Michael Schenker Fest: Live

írta CsiGabiGa | 2017.05.22.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: InAkustik

Weblap: http://michaelschenkerhimself.com/home.php

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek

Michael Schenker - gitár
Gary Barden - ének
Graham Bonnet - ének
Robin McAuley - ének
Steve Mann - gitár, billentyűs hangszerek
Chris Glen - basszusgitár
Ted McKenna - dob

Dalcímek

01. Intro: Searching For Freedom
02. Into The Arena
03. Attack Of The Mad Axeman
04. Victim Of Illusion
05. Cry For The Nations
06. Let Sleeping Dogs Lie
07. Armed And Ready
08. Coast To Coast
09. Assault Attack
10. Desert Song
11. Dancer
12. Captain Nemo
13. This Is My Heart
14. Save Yourself
15. Love Is Not A Game
16. Shoot Shoot
17. Rock Bottom
18. Doctor Doctor

Értékelés

Michael Schenker nagyon tud! De még azt is, hogy három a magyar igazság? Három ex-MSG énekessel felvértezett műsorával háromszoros örömet szerzett. Egyébként is nagy Schenker-rajongó vagyok, de ez a műsor! Ennek csak egy hibája volt: hogy nem tartott 3 órán át, mint Jankai életmű-koncertje.

Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy ha érintőlegesen is, de Michael minden korszakát bemutatta ebben a műsorban, kezdve a playback intróval (Temple Of Rock - Searching For Freedom), melyet szinte vigyázzban állva hallgattak végig a japánok, mint egy himnuszt, és még a Scorpions-korszakot is megidézte az utóbbi időkben előkapott Coast To Coast instrumentálissal. Tehát kvázi életmű-koncert volt, de persze azért elsősorban a '80-as évek nagy MSG-sikereire fókuszált a műsor.

Annak idején rongyosra hallgattam a 'One Night At Budokan' LP-t, szóval amikor felhangzott A valkűrök lovaglása, konkrétan a hátamon kezdett cikázni a hideg. Michael meg mosolyogva belibbent és még poénkodott is a közönséggel: „For the newcomers: I am Michael Schenker.” Hát ki a fene töltötte volna meg a Tokyo International Forum 5000 fős A-csarnokát, ha nem a hozzám hasonlóan a Budokan-koncerten felnőtt nemzedék?

Fantasztikus fizikai és mentális állapotban van a pasas. A koncert 2016 nyarán lett felvéve, ekkor 61 éves elmúlt, de húszat simán letagadhat. A 2000-es évek elején volt legutóbb érzelmi válságban, amikor elhagyta a felesége és menedzsere. Gyakorlatilag kisemmizve költözött haza Németországba, elhízott, szakállat növesztett, és úgy általában elhagyta magát. Akkor húsz évvel öregebbnek látszott, mint most, és ez a játékán is érezhető volt. Uli Roth a doningtoni koncertjén hazai pályán (Rock Bottom) lealázta.

Szerencsére összeszedte magát, kisportolt, vékony testben, jó közérzettel a játék is jobban megy. A legutolsó stúdióalbuma is nagyon jól sikerült, és kicsit bosszantott is, hogy épp most eresztette szélnek a végre összeérett csapatát. De ez a koncert mindenért kárpótolt. Gary Barden vagány bőrkalapban tolta végig a bulit, egyébként remekül énekelt, bár néhol okosan egy oktávval mélyebbre vette a dallamokat. Én meg azon gondolkodtam, mennyire hiúak is az emberek, van, aki képes éveken, évtizedeken át sapkában járni (hogy ne menjünk messzire, gondolj a Scorpionsból Mathias Jabsra), hogy takargassa kopaszságát. Így fordulhatott elő, hogy egy kalapos énekes énekelt a kötött sapkás gitáros mellett. De legalább az a fekete kötött sapka elegáns volt a ráhúzott napszemüveggel, nem olyan, mint az a színes, amiben a dokumentumfilmekben láthattuk Michaelt.

Én szeretem őket kopaszon is, amíg így tudnak zenélni. Ott van például Chris Glen, aki nem tudta elrejteni egy sapka alá kövérségét, ellenben nagyon jópofán viselte azt, folyton vigyorogva, grimaszolva a kamerába. És ugyan nem egy Billy Sheehan, de ami kellett ezekbe a dalokba, azt remekül eljátszotta. Aztán ott volt Ted McKenna, aki annak idején a The Sensational Alex Harvey Bandben kezdte Chrisszel együtt, de Rory Gallagher csapatából került az MSG-be. Ő is megőszült az idők folyamán, de a lába ugyanúgy taposta a lábgépet, mint fiatalabb korában. És persze a Schenker-koncertek elengedhetetlen „tartozéka”, a billentyűs / ritmusgitáros, aki ezúttal Steve Mann volt a Jackson gitárjával. Ő már fiatalon is szőkére festette a haját, most őszbe hajlóan egy kicsit (távolról) Brian Mayre emlékeztetett. Jó csapatot sikerült összeverbuválni, akiknek nincs szégyenkeznivalójuk zenei téren, a korral harcolni meg fölösleges, mert senki sem fog már úgy kinézni, mint mikor Michael 25 évesen megalapította az MSG-t.

Az első blokk tehát a Barden-éra emlékére készült, konkrétan az 1981-es Budokan koncertet juttatta eszembe, csak hát ez egy szűk keresztmetszetű válogatás volt. Olyan dalok maradtak ki, mint az On And On vagy a Lost Horizons, de így is Bardené volt a leghosszabb önálló műsor. Schenker pedig brillírozott. A Mad Axemanben előkerült a slide-gyűrű, a Cry For The Nations végén pedig az addig a gitártesten pihenő mágneses pengetőt is lekapta, hogy egy kis howlinggal fejezze be a dalt. És mindezt egy akkora Marshall-fal előtt, amivel Malmsteen Fehérváron dicsekedett.

A Coast To Coast volt számomra a kakukktojás a koncerten, nem illett oda. Ügyesen volt kitalálva egyébként, hogy az egyes blokkokat instrumentális dalokkal válassza el, és a Barden-dalok előtti Into The Arena remekül nyitotta a koncertet, de a Bonnet-dalok elé én a Ulcert raktam volna, ami az 'Assault Attack' instrumentálisa volt. A McAuley-korszaknak csak egy rövid instrumentálisa volt, a There Has To Be Another Way, ahelyett jó választás volt a Captain Nemo 1983-ból. Egyébként nemcsak ezekkel, de a gitárok cserélgetésével is jelezte Michael, hogy új blokk következik. A Barden-szettet egy Michael Schenker Retróval játszotta végig, ami egy az egyben az akkoriban használt Gibson Flying V Black & White, csak a feje szárnyas, mint a Dean gitároknak. Bonnetnél egy villám-vágású fehér gitárt használt, amit nem ismerek, de jól nézett ki, McAuley-nál bemutatta a viszonylag új Red/Black Limited modelljét, az UFO-dalokat pedig egy Michael Schenker Standarden pengette, amit a Retrótól csupán az különböztet meg, hogy van egy vékony szegélye. A ráadásban pedig egy Yin Yang-modellt hozott be. Nem tudom, Elliott Rubinson halála után folytatódik-e ez az intenzív együttműködés, de az utóbbi években szépen megvariálták ezt a Flying-V fazont.

De visszatérve Bonnetre: azt hiszem, az egész koncert ötletét az adhatta, amikor 2015 nyarán egy japán turnén (hol máshol?) a Graham Bonnet Band volt a Temple Of Rock előzenekara, és Graham bejött pár dalra vendégszerepelni a főbanda koncertjén. Történelmi pillanat volt, mert annak idején, 1982-ben a lemezfelvételek után csúnyán cserbenhagyta a csapatot, így 33 év elteltével először állították közösen színpadra az 'Assault Attack' néhány dalát. Rá egy évre már a Michael Schenker Fest formációval léptek fel ugyanitt, és a rövidre sikerült koncertrészlet mégis hátborzongató volt. Bonnet ugye nem az a tipikus rocker fazon, fekete öltöny, nyakkendő, persze mindez fehér tornacipővel, de a lelkét kiénekelte abban a három dalban. Az Assault Attackot még teljes harci díszben nyomta végig, a sivatagban (Desert Song) azért már ő is levette a zakóját, tánc közben (Dancer) pedig még a nyakkendőjét is meglazította. Utóbbi szerzeménynél kapott két háttértáncost (vokalistát) is McAuley és Barden személyében.

Az említett Némó kapitány végül a McAuley / Schenker Group vizeire hajózta a zenekart. Újabb zenei orgazmus, 1986-ban a Scorpions előzenekaraként ebben a reinkarnációban láttam először élőben Schenkert, mégha nem is ezekkel a dalokkal. Abból a felállásból hárman is itt vannak: Steve Mann és a két névadó. McAuley mindkét karja kivarrva vállig, ennek '86-ban még nyoma se volt. Ő így védekezik az öregedés ellen? Kétségtelenül a korszak legjobbja a malmsteeni virgákkal bevezetett Save Yourself, nem csoda, hogy bekerült a programba. Hogy ezen kívül miért pont két Alan Nelson-dalt választottak, azt nem is értem. Olyan ziccerek maradtak ki, mint a Here Today - Gone Tomorrow, az Anytime vagy a Never Ending Nightmare.

Ellenben egy újabb gitárcsere után jött a záró UFO-blokk. Bár Schenker ujjatlan farmerjén a Scorpions és az UFO-logók elé egy feltűnő EX-felirat volt hímezve, azért a mai napig előszeretettel nyúl a '70-es évekbeli slágereihez a koncertek vége felé. Így történt most is, McAuley énekhangján jóval magasabban szárnyalt a Shoot Shoot vagy a Rock Bottom. Utóbbiból pedig talán pályafutása eddig legjobbját hallottam. Ez az a '74-ben írt dal, amit koncerteken – hangulatától függően – rendre 10 perc fölötti hosszúságban ad elő, improvizációjával ezúttal 15 percesre nyújtotta a dalt, melyben volt képletes húrtépés, gitárkiemelés játék közben, és a végén még azt is megcsinálta, hogy a közönséget fényképezte jobb kézzel, miközben a másik folyamatosan járt fel-alá a gitárnyakon. A ráadás pedig a szintén '74-es klasszikus, amivel az Iron Maiden is minden koncertjét kezdi a mai napig: a Doctor Doctor. Minden énekes a színpadon, felváltva nyomták a versszakokat (bár Bonnet feltűnően puskázott). Az eredetileg ikergitárszólónak megírt futamot Michael évtizedek óta egyedül játssza, utánozhatatlan módon tercben nyújtva a húrokat. Egy csoda ez az ember!

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások