új dolgokra. Megálltam a korai Pantera-korszaknál. Ezek a mai, hörgős zenék abszolút nem a kedvenceim, bár régen a Kreatornél voltak jó dolgok, de amikor hörögtek, azt sosem szerettem. Meg az új lemezek hangzása is elborzaszt, a Metallica kései albumainak hangzása szörnyű, bár az új lemez nagyon jól sikerült! A Megadeth-től is az ’Endgame’ az utolsó, ami tetszik, elsősorban Chris Broderick játéka miatt. Amit az a srác gitározik, az elképesztő! Egyébként jók a régi zenék. (nevet)

HRM: Az természetes volt, hogy angolul énekeltek?

K.I.: Sportolók voltunk és úgy terveztük, hogy királyok leszünk. (nevet) Tudod, a sportoló mindig a legjobbra törekszik, és ha angolul lehetünk jók, akkor angolul kell énekelni. Az akkori felállás úgy nézett ki, hogy Pálmai Viktor volt a szólógitáros, Pálmai Krisztián volt a dobos, a ritmusgitáros és énekes Szegedi Zoltán, én pedig a basszeres és a háttérvokalista. A zenéket Szegu írta, a szövegeket pedig Viktor.

HRM: Akkor a dalszerzésbe nem szóltál bele?

K.I.: Én csak a vitákba, hogy ez nem jó, az nem jó, meg oda kéne egy kis valami. De Szegu nagyon erőszakos volt, és általában az lett, amit elképzelt. (nevet)

HRM: A Hecatomb óta zenélsz valamilyen szinten?

K.I.: Otthon szoktam zenélni, kisebb-nagyobb intenzitással. Most nem volt a kezemben gitár közel két hónapja, de aztán olyan időszak is van, hogy egy hét alatt négyszer is játszom valamit. Van egy netes oldal, onnan letöltök háttérzenéket, van rajta dob, ének, basszgitár, szóval csak a gitár hiányzik, és már lehet is nyúzni. Találni ott finom dolgokat, de azért van, hogy egyszerűbb tételeket szedek le, hogy valami sikerélmény is legyen. (nevet) Még bluestémákba is bele szoktam nyúlni. A londoni olimpia előtt Mizsér Attila (olimpiai bajnok öttusázó) – aki szintén zenészlélek – csinált egy lemezt, amin csak sportolók zenélnek. Egyszer felhívott, hogy nem akarok-e szerepelni a lemezen. Az egyik számban én írtam a szólót és én is játszottam fel a lemezre. Szerintem tök jó lett, arra büszke voltam. Az már rendes minőségben megmaradt az utókornak. A zeneírás amúgy érdekel, de soha nem tudok belemerülni, mert azt nem szeretem, hogy kicsit csinálom, aztán abbahagyom, majd megint folytatom.

HRM: Akkor már csak gitározol?

K.I.: Ja, igen. Mert amikor újraalakultunk, akkor gitáros lettem. Az az én világom! Ha még egyszer kezdhetném, akkor szólógitáros lennék.

HRM: Látva az elmúlt évtizedek sportsikereit, ha visszamehetnél a gyerekkorodba, akkor is a vívást választanád vagy inkább zenélnél?

K.I.: Valószínűleg a gitárt választanám. És csak egyetlen ok miatt: azt nem kell abbahagyni. Mert a vívást abba kell hagyni, ahogy öregszik az ember, előbb-utóbb megverik. Igaz, most is a vívásban vagyok, mert edzősködöm a BVSC-ben, amit nagyon szeretek csinálni, de a gitározást nem kell abbahagyni. Nagyon tudom irigyelni például Tommy Emmanuelt, aki egy akusztikus gitárral a nyakában végigjárja a világot, adja a koncerteket és abból él, amit szeret, ráadásul jól is. Természetesen ezért sokat kellett tennie, mert a rengeteg tehetséges gitáros közül csak keveseknek van ilyen szerencséje. Szerintem így utólag sok tehetségnél lehet látni, hogy hol rontja el karrierjét. Lehet, hogy valaki jól gitározik, de nem tud jó zenéket írni, és/vagy nem bízik másban, hogy írjon neki zenét. Természetesen az olyan ultratehetségekben, mint például Steve Vai, minden megvan.

HRM: A hecatombos időszakban még hatalmas rőzséd volt. Akkor nem mondták az edzők, hogy ezt jó lenne levágatni, mégiscsak sportoló vagy, nem rocker?

K.I.: Nem. Anyukám nevetett ezen mindig. Akkor még aktív válogatott sportoló voltam – igazából akkor indult be a sikeres sportolói karrierem –, és csak ’94-ben vágattam le a hajamat. Már derékig ért, amikor megszabadultam tőle, hosszú, sűrű, göndör hajam volt, de végül egészségügyi okokból vágattam le. Valószínűleg a mai napig hosszú hajam lenne, de a maszk miatt nem bírta a fejbőröm a kiképzést. Aztán kiderült, hogy azóta se bírja, így tök feleslegesen vágattam le. És anyukám valahol le is nyilatkozta akkoriban, hogy ha rosszul vívtam, akkor „csöves” voltam, ha jól, akkor én voltam Rákóczi Ferenc. Akkoriban kuriózumnak számítottunk, mert ha megnézed a ’92-es barcelonai olimpiai csapatot, akkor Kulcsár Krisztián (jelenlegi MOB-elnök) szintén szereti a rockzenét, Totola Gábor volt a legfiatalabb, aki úgy volt vele, hogy ha mindenkinek hosszú haja volt, akkor neki is olyannak kell lennie. Gyakorlatilag volt a rangidős (38 éves) Kolczonay Ernő, aki tök kopasz volt, Hegedűs Ferenc, aki egy konszolidált felnőtt férfi volt, és volt 3 idióta fiatal, akik hosszú hajjal, bőrdzsekiben jártak, nekem ráadásul rojtos bőrdzsekim volt. Így öten alkottuk az olimpiai ezüstérmes csapatot.

HRM: Egy interjúban olvastam, hogy azért kezdtél el vívni, mert imádtad a kalandfilmeket, és nagyon tetszettek a vívójelenetek. Mi vagy ki tetszett meg a zeneiparban, hogy egyáltalán hangszert vettél a kezedbe?

K.I.: Azt nem tudom, hogy akkoriban léggitározott-e mindenki, de nekem az első meghatározó élményem az Égni kell volt a Metronomon. Amikor kényszerből basszusgitáros lettem a Hecatombban, akkor persze elkezdtem nézegetni a basszusgitárosokat, hogy ki, hogyan játszik és mennyire ügyes, nyilván Steve Harris volt akkor a kedvenc. De a nagy szerelem Steve Vai, akit ha lehet, mindig megnézek, a tavalyi parkos bulin is ott voltam, elképesztő, amit tud a pali. Mostanában nagyon sokféle zenét hallgatok, és próbálok eljárni koncertekre is, például kellemes csalódás volt az arénás Tankcsapda-koncert. Nagyon profi volt! Komolyan! Én csak néztem, hogy ilyet tudunk már? Ritkán járok magyar zenekar koncertjére, de a Tankcsapdát például kimondottan szeretem is. A zene alapból jó (sokan mondják, hogy egyszerű, de berakod a kocsiba a lemezt és nyomod ezerrel, a szövegek baromi jók, a zene érthető, bár nekem a szólók hiányoznak, de ez más kérdés, Lukács hangja pedig tökéletesen passzol mindehhez) és a látvány, az brutál volt! Szerintem kiválóan szólt a koncert, szóval mindenki megnyalhatta a tíz ujját ezután. És nemcsak én mondtam ezt, hanem körülöttem többen is úgy voltak vele, hogy ez nagyon rendben van. Nekem is ez volt az első körszínpados koncertem, és nagyon jó, hogy sokkal többen mehetnek közel a színpadhoz ennek köszönhetően. Szeretem nézni a zenészeket, és nagyon jó volt hátulról látni mondjuk a Fejest.

HRM: Amúgy gyakori koncertlátogató vagy?

K.I.: Elég sok koncertre elmegyek, ha tudok. Ami nagyon emlékezetes volt, az arénás Slayer és Megadeth közös buli. A Slayert alapból nagyon szeretem, bár ott is inkább a két klasszikus lemezt, a ’South Of Heaven’-t és a ’Seasons In The Abyss’-t, amikről azért elég gyakran játszanak, a többi lemezükön is van sok, ami tetszik, de ezt a kettőt kívülről ismerem, minden hangját. Amit Lombardo összejátszik ezeken a korongokon, az eszméletlen. Mintha teljesen máshogy járna az agya annak a palinak. Az arénás KISS-koncerten is voltam, és talán az egyik legjobb buli volt, amit valaha láttam. Annyira látványos és profi, illetve 65 fölött jó formában, kockás hassal, le a kalappal előttük. És nagyon örülök a magyar rockrádiónak is, ledöbbenek, hogy mennyi jópofa hazai rockzene van. Mások is meglepődve mondták nekem, hogy „Jééé, mennyi magyar rockzene van”, egész sok értékelhető produkciót hallottam már ott.

HRM: Ha a rádióban hallasz valami neked tetsző, friss zenét, akkor utána szoktál járni az adott zenekarnak, vagy követed a ma futó bandákat?

K.I.: Igen, szoktam csinálni. Ha valami megmarad a fülemben, akkor felmegyek a YouTube-ra és utánuk nézek egy picit. De nem minden lesz kedvenc.

HRM: Magyarokat is?

K.I.: Igen, de bizonyos szint alá azért ott sem megyek. Egyszer például az Akelával koncerteztünk – igaz akkor én nem voltam ott, egy beugró srác helyettesített, mert sokat versenyeztem –, és megérkezett a banda, gitárok nélkül. Mondták, hogy adjuk már kölcsön a hangszert, de nem tudtuk, mert az egyiket már odaadtuk, a másik pedig balkezes volt, így nem tudtak volna játszani rajta. Persze ez ízlés dolga, de nekem a régi magyar metalzenék nagyon egyszerűnek tűnnek, és azokat nem szeretem.

HRM: Első igazi koncertélményed?

K.I.: Basszus, jót kérdezel! (nevet) Azt hiszem, az MTK-pályás Iron Maiden. De ami brutál volt, az a Monsters Of Rock a Népstadionban, az AC/DC-vel. És akkor a Queensryche úgy szólt, mintha CD-ről ment volna. Akkor az annyira meghatározó volt, hogy utána évtizedekig nem hallottam úgy szóló koncertet. Az valami egészen elképesztő volt! De gyakran mentünk külföldre is akkoriban, voltunk Bambergben Megadeth-koncerten, de az első igazán emlékezetes a Maiden volt.

HRM: Az elején hogy fért meg egymás mellett a koncertezés és a vívás?

K.I.: Nehezen. Mindig ki volt centizve, koncert-verseny-koncert-verseny. De jó fejek voltak mindkét oldalon, segítettek, ahol tudtak. Meg volt reklámértéke is a dolognak, még a ’Három kívánság’ című műsorban is szerepeltünk, ahol vívtam és utána vívó ruhában kellett zenélnem. (nevet) Voltunk rádióinterjún is pont ezért, hogy miként lehet az, hogy Kovács Iván válogatott vívó és közben egy folyamatosan koncertező zenekar tagja is egyben. Kár, hogy abbahagytuk, mert szerintem sokra is vihettük volna. Akkor szerintem a kisebb magyar zenekarok között a második vonalban voltunk, folyamatosan koncerteztünk az akkor még kevés pesti helyszínen is. A Yukban is játszottunk, ott énekeltem Motörheadet is, és a Metal Hammerben írták, hogy talán a basszusgitárosnak kéne énekelnie a zenekarban. (nevet) Asszem az Eat The Richet játszottuk.

HRM: A sport miatt bejártad a világot. El tudtál jutni koncertekre ezen túrák alkalmával?

K.I.: Sajnos nem. Annyira kevés idő van, hogy az utazáson, a szálláson kívül nagyrészt a verseny helyszínén tartózkodunk csak. Igaz, Barcelonában voltunk metalkocsmákban, amikor már végeztünk a versenyekkel, és egyszer Németországban „átgyalogoltunk” egy baromi nagy rock palace helyen, ahol kocsma volt, de közben ment egy koncert. Idővel aztán egyedül maradtam, a többiek kiöregedtek vagy abbahagyták, valamint lenyugodtak, és akkor már egyedül nem járkáltam el. De mint mondtam, időnk sem nagyon van ilyenkor. Hangszervásárlás miatt jártunk külföldre inkább. Akkor még itthon nem volt egyszerű rendes hangszert vásárolni és például Münchenbe mentünk gitárért. ’88-ban még csempészni kellett a gitárt, tiszta izgalomban voltunk, hogy tudjuk majd behozni. (nevet)

HRM: Pontos címre mentetek vagy csak elindultatok „majd kapunk valamit” jelszóval?

K.I.: Azt tudtuk, hogy nyugatra kell menni, de akkor még nem volt internet. Valaki mondta, hogy Münchenben van egy hatalmas gitárbolt, akkor irány a Wartburggal München. Persze sörözéssel egybekötött út volt ez is, de amikor beléptünk a boltba, csak tátottuk a szánkat, hogy ilyen van. Több száz gitár lógott a falon. Ma már persze sokkal könnyebb, akár itthon, akár a netről vásárolva. Nem is tudják a mai fiatalok, milyen volt akkoriban. Már maga az, hogy zenét rögzíteni. Manapság CD minőségben össze tudsz dobni otthon egy nótát. Most gondolkodtunk a dobos sráccal, hogy összeraknánk valami zenét, de nekem a szövegírással vannak problémáim. Azt nem tudok írni. De a zenét megírnám, azt földobolja, én rábasszusozok és gitározok, csak kéne valami szövegecske. Nem thrash lenne, de rockzene, az biztos. Az az igazság, hogy már ellustultak a kezeim is és sosem tudtam annyira jól gitározni. Például amikor játszottunk egy Metallica Enter Sandmant, akkor a szólórészt olyan 95 százalékban megtanultam, de egy Marty Friedman-szólóra esélytelen voltam. Hozzá se kezdtem.

HRM: A víváshoz jó ritmus és tempóérzék kell. Szerinted segített neked abban, hogy ilyen jó legyél, hogy zenéltél?

K.I.: Nem. Szerintem ez csak adottság kérdése volt. És az, hogy ezt kihasználtam. Se a vívás nem segített a zenélésben, se a zenélés a vívásban. A zenélés annyiban volt pozitív dolog, hogy kikapcsolódtam közben. Ez a mai napig így van. A párom szokta mondani, ha leülök játszani, akkor teljesen kikapcsolok, az arcom megváltozik és akár órákig elvagyok magammal. A vívás még annyiban volt jó, hogy kitartóak voltunk. Magunktól mentünk és csináltuk. Mentünk le próbára, koncertekre, nem noszogatott minket senki. Építettünk pár próbatermet, mert akkor még, ha kibéreltünk egy pincét, ki kellett alakítani egy próbatermet. Tojástartó hegyeket mozgattunk meg, de a betonozást is magunk csináltuk (mondjuk arról pont lemaradtam egy verseny miatt). (nevet) Volt egy mindenesünk, Csiszér Feri, aki szintén vívott és kapcsolási rajzok alapján épített nekünk egy keverőpultot, amit utána bepakolt egy bőröndbe, hogy tudjuk magunkkal vinni mindenhova. Sok időt és energiát áldoztunk rá akkoriban.

HRM: A vívás nem az a sportág, ahol jó, ha nagyon felpörögsz, inkább fejben kell nagyon ott lenni. Ettől függetlenül volt olyan zene, amit versenyek előtt hallgattál?

K.I.: Volt, de nem mindig. Slayert hallgattam nagyon gyakran, azzal rá tudtam hangolódni a versenyre. Mai napig imádom, elképesztő, csodálatos zene. Nem lehet megunni, mindig talál benne valami újdonságot az ember. A lényeg az volt, hogy nem engedte szétszóródni a gondolatokat közben. Nem kalandoztak el a gondolataim, hanem fókuszálva tudtam felállni az újabb asszóra.

HRM: Te is ez a fülbedugós versenyző voltál?

K.I.: Akkoriban még nem nagyon voltak ilyenek, akkor még a nagy fülhallgatók mentek, így picit macerás volt, ha izzadtam, mivel leesett a füles. Azt tudom, hogy a hazai rendezésű világbajnokságon ’91-ben – ahol harmadik lettem – nagyon sok Slayert hallgattam.

HRM: Csak a versenynap előtt vagy akár csörték közben is?

K.I.: Csörték közben is.

HRM: A vívásban reggel elkezdődik és estére vége is az adott vívásnem versenyének. Egész nap topformában kell lenni. Mivel tartottad szinten magad?

K.I.: Periódusaim voltak. Volt, amikor zenét hallgattam egész nap, de volt, hogy olvastam. Egészen úgy, hogy amikor bemondták, „Kovács Iván pástra”, akkor tettem le a zenét vagy a könyvet, de bevált módszereim nem voltak. Sosem voltam babonás és sosem voltak rituáléim. Viszont versenyen nem hallgattam semmi mást, csak metalt. És elsősorban a keményebb műfajból. Otthon már más, mindenevő vagyok. Szerettem például George Michaelt, nekem nagy érvágás, hogy már nincs közöttünk.

HRM: És amikor elkezdtél keményebb zenéket hallgatni, akkor csak egy vonalat kedveltél vagy nyitottál olyan stílusok felé is, mint mondjuk a glam?

K.I.: Abszolút! Mint mondtam, mostanság éppen ilyen hajmetal rádió megy a kocsiban. Szinte mindenevő voltam ebből a stílusból is, a Great White-tól kezdve a Mötley-ig. A metal könnyedebb vonala – mint a glam, AOR, hard rock – mind jöhet, csak az olyanokat nem bírom, mint a doom vagy a death metal.

HRM: Mesélted, hogy a párbajtőr csapatban többen is kedvelték a rockzenét. Talán te töltötted ebben a csapatban a legtöbb időt.

K.I.: Imre Géza már leelőzött.

HRM: Ilyen hosszú idő alatt volt olyan, akivel sikerült megszerettetni ezt a fajta muzsikát?

K.I.: Nem kellett, mert szinte mindenki nyitott volt erre a zenére. Szerencsére senki nem volt diszkópatkány.

HRM: Ez a véletlennek köszönhető, vagy akár ez is közrejátszhatott abban, hogy végigvertétek a világot, és hogy ennyire jó közösséget alkottatok?

K.I.: Igen, lehet mondani. Sok szempontból egyezett az ízlésünk, többen jártunk western csizmában, szerettük a bőrdzsekiket, szinte mindenkinek volt is. De nem volt az, hogy neked ezt kell hallgatni és nem volt csordaszellem, csak valahogy így alakult.

HRM: Edzőként dolgozol jelenleg a BVSC vívószakosztályában, és sok fiatal edz a kezeid alatt. Szoktál ajánlani nekik zenéket akár azért, hogy azt meghallgatva fejlessze a ritmusérzékét vagy a koncentrációját?

K.I.: Nem, de nagyon sok fiatal – akikkel foglalkozom – a sport mellett zenél is. És akkor jönnek a szülők, hogy „Jaj, most mi legyen?”. Akkor szoktam mondani nekik, hogy csinálják mind a kettőt és majd az idő eldönti, hogy melyikben lesz sikeresebb. Sőt, abszolút támogatom is, hogy zenéljenek a vívás mellett, ha egy zongoraóra miatt nem tudnak edzésre jönni, azt is megértem. Aki vívó akar lenni, az úgyis azt fogja választani. Aki nyerni szeretne és világversenyekre járni, az úgyis sportoló lesz, aki meg nem, annak nem baj, ha sportol is közben. Mindig azt mondom, hogy csodálatos dolog sportolni, sikereket elérni, a dobogón állni, de annál nagyobb érzés, mint amikor az ember a színpadon áll, zenél és sok ember nézi, nincs. Ezért is tudom elképzelni, hogy a nagy királyoknak elszáll az agya. Kiáll a színpadra és több tízezer ember érte van ott, őt nézi, utána pedig mindenhol megismerik, amit nem könnyű kezelni, feldolgozni.

HRM: A sikereid közül elcserélnél bármit is pár teltházas buliért?

K.I.: Nem. Csak az élmény miatt nem cserélném el. Rengeteget dolgoztam ezekért a sikerekért, de ha azt kérdeznéd, hogy elcserélném-e ezt a sikeres pályafutást egy hasonlóan sikeres (!) zenész pályafutásra, az egy igen nehéz kérdés. Lehet, hogy elgondolkoznék! De – hangsúlyozom – csak azért, mert a zenélést egész életemben művelhetem. És ez nekem nagyon fontos. Nagyon nem volt jó, amikor abbahagytam a vívást, mert szerettem vívni és versenyezni, de szerencsére nem estem ki teljesen belőle.

HRM: A vívás abbahagyása utáni törésben segített, hogy el tudtad foglalni magad mással, illetve akkor többet zenéltél-e?

K.I.: Ne hidd azt, hogy eret vágtam magamon (nevet), de szerencsére a vívás abbahagyása után pár hónap pihenőt követően már kaptam feladatokat, és azóta sem látszom ki a munkából. Rögtön megkerestek, hogy legyek a kerekesszékes válogatott szövetségi kapitánya, így nem történt nagyobb törés.

HRM: Készültél amúgy edzőnek?

K.I.: Abszolút! Mindig az akartam lenni. 15-16 évesen már tudtam, hogy edzősködni fogok. Hogy nagy gitáros nem leszek, azt már sejtettem akkor is. Nálam nagyon magasan van a mérce, idegesítene, ha nem az egyik legjobb gitáros lennék. Ha gitáros lennék, akkor mindent megtanulnék, mert nem szeretem, amikor látom, hogy a színpadon bénázik valaki. Éppen ezért volt az, hogy amikor színpadon álltam, annyira rettegtem, mint senki más. Mert tudtam, hogy nem tudok gitározni. (nevet) Páston viszont egyáltalán nem izgultam. Az olimpián volt, hogy izgultam 3-4 tus erejéig, de aztán az is elmúlt. Ha rosszul ment, akkor tudtam, mi lehet a gond és ki tudtam javítani, ha jól ment, akkor örültem. De a színpadon iszonyatosan izgultam, mert tudtam, hogy nem vagyok jó gitáros. Én a mai napig nem tudok olyat, hogy leülünk egy tábortűzhöz és szólnak, hogy nyomjam el a Börtön ablakábólt, vagy megkérnek, hogy kísérjek le valakit. Akkordozni még valahogy tudok, de ez a tábortüzes muzsikálás abszolút nem megy. Sokan vannak, akik leülnek, és mindjárt tudják, hogy mit kell lefogni, nekem fogalmam sincs. Felkai Miki mondta egyszer azt, hogy onnantól kezd valaki jó zenésszé válni, ha elmegy valahova és bármit le tud kísérni. Én nem tudok.

HRM: Mondtad, hogy támogatod, ha a sportolód zenél is. A vívás eredményességén érezhető, hogy ki milyen hangszeren tanul?

K.I.: Nem. Sőt, inkább azt mondom, hogy ilyen zenélős gyerekekből ritkán lesz eredményes sportoló.

HRM: Az egyik legnagyobb frontember, Bruce Dickinson vívó is volt korábban. Találkoztatok versenyen?

K.I.: Nem, ő tőröző volt, én meg párbajtőröző. Viszont volt egy magyar tőröző srác, akit mindig hívott magához az angol bajnokságra, és egy csapatban vívtak. Ő egy finoman szólva sem metalos srác volt, és mesélte, ki hívta meg versenyezni. Kérdeztem tőle, tudja-e, ki az a Bruce Dickinson? Mondta, hogy „ja, valami együttesben van”. (nevet) Kérdeztem tőle, hogy hol lakik, amikor kint van. Azt mondta, valami kastélyban. Én először nem tudtam, hogy ő vívó. Aztán egyszer az MTK-ban volt edzés, és besétált egy alacsony, hosszú hajú ember. Nem hittem a szememnek. Picit szürreális volt, mondtam is a többieknek:

– Állj! Tudjátok, ez ki? Ez Bruce Dickinson!

– Az ki?

– Egy elég ismert ember, az Iron Maiden énekese.

Na, az már mondott nekik valamit. De sajnos sosem találkoztunk vagy beszéltünk, mivel a tőrözőknek és a párbajtőrözőknek sosincs egyszerre versenyük.

HRM: Ha a vívást egy zenei stílussal kellene jellemezni, akkor mit mondanál?

K.I.: Instrumentális. Steve Vai. Keményebb, de sok ritmusváltással operáló műfaj. Viszont van benne egy művészibb rész is, amikor valaki nagyon magas szinten űzi. Pengeművésznek is szokták mondani a kiváló vívókat. De nagyon kemény, mert ugyan nem szabályos a test test elleni ütközés, de azért előfordul néha, és a kosár-kosár csattanó elég gyakori. A ritmusváltás itt is fontos, az előkészítés megfontoltabb, az akció viszont gyors. Talán ezért áll közelebb hozzám a thrash.  Talán egy Marty Friedman-es Megadeth-et mondanék, mert ő is nagyon nagy kedvenc.

HRM: Steve Vai-on és Marty Friedmanen kívül van még ilyen nagy kedvenc?

K.I.: Stevie Ray Vaughan is az, de például – tudom, ezért sokan megköveznének – Satriani már nem. Tudom, hogy jó, mert azt hallom, de nekem uncsi. Friedman szólóanyagait is nagyon bírom, a ’Scenes’ mindent visz nálam. Kitaróval csinálták, és egyfajta ázsiai beütése van a lemeznek, de valami egészen elképesztő. Az az album nagyon megérintett. Két éve voltunk vívóversenyen Pozsonyban, és ott helyben van egy szlovák gitáros (Peter Luha), aki kocsmákban is játszik, de mindenféle stílusban és régebbi rockzenéket is. Loopokkal dolgozik, nincs háttérzene, hihetetlen, amit művel. Egy darab gitárral, alig van rajta effekt. Ott helyben feljátssza az alapot, aztán a basszust, és már nyomja is a számot. Egészen elképesztő.

Készítette: Savafan