Roger Waters: Is This The Life We Really Want?

írta Bigfoot | 2017.05.29.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Columbia Records

Weblap: www.rogerwaters.com

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Roger Waters – ének, akusztikus gitár, basszusgitár
Nigel Godrich – billentyű, gitár, hangeffektusok, hangszerelés
Gus Seyffert – gitár, billentyű, basszusgitár
Jonathan Wilson –gitár, billentyű
Roger Joseph Manning, Jr. – billentyű
Lee Pardini – billentyű
Joey Waronker – dob
Jessica Wolfe – ének
Holly Laessig – ének

Dalcímek

01. When We Were Young
02. Déjà Vu
03. The Last Refugee
04. Picture That
05. Broken Bones
06. Is This the Life We Really Want?
07. Bird in a Gale
08. The Most Beautiful Girl In The World
09. Smell the Roses
10. Wait for Her
11. Oceans Apart
12. A Part of Me Died

Értékelés

Roger Waters sok gondot fordít albumainak felvételeire, ugyanis az ezt megelőző 1992-es ’Amused To Death’ öt, a legújabb darab pedig hét esztendeig készült. A huszonötéves várakozást – mely a két album között eltelt – nem is említettem, ugyanakkor az elmúlt években megszületett a francia forradalom ihlette ’Ca Ira’ című operája is. Sokat turnézott, különösen a ’The Wall’ színpadra állításával foglalatoskodott hosszú évekig, a körútról készült mozi sem lett egy hagyományos koncertfilm.

Nos, ahogy várható volt, hősünk ezúttal sem szórakoztat, ismét a világ gondjairól mondja el véleményét. Ha belegondolunk, már az album címe sem rózsaszín álmokat vetít előre. Háború utáni képeket vizionál, szembesíti hallgatóságát a legújabb kor történelmi bűneivel, ostorozza a taposómalom-szerű életet, néha meglehetős indulatosan. Íme, a Picture That pár sora:

Képzelj el egy bíróságot, rohadt törvények nélkül! / Képzelj el egy bordélyt, rohadt szajhák nélkül! / Képzelj el egy budit, a rohadt csatorna nélkül! / Képzelj el egy vezetőt, a rohadt agya nélkül!

Hát igen, mondhatni, Waters mester kiakadt, mint a sezlonrugó, de ezek az indulatok sem új keletűek nála, hiszen a ’The Wall’ szövegeiben sem kevés az indulat egyes helyeken. A sorok, a gondolatok ezen az lemezen is épp olyan súllyal bírnak, mint a zene.

Az előzetesen megismert három dalból kettő, a Déjá vu és a The Last Refugee fényében azt mondtam, a Pink Floyd vele készült utolsó lemezének, a ’The Final Cut’-nak a zenei világát viszi tovább. Aztán végighallgatva az egész albumot, visszaköszöntek az ’Animals’ és a ’The Wall’ egyes zenei motívumai is, a Smell The Roses zenei alapja például kísértetiesen emlékeztet a ’Meddle’ fő darabjának, a Echoesnak az egyik tételére. A fő zenei sodor mégis a ’The Final Cut’. Ezen is sok a halk, egy szál hangszeres rész, sok hangeffektussal vegyítve. Igaz, ez utóbbi a ’The Wall’-nak is sajátossága. Szóval, ezek a halk dalok egyik pillanatról a másikra nagyon bedurvulnak, a zenéből is érződnek az indulatok. Sokszor halljuk a rádiót, az információ-áradatot, mellyel az ember agyát mossák: lám, egy kis visszautalás az ’Amused To Death’ témájára! Néha monoton elektronikus alapok zakatolnak, hogy fokozzák a sokkhatást, többször megismételnek egy mondatot a háttérben, aztán hirtelen valami más, emészthetőbb témába vágnak bele. Ilyen meditatív módon zárul le az album, nem mondom, hogy megnyugtatóan. Egy-két nagy ívű dallam is visszaköszön, talán egy picit ilyenkor az ’Atom Heart Mother’ jöhet be a képbe.

Érdekes, a gitárnak nincs olyan nagy szerepe, pedig hárman is kezelik a hangszert. Csak kísér a háttérben, néha akusztikusan. Igaz, nem David Gilmournak hívják a hangszerest, és az is biztos, hogy nem szólna úgy, mint a régi szép időkben. Ha ezt az albumot összehasonlítjuk Gilmour tavalyelőtt megjelent lemezével, a ’Rattle That Lock’-kal, tiszta sor, hogy Waters viszi tovább a tradíciókat, ezen belül is inkább azoknak a lemezeknek a szellemét, melyeken egyértelmű volt a dominanciája. Még a borító is enyhén a ’The Wall’-ra hajaz.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások