Masterplan: PumpKings

írta CsiGabiGa | 2017.07.28.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: AFM

Weblap: www.masterplan-theband.com

Stílus: Heavy power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Rick Altzi - ének Roland Grapow - gitár Jari Kainulainen - basszusgitár Axel Mackenrott - billentyűs hangszerek Kevin Kott - dob
Dalcímek
01. The Chance 02. Someone’s Crying 03. Mankind 04. Step Out Of Hell 05. Mr. Ego 06. Still We Go 07. Escalation 666 08. The Time Of The Oath 09. Music 10. The Dark Ride 11. Take Me Home
Értékelés

TÖKre utálom a feldolgozásalbumokat. Mindig az az érzésem, hogy elfogyott az alkotói fantázia, csütörTÖKöt mondott a kreativitás, besült az ihlet. Aztán arra meg nagyon jó indok kell, hogy egy önfeldolgozást el tudjak fogadni. (Mondjuk Vörös István 'Hallgass, ha jót akarsz' sorozatánál, ahol a kiadó megvonta az eredeti újrakiadás jogát a szerzőtől.) Vagy ha valami TÖK új értelmezést sikerül adni a daloknak. Nos, itt egyikről sincs szó, valahogy mégis nagyon tetszik az egész.

Grapow üsTÖKösként tört elő a semmiből, amikor Kai Hansen távozása után a TÖKfejek gitárosa lett. Én valahogy mindig Weikath dalait csíptem igazán a Helloweenben, de Grapow dallamos gitárjátéka nagyon tetszett. Soha nem éreztem veríTÖKszagúnak. (bocs) Aztán tele lett a TÖKe Jerichóval meg a kürTÖKkel, és megalkotta a TÖKéletes Tervet: a Masterplant Jorn Landéval. Ma már azt mondanám: a Masterplant Axel Mackenrott-tal. Hiszen ketten maradtak az eredeti tagságból. Uli Kusch két lemez után távozott, Mike Terrana sem bírta tovább, Martin Skaroupka is a múlté már, most Kevin Kott dobol. Még Jan S. Eckert basszer volt a legelTÖKéltebb, csak négy lemez után adta át a stafétát Jari Kainulainennek, az ex-Strato bőgősnek. Az énekesek szintén jöttek-mentek: Lande el, majd vissza, Mike DiMeo is beugrott egy früsTÖKre, épp csak körülnézett és már ment is tovább, míg végül Rick Altzi ragadt a mikrofonnál. Nem egy TÖKély, de jó(rn) Landés hangja van.

A 2013-as 'Novum Initium' nem hogy nem lett új kezdet a banda életében, majdnem beleálltak a földbe. (Én mindig mondtam, hogy Altzinak jó hangja van ugyan, de nem tud jó énekdallamokat kicsikarni magából.) Maga Grapow is úgy gondolta: ha ti megszökTÖK, én is. Új énekessel próbálkozott a Serious Blackben, de Urban breeddel is csütörTÖKöt mondott. Nos, ha nincsenek jó új ötletek, vegyük elő a régit! (Mit mondtam az elején? Akkor jönnek a feldolgozások, ha elfogyott az ihlet.)

Ami rögtön az első hangoknál hallatszik: sokkal dögösebben szól az egész, mint a korabeli Helloween-anyagok, nyomatékosabbak a kezdések, ugyanakkor szinte másodpercre ugyanolyan hosszúak a dalok, nincsenek alapvető újraértelmezések, nincsenek más megközelítések. Még a Mankind és a Still We Go pár másodperces basszusszólója is ugyanúgy, ugyanott van, csak valahogy Kainulainen gitárja jobban megdörren. De Kiske szárnyaló magasai és vibratója helyett Altzi rekedtes hangja új értelmet ad a daloknak. Kicsit olyan, mint az első Masterplan-album: Óriási dallamok, amiket szinte velük üvölTÖK, remek hangszerelési ötletek, húzása van a daloknak, valahogy összeáll az egész. (Aztán lassan elfogynak a megadallamok, és hiába maradnak meg a jó zenei elképzelések, ha nem sikerül maradandó énektémákkal tartósítani a muzsikát.) De most visszatért a dallam a zenébe!

Nos, a daloknál Kiskét említettem, mint kontrasztot. A két utolsó Helloween-lemezéről öt dal kötött ki a 'PumpKings'-en, és ezeknél érzem a legnagyobb különbséget az énekben. Ott van mindjárt a 'Pink Bubbles Go Ape' két zseniális dala, a The Chance és a Mankind. Szinte a Heroes vagy a Kind Hearted Light hangulata köszön vissza az első Masterplan-lemezről. A mindig kiváló zenéhez ezek a világmegváltó dallamok hiányoztak egy idő óta. Még az sem zavar, hogy lejjebb transzponálták az eredetihez képest. De a Someone’s Crying is nagyon ott van! Érdekes módon a 'Chameleon'-ról a két Grapow-nóta valahogy elsikkadt annak idején, egyes kritikák a lemez leggyengébb dalai közé sorolták a Step Out Of Hellt és a Musicot. Nos, itt valahogy sokkal inkább két lábbal állnak a földön. Meglepetésre az előbbiben még kevesebb a billentyű, mint a vendégbillentyűssel előadott eredetiben, de ez csak jót tesz a dalnak. A Music meg egyenesen zseniális! A Kiske szólólemezeinek hangulatát előrevetítő lassú nóta az emocionális gitárjáték ellenére nagy csalódás volt a power metal hívőknek, a Chicago-stílúsú fúvós szekció meg egyenesen szentségtörés. Altzi hangja ezekben a középmagasságokban és ebben a tempóban viszont roppant erőteljes, ez a dal például sokkal jobban áll neki, mint Kiskének, ráadásul ebben a megközelítésben sokkal monumentálisabb hatása van. Ez lett leginkább újrahangszerelve, az elején a harangnál kirázott a hideg.

A három Derisszel közös lemezről ('Master Of The Rings', 'The Time Of The Oath', 'The Dark Ride') hat dal landolt ezen az összeállításon. A 'Metal Jukebox'-ra értelemszerűen, a 'Better Than Raw'-ra viszont érthetetlen módon nem írt dalt Grapow. Deris hangjával szemben nem akkora a kontraszt, ellenben sokkal több ezek között a középtempós szerzemény (Mr. Ego, The Time Of The Oath, The Dark Ride), amiket Altzi hangja ismét csak sokkal súlyosabbá tesz. Az Escalation 666 kezdése meg... Hányszor hallottam már ezt Sotótól: Stand Up And Shout! Csak a 'Rockstar' című film egy évvel később készült, mint a minden tekintetben igen súlyos témákat felvonultató 'The Dark Ride'. Úgy látszik, Sammy Hagar is hallgat Helloweent.

A lemez második felével több időt tölTÖK mostanában. Bár az első négy dal óriási a maga nemében, arra öszTÖKél, hogy vissza-visszapörgessem, mégis, valahogy nem akarom... Altzi már elrontotta a Masterplant Jorn Lande után, az At Vance-t Oliver Hartmann és Mats Levén után, nem akarom, hogy a Helloween kiskés vonalát is elrontsa a fejemben. Inkább hallgatom a 7-8-9 perces, súlyos témákat a lemez végéről. Viszont a legvégére az a Take Me Home nem kellett volna, olyan súlytalan az egész, elveszi az ember kedvét az újraindítástól, pedig a The Dark Ride hallgatása közben még benne volt a kezemben, hogy befűTÖK neki még egyszer.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások