The Dogma: A Good Day To Die
írta garael | 2007.05.11.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az olasz The Dogma másodjára hinti tele fekete rózsaszirmokkal az akácos, izé, metalos utat, jófajta talján dallamokkal megspékelve a gótikus power alapú nótákat, némileg friss vért pumpálva a túlgyúrt euro-metal izmok kidagadó ereibe. Legutóbbi kritikám óta eltelt egy év, a fiúk túl vannak egy Lordival közös turnén - szerencsére az image-ben ez nem nyilvánul meg - és az énekes, a neve által először hölgynek gondolt, és a debütön is remekül teljesítő Daniele Santori hangján is érződik, hogy nem múlt el hiábavalóan ez az időszak. A pofátlanul fiatal banda előző albumával, a Black Rose-al remekül keverte a hagyományos euro-metalt a méltóságteljes, szomorkás gótikus rockkal, abból az olasz fajtából, mely sokkal lágyabb, és bensőségesebb, mint harci kürtös német társai: a jellemző 'teuton sarkosságot' a szentimentális dallamformálás szerencsére a Po völgyébe űzte. Nem véletlenül tehát, hogy nagy várakozással tekintettem a srácok új munkájára - az olasz operairodamon felnőtt itáliai metal bandák általában nem tagadják meg a dallamörökséget, mely Verdi és Puccini, valamint a mediterrán folk által szakadt rájuk. Mi is változott az első album óta? Nem sok - és ezt megelégedéssel jelentem ki, jóllehet azért a legtöbb dalban van egy olyan kis piciny furfang, többlet, ami turbófröccsként lendít a stílus hajtómotorján. Már a kezdő "A Good To Die" olyan orbitális slágerként zúdul a nyakunkba, melyben ott találhatjuk mindazt a pozitívumot, melyet a debütalbum kritikájában leírtam, az In The Name Of Rock pedig egy ügyes csavarral mutatja meg, hogy a fekete menyasszony nem visel bugyit: jófajta, bulizós rock'n'roll ütemek keverednek a metal riffek alá, hogy aztán amolyan Edguyos vokállal megspékelt dallambombát robbantson a Bitches Street a fülünkbe. A szomorkás hangulat amolyan Rhapsodys kórussal tér vissza a She Falls On The Grave-ben, mely egyfajta felvezető az album legnagyobb slágeréhez, az I Hate Your Love-hoz. Nos, ez az a dal, melyet a legtöbb love metal csapat csak akkor tudna írni, ha átesne egy jófajta nekrofil tanfolyamon, s lenne elég fém a tökében, hogy odacsapjon vele az asztalra. A poweres szellemben fogant Ridin' the dark , -mely ismét felvillant egy kis Edguy ízt , szimfonikusabb hangzással - és a Bullet In My Soul bármely keménykedő bandának becsületére válhatna - bár a háttérben dolgozó szinti, és a lágyabb refrén azért gondoskodik arról, hogy ne kezdjünk el Júdás papokért kiáltani. A Therion vokállal megspékelt, kissé Ómen-filmzeneként beinduló Back From Hell csak az egyike azoknak a daloknak, melyek potenciális koncertfavoritokként kergethetik extázisba a refrénekre éhes közönséget, a Feel my Pain pedig egyszerre közvetít metalos dühöt, és hölgyszomorító lírát - talán ezért (is) érzem erős koncerttehetségnek a bandát: úgy képesek metalos keménységet produkálni, hogy az esetlegesen lágyabb pillanatokra fogékony hölgyek is megtalálhassák a számításaikat. Természetesen nem maradhat el a ballada sem, a némileg Cure-os hangulattal ellátott záró szám, és a zongorás Autumn Tears azonban érdekes módon nem tudja olyan sikerülten prezentálni a mélabút, mint karakteresebb, harapósabb társaik.
Legutóbbi hozzászólások