Cloven Hoof: Who Mourns For The Morning Star

írta JLT | 2017.07.02.

Megjelenés: 2017

Kiadó: High Roller Records

Weblap: http://www.clovenhoof.net

Stílus: heavy metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt feltételezem, vannak olyan olvasók, akik képben vannak a NWOBHM történelmében. Nem nagy merészség ezt kijelenteni, hiszen a stílus adott a világnak nem egy, nem kettő, hanem rengeteg kiváló csapatot. Sőt, merem remélni, hogy vannak, akiknek az 1979-ben alakult Cloven Hoof neve is mond valamit. Még akkor is bízom ebben, ha a brigád világ életében underground szinten mozgott, igaz ott kivívta a legendás státuszt. A komoly sikerek elkerülték a csapatot, de azért megkerülni őket nem lehet, ha a NWOBHM szóba kerül. A csapat a stílus aranykorszakában három albumot is kiadott, amik közül talán az 1989-ben megjelent ’A Sultan’s Ransom’ az, amire a legtöbben emlékeznek. Teljes joggal, hiszen a korong ott van a stílus legjobbjai között, más lapra tartozik az a tény, hogy utána a banda földbe állt és befejezte működését. 2001-ben aztán újra életre kelt a csapat, igaz ebben a felállásban az őstagok közül már csak Lee Payne maradt meg, és ő tekinthető a zenekar fő mozgatórugójának. 2006-ban kiadták az egyébként jól sikerült ’Eye of The Sun’ című nagylemezt, majd jött egy hosszabb szünet. Ennek a végén, 2014-ben megérkezett az eddigi utolsó anyag, a ’Resist or Serve’ ismét megváltozott felállásban. Az állandó tagcserék rájuk is igen jellemzőek, eddig közel húsz muzsikus fordult meg soraikban, ami hat nagylemez alatt nem kis szám. Lehet, épp ez volt az oka annak, hogy nem sikerült átütő sikert elérniük? Ki tudja, de bőven benne lehet a pakliban, mivel mire a közönség megszokta és megszerette volna az épp aktuális felállást, jött a következő. Egy másik ok lehet az időzítés is, hiszen amikor megjelent az első albumuk, addigra már néhány kortársuk – mint az Iron Maiden, a Saxon vagy a Diamond Head – már lerakott ezt-azt az asztalra, és a rajongók nagyobbik részét meg is szerezték maguknak. De talán belejátszhatott az is, hogy a Cloven Hoof tagság nem írt olyan kolosszális slágereket, mint például a fentebb említett legendás bandák. Ezt lehet, sosem tudjuk meg, de a lényeg, hogy a banda él, és megjelent a hatodik nagylemezük.

Szokás szerint ismét kicserélődött a banda nagyobb része. Az alapító Lee Payne mellett egyedül a gitáros, Chris Cross maradt az előző felállásból. Amerikából érkezett erősítés dobos és énekes posztra. Az új ütős, Danny White rutinos harcos, régóta űzi az ipart, dobolt a Phantom X-ben és az Omenben, jelenleg pedig az Aska dobosa. Utóbbi bandából érkezett az új dalnok, George Call is, aki kellően nagy hangterjedelemmel rendelkezik, hogy tökéletes énekese legyen a bandának. A második gitáros posztot a mindössze 23 éves egyetemi hallgató és gitártanár, Luke Hatton foglalta el, aki már két szólólemezt is kiadott ifjú kora ellenére. Így fest tehát 2017-ben a banda, és ők futottak neki a friss lemeznek. Az album és a felállás új, minden más viszont a régi. Vagyis tradicionális heavy metal, ahogyan rég. Baj lenne ez? Egyáltalán nem.

Amire előbb utaltam, arra legjobb példa a nyitó Star Rider. Mintha egyenesen a '80-as évekből maradt volna ránk. Erős középtempós nóta, egyszerű, de jól eltalált riffel és néhány tökéletesen elhelyezett sikollyal. Ezzel az egy nótával nagyjából ki is lehetne fejezni a banda ars poeticáját, illetve azt, hogy miként is gondolkodnak a metalról. Ennek némileg ellentmond a megadallamos Song Of Orpheus, ami személyes kedvencemmé vált az első perctől kezdve. Az intenzív headbangre sarkalló kezdés után érkezik egy éles váltásnak is nevezhető belassulás, ami után visszatér a fejrázós hangulat. A refrén pedig mindent visz. Lehet, megírták a maguk nagy slágerét? Bőven van rá esély. Például, mert George Call szerencsére nem az a fajta énekes, aki egy hangon ledarálja a nótákat, hanem kifejezetten változatosan és sokszínűen mutatja be a sorokat. Helyenként az az érzésem, hogy „Gyémánt Király” szelleme megkísértette a derék amerikai énekest, de ezzel semmi baj. A pici hangulatváltás után két nóta erejéig aztán visszatér a nyers metálkodás. A Neon Angels ismét időutazás a '80-as évekbe, tipikus NWOBHM nóta nyersességével és tempójával. Utána jön egy újabb lassulással kísért, több mint hatperces opusz, hogy meglegyen a kellő változatosság is. Ki nem találja a kedves olvasó, mi következik ezután. Újabb zúzda! A kellően true című és szövegvilágú Time To Burn bármelyik csúcskategóriás bandának becsületére válna. Nem bonyolult, nem túlgondolt, szimplán csak egy gyors, tekerős metalbomba. Telitalálat! A lemezt egy több mint hétperces tétel zárja, ami a Bannockburn címet kapta. Történelemben jártasak biztos tudják, mit is takar ez, akik viszont nem, azoknak elárulom: a banda az 1314-es bannockburni csatát énekli meg, ami a skót függetlenségi háború egyik fontos állomása volt. Persze nem kell itt skót dudás, nádihegedűs, folkos feldolgozásra gondolni, tiszta heavy metal ez is, ahogyan az egész lemez. Mindenki jól teljesít, jók a szólók, a dallamokkal sem bántak szűkmarkúan, a riffek közül néhány abszolút első osztályú, az ének remek, tehát nincs itt gond.

Pontszám: 8