Ellopta a show-t a fekete macska: Lovely Days – Eisenstadt, Esterházy kastély, 2017. 07. 08.

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára. Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,” Edgarnak úgyis nagy melege vagyon. Ismét korán kitárta kovácsoltvas kapuit a kismartoni Esterházy kastély parkja. Persze kellett is a korai kezdés, mivel a szervezők 11 produkciót kötöttek le erre a mini Woodstock fesztiválra.

Az idén is sikerült olyan zenészeket elhozni, akik valóban fellépők voltak 1969 augusztusában, White Lake-ben. Így már délután kettőtől feltolták a potmétereket a keverőpultban. A színpadon akusztikus gitárját pengető Edgar Broughton nem volt ott a legendás fesztiválon, ennek valószínűleg csak az volt az oka, hogy az angliai Warwick városában alapította meg első zenekarát a hatvanas évek közepe után. Kezdetben blues-centrikus zenét játszottak, azonban 1968 körül egyre inkább eltolódtak a pszichedelikus, progresszív rock irányába. Edgar Broughton Band néven 1969-82-ig nyolc lemezt adtak ki. Az angol underground meghatározó zenekara voltak, nemzetközi színtérre nem nagyon tudtak kikerülni, pedig izgalmasak az anyagaik. Fellépéseik elég polgárpukkasztóak voltak, erős politikai töltettel zajlottak, többnyire botránnyá fajultak a rendfenntartók és az anarchista közönség között. A mostani koncerten, szintén a társadalmi igazságtalanságokról, a kisemberek kiszolgáltatottságáról szólt a dalok többsége.

2010-től szóló fellépései vannak, így a dalaiban ismét a blues és a country rock hangzás került előtérbe. Nagyon közvetlen fickó, a fellépése után lejött a parkba és a fűben ülve, a közönséggel bandázva nézte az utána következő fellépőket.

Setlist: Red Star / Speak down wires / On the news / Hotel Room / Six white horses / The Sound Don't Come /There's a hole in it / Evening Over Rooftops

Tulajdonképpen az angol underground következő generációját láthatta Edgar, mert a színpadon az Exodus majd a Dance Before the Storm ütemeivel csalogatta a közönséget a The Levellers. Ez a zenekar is az anarchista, folyton lázadó, radikális demokrata mozgalmak árnyékában alakult 1988-ban. Nevüket is egy ilyen radikális demokrácia mozgalomtól kölcsönözték, akik az angol polgárháború idején a népszuverenitásért harcoltak. Hozták a megszokott formát, végig lendületes punk rock szólt angol népzenei elemekkel megspékelve.  Persze azért betűztek kis pihentető szakaszokat is, mint a gyönyörű, kicsit a Felkelő nap házára emlékeztető Elation, vagy közvetlenül utána érkező, lírai Julie.

Nagyon stabil a zenekar összetétele, a megalakulás óta alig volt tagcsere, és 2012-ig majdnem évente jelent meg új albumuk, közülük tíz stúdiólemez.  1994-ben, Brightonban megvásároltak egy elhagyott gyártelepet és létrehoztak egy nagy underground központot a Metway-t, stúdióval, próbatermekkel. 2003-tól saját szervezésben elindították a Beautiful Days fesztivált, amely minden évben augusztus harmadik hetében kerül megrendezésre az Escot Parkban Ottery St Mary közelében, Angliában. Ez egy szponzor-, reklám- és multimentes, önszerveződő fesztivál.  Annyi jegyet adnak el, hogy mindenkinek legyen kényelmesen tere a szórakozásra, aktív pihenésre. Közben már a Subver, majd a Liberty ütemeire pogóztak előttem, no és a színpadon is ment a hangszerek tépése. Mark Chadwick különleges gitárjait nyúzta, a basszust kezelő Jeremy Cunningham pedig méteresnél is hosszabb rasta fürtjeit csapkodta serényen a zene ritmusára. Gyorsan elrepült ez az egy óra a színpad előtt, csillogtak az izzadságcseppek az arcokon a napfényben, és nagyon fogyott a sör a visszaváltható műanyag korsókból.  Charlie Heather adta a tempót rendesen a dobok mögül, Jonathan Sevink kezében a hegedűvonó vált néha láthatatlanná. Következett a The Shame, Simon Friend gitáros énekelte ezt a dalt, ő 1990-től tagja a zenekarnak. Matt Savage billentyűs is remekül beilleszkedett a zenekarba, immár 14 éve a harmónia felelőse, nem mellesleg kiváló vokalista is. A ráadásként érkező One Way a zenekar hitvallását tükrözte, ez egy ajánlás is volt a rajongók felé. Járd a saját utad!

Setlist: Exodus / Dance before the storm / Drug bust McGee / Elation / Julie/ England My Home / Hope Street / Subvert / Liberty / Outside Inside / 15 Years / The Shame /// One Way

Az átszerelés alatt elindultam a kastélyban található sajtószobához, de mivel az épület másik szárnya ki volt adva egyéb rendezvényekhez, ezért a Haydn szalonon keresztül lehetett csak közlekedni. Ott meg éppen a Therapy? beállása zajlott, ami úgy nézett ki, hogy kb. eljátszották az összes számot akusztikusan elejétől végéig, mintha egy főpróbán lettek volna. Nagyjából tízen lehettünk a technikai személyzettel együtt.  Életem egyik legkülönlegesebb élménye volt ez a 30 perc.  Kicsit le is késtem a nagyszínpadon éppen muzsikáló Canned Heat nyitószámát.  A színpadhoz közeledve hallottam az On The Road Again záró taktusait.  A Time Was alatt már sikerült egy jó helyet keresnem az első sorokban.

Az I’m Her Man már igazi gitár-herfli párbajba csapott. Itt kezdtem felfogni, hogy ez bizony egy Woodstockot megjárt zenekar.  A banda 1965-ben alakult Bob Hite énekes és Alan Wilson gitáros - harmonikás vezetésével.  Nagy volt a zenészvándorlás a csapatban, egészen napjainkig.  Az első komolyabb fellépésük 1967-ben a Monterey Popfesztiválon volt, ott már a zenekar tagja volt a ma is a színpadon álló Larry Taylor basszusgitáros. Az 1969-es Woodstockra már csatlakozott a bandához Harvey Mandel gitáros és Adolfo de la Parra dobos, ő az egyetlen, aki 1967 decembere óta folyamatosan a zenekar tagja napjainkig.  Következett egy nagy blues klasszikus, William Harris legendás gitáros Bullfrog Blues szerzeményét adták elő. Volt pár fifikás szám, ahol a hangszeres tudás csillogtatása került előtérbe, de mivel fesztiválon voltunk, így azért nem volt 10 perces a dobszóló. A 2015-ös Have a Good Time után ismét egy blues veterán, Hambone Willie Newbern szerzeményét, a Rollin’ and Tumblin’-t hallhattuk, majd nagy tánc kezdődött a Let’s Work Together ritmusára, ami gyorsan folytatódott is a ráadásban a Boogie-val.  Ezt már csak a távolból hallottam, mert közben elkezdődött a Haydn teremben is az első koncert.

Setlist: On the Road Again / Time Was / I'm Her Man / Bullfrog Blues /Night Hawk / Going Up the Country / So Sad (The World's in a Tangle) / Have a Good Time / Rollin' and Tumblin' / Let's Work Together /// Boogie

A Therapy? nyomta akusztikus hangszereken, és most már nagyon tele volt a terem. Még szerencse, hogy a beállás alatt láttam a koncert első felének az anyagát, így csak kicsit sajnáltam, hogy idősávban összecsúsztak a Canned Heattel. Nyári turnén van a zenekar, amin valószínűleg ez volt az egyetlen unplugged buli, mivel többnyire fesztiválokon és szabadtéren léptek fel. Nagyon tetszett a zenekarnak a barokk stílusban épült, freskókkal gazdagon díszített koncertterem. Haydn negyven évig állt az Esterházy család szolgálatában, személyisége és emléke pedig máig áthatja a koncertek hangulatát, az itt fellépő művészek csodálatát. Jó formában van az Andrew James Cairns gitáros énekes által 1989-ben megálmodott trió.

Nagyon lelkesen nyomták a dalokat, időnként belecsempészve pár taktust Haydn mester dallamvilágából. A közönség imádta, még az elbénázott akkordokat, félbehagyott, újrakezdett dalokat is ovációval fogadta. Szerintem ahhoz képest, hogy idén valószínűleg a koncert előtti beállás volt az egyetlen próba a dalok ilyen megszólaltatására, nagyon rendben volt ez a buli. Különösen tetszett, amikor Michael McKeegan basszusgitáros kánonban énekelt a Disgracelands dalban. Átélhettem a tavaly őszi ’Wood & Wire’ miniturnéjuk hangulatát, ami akkor nem jutott el hozzánk. Remélem egyszer az A38-on lesz szerencsénk egy ilyen előadáshoz is. A legnehezebb valószínűleg a dobos Neil Cooper dolga volt, mivel ezekben az energikus dalokban nem püfölhette a megszokott módon a bőröket. Minimál felszerelésén (lábdob, pergő, lábcin, cin) nagyszerűen megoldotta a kihívást. Jazz dobosok sem csinálták volna elegánsabban, azt hiszem.  A Nowhere azóta is szól bennem, a közönség túlénekelte a zenekart. Lúdbőr ezerrel.  Igazából az lett volna a hab a tortán, ha kerítettek volna gyorsan egy csellóst is erre az estére, de így is szerettem.  Jöhetne már akár egy új lemez is tőlük, elvégre az utolsó ’Disquiet’ albumuk 2015 elején jelent meg.

Setlist: Still Hurts / Stop It… / Knives / Potato Junkie / Diane / Screamager / Nowhere / Die Laughing / Trigger Inside / Our Love / Disgracelands / Tide / Living… / Accelerator / If It Kills Me / Gone / Stories /// Turn

A félhomályból ismét ki a napsütésre, a parkban egy countryzenész legenda pengette a gitárját Kris Kristofferson személyében. Pár héttel 81. születésnapja után itt énekli Burgenland egyik festői kastélyparkjában a dalait az amerikai Brownsville szülötte. Egy ’87-ben bemutatott The Borderlords-időszakban készült dallal nyitotta a koncertet. Aztán sorra jöttek a régebbi és frissebb dalok, megidézve a Nashville-ben töltött időszakot. Talán a legismertebb dal abból az időből a Me and Bobby McGee, ami Janis Joplin feldolgozásában lett sikeres. Ebben az időben a blues díva élettársa volt Kris egészen Janis haláláig. A ’70-es években főleg a színészetre koncentrált, játszott többek között a nálunk is ismert ’Konvoj’ című mozifilmben is. Mindemellett sorra jelentek meg évente az új lemezei, termékeny, kreatív időszaka volt ez. Egykori nagy példaképe, Johnny Cash is elénekelte Kris egyik szerzeményét, a Sunday Morning Coming Downt. Sőt, 2007-ben megkapta a Johnny Cash Visionary Award díjat. Jól bírta a mester a színpadon a lemenő nap sugarainak melegében, gitározott, herflizett, énekelt. 20 dalt adott elő 65 percnyi műsorában, ugyan időnkén a hangja meg-megcsuklott, de ez senkit sem zavart.

Setlist: Shipwrecked in the Eighties / Darby's Castle / Me and Bobby McGee / Here Comes That Rainbow Again / Best of All Possible Worlds / Help Me Make It Through the Night / Casey's Last Ride / Feeling Mortal / From Here to Forever / Broken Freedom Song / Loving Her Was Easier (Than Anything I'll Ever Do Again) / Duvalier's Dream / I'd Rather Be Sorry / They Killed Him / The Pilgrim, Chapter 33 / Jesus Was a Capricorn / Sunday Mornin' Comin' Down / For the Good Times / Why Me / Please Don't Tell Me How the Story Ends

A két éve még a délutáni kezdősávban szereplő The Doors Alive idén már az esti főcsapást vezette be. 2015-ös debütálásuk – az akkor még Wiesenben tartott Lovely Daysen – magasra tette a lécet, esősorban saját maguknak.  Az egy nagyon jól sikerül produkció volt, valószínűleg ezért is hívták őket vissza, és tették fősávba a fesztivál szervezői. Az első sorokban több magyar hangfoszlány ütötte meg a fülem az itt megszokottnál, nem volt véletlen, mivel Varga Norbert személyében egy miskolci származású billentyűs a Ray Manzarek-felelős a zenekarban. A 2004-ben alakult csapat mára az első számú The Doors örökséget ápoló bandává nőtte ki magát. A zenekarban Mike Griffionen vette át időközben a mikrofont Willie Scott kezéből. Nekem az előző énekes is hiteles volt, ő már az érettebb Morrisonra hajazott. Mike pedig külsőben és hangban is félelmetesen hasonlít a fiatalkori Jimre.

Ennek a fiúnak bejött, hogy már évekkel ezelőtt elkezdte felpakolni YouTube-csatornájára a zenei alapokra felénekelt The Doors és egyéb dalokat. Tehetséges fickó, vele tovább erősödött a zenekar, és ezen az estén is kitettek magukért a srácok. Becsülettel lenyomták a legkedveltebb nótákat, Buzz Allan dobos és Baz Meyer gitáros is a maximumot hozta. A koncert vége felé közeledve már alig lehetett zöld felületet látni a parkban. Előző nap a szintén osztrák Clam Rock fesztiválon is sokan voltak kíváncsiak erre a produkcióra. Remélem, lesz végre egy magyar programszervező vagy fesztivál, aki megmutatja őket a magyar közönségnek is, már csak a hazai billentyűs miatt is.

Időközben kint teljesen megtelt a placc, a lassan állandó vendégnek számító Uriah Heep kezdett dübörögni Mick Box gitáros vezetésével. Igazából őket nagyon bírja az itteni közönség, és ők is szeretik az osztrák rajongóikat. Profi zenekar, a koncert is rendben volt, de nekem már nem adott semmi pluszt ismét meghallgatni ugyanazokat a nótákat, amiket már két éve is játszottak az ’Outsider’ lemez kapcsán. Idén a ráadással együtt 11 szám fért bele a repertoárba, és csak két dal különbözött a két évvel ezelőtt – ugyanezen a fesztiválon – eljátszottaktól.

Kicsit túltolták az alapokat, mert a színpad előtti sorokban addig nem tapasztalt hangnyomás és rezonancia volt. A két fiatal viszont remekül összecsiszolódott a zenekarban. Russell Gilbrook dobos és Dave Rimmer basszusgitáros nagyszerű ritmusszekciót alkot, megérdemelnék, hogy több nótát is megtanuljanak a Uriah Heep hihetetlenül gazdag archívumából. Addig is marad Ken Hensley, vagy a Heep Freedom és a hasonló tribute bandák, ha csemegézni szeretnénk. Ők legalább bátran szemezgetnek a régi lemezek anyagaiból.

Setlist: Gypsy / Look at Yourself / The Law / Sunrise /Stealin' / The Magician's Birthday / One Minute / Between Two Worlds / July Morning / Lady in Black /// Easy Livin'

A szalon utolsó fellépője a kaliforniai Tito & Tarantula volt. Első találkozásom a zenekarral a Sziget fesztiválon volt, egy véletlen lődörgésnél csöppentem a színpad elé. Akkor csak pár számot hallottam, de az a fajta fülledt, mocskos blues-rock teljesen elragadott. Később esett csak le, hogy a Robert Rodriguez-féle ’Desperado’ filmből volt ismerős az a dögös hangzás. A következő magyar fellépéseikre már tudatosan indultam 2008-ban az A38-ra, majd egy évre rá a Dürerbe. Azóta eltelt 8 év, igaz nem a zenekaron múlt, mert ők sokat zenélnek az öreg kontinensen. A Mexikóban született alapító, Tito Larriva gitáros - énekes erre az estére egy csendesebb, akusztikusabb hangzású műsorral készült, adózva a hely szellemének.

Eleve székeken ültek a zenészek szépen sorban, a puritán, csak az első sávban, sejtelmesen megvilágított színpadon. A közönség felől nézve bal szélen Marcus Praed gitáros, tőle a pódium közepe felé Lolita Carrol basszusgitáros, majd Tito fekete napszemüvegben, gitárral, és jobb szélen – kicsit oldalt a közönségnek – Alyssa Grace billentyűs, hegedűs, ütőhangszeres. Dolgozott a füstgép rendesen, a nézőtéren is füst gomolygott, a megvilágítás egy igazán izgalmas és titokzatos világot idézett, az elhangzó zenék nemkülönben. Az impozáns történelmi hely szelleme megfogta a zenekart is, a Therapy?-hoz hasonlóan ők is becsempésztek pár ismert taktust a klasszicista zeneszerző hagyatékából a dalaik közé. A buli felölelte Tito teljes zenei életművét, abból is nagyobb arányban a filmes munkásságához kötődő dalokat. Bevallom, nekem a tíz évvel régebbi keményebb, rockosabb hangszerelésben jobban bejöttek a nóták, de azért így is nagyon élveztem az időnként pszichedéliába is átcsapó bulit.

A fesztivál kiemelt sztárja az olasz Zucchero volt. A Senza una donna című nagy slágerén és a Pavarottival készült felvételeken kívül nem nagyon ismertem tőle semmit, talán még a Hey Man blues, amit szívesen hallgattam, melankolikus időszakokban. (Valahogy nem ezt a fajta mézes-mázas romantikus popzenét kerestem sosem hangulatfelelősnek.)

Akkora tömeg verődött össze az kastélyparkban, hogy már nem tudtam befurakodni közvetlenül a pódium elé, ennek ellenére a látvány és a hangzás meglepett. Megszámlálhatatlan hangszeres zenész a színpadon, több szinten eltolva, egységes, színes színpadkép fogadott belógatott díszletekkel, nagy szívvel, zöld, fehér és piros színek között, izgalmas fényekkel, valamint nagyon jó hangminőséggel. Ekkor jöttem rá, erre a produkcióra volt belőve a technika. Valószínűleg ezért játszott a Uriah Heep is tőlük szokatlanul saját díszlet nélkül, meg talán a náluk tapasztalható hangosítási zűrök is ennek tudhatóak be.

Mivel állni már nem bírtam az egész napos talpalás miatt, ezért kerestem a park legvégében, az ajándékárusok közelében egy kis sávot, ahol a fűbe leülve a kivetítőn néztem a színes és látványos show-t. Nagyon profi produkció volt, a zenekar káprázatos dolgokat művelt az instrumentális blokkokban, a Wake Me Upban például dob-cselló párbajt hallhattunk. Simán nagyszínpadosak lehettek volna az előző napi Nova Jazzen azzal, ahogy előadták Carol King Hi De Ho szerzeményét vagy Eddie Harris Freedom Jazz Dance nótáját. A kivetítőn Pavarotti is színre lépett, hangját beadva duettezett Zuccheróval. Egyáltalán nem volt gagyi, főleg, hogy a színpad mögött a kastély falait is különböző színekben világították meg.

Utólag sem bántam meg, hogy végignéztem a ’Blac cat’ lemezbemutató buliját. Lehet, azért tudott marasztalni a produkció, mert az anyagát a 2013-as amerikai turnéján kezdte összerakni, amikor a blues és a jazz őshazájában (New Orleans, Nashville) lépett fel. Nagy hatással volt rá ez a környék, és a zenébe, valamint a szövegekbe is beépítette a blues jegyeit, ami a pályája elején született dalokra is jellemző volt. Szerintem zeneileg erős fesztivál volt az idei, de a show-t Zucchero lopta el. Kipurcanva, de elégedett mosollyal vetettem az utolsó pillantást a holdfényben éppen lilás árnyalatba burkolózó kastélyra.

Szerző: Dini
Képek: Werner Müller (BVZ.at), Dini
Köszönet a Berracuda Musicnak!