A minőség állandó: Pain, Dust in Mind, Dying Wish – Barba Negra Music Club, 2017.04.25.

írta savafan | 2017.05.02.

Zárni mentünk a Barba Negrába, a 2016-2017-es őszi-téli koncertsorozat utolsó estéje várt ránk. Mostantól a Trackbe kerülnek át a bulik, még ha az időjárás nem is mindig ennek megfelelő, de legalább egy nagyon élvezetes bulival búcsúztunk pár hónapra a helytől.

 

 

Kezdésként a magyar Dying Wish lépett a deszkákra, én pedig teljesen szűz füllel hallgattam és néztem őket. Sokkal jobban szóltak és jobban is tetszettek, mint az utánuk következő banda, persze azért van min csiszolni. És elsősorban a produkció eladásában van hová fejlődni. A magyar nyelvű számok szövege egész jópofa volt és zeneileg is jobban tetszettek, mint az angol nyelvű dalok. Ja, és a kevesebb hörgéssel megtámogatott nóták is jobban bejöttek. Elsősorban nem a hörgés hiánya miatt, hanem sokkal inkább azért, mert nem éreztem olyan kimagaslónak azt, hogy annyit adott volna hozzá a dalokhoz.

De a lelkes, ám elég csekély létszámú közönséget ez nem zavarta, rajtuk látszott, hogy igazi kemény mag gyűlt össze, a szövegeket kívülről fújták és hangos ováció kísért minden egyes dalt. A kezdésre összejött 20-30 ember így nagyon közelről láthatta, amint minimális mozgással hozzák a bulit. És ez volt a legfeltűnőbb különbség az utánuk következő zenekarokhoz képest. Papp Lajos gitáros minimál mozgását még megértem, mert a death metalos részekért ő volt a felelős, de a többiek lehettek volna aktívabbak. Igaz ez az énekesre is, aki szintén igen keveset mozgott a koncerten. Amúgy egész elviselhetően szóltak.

Teljesen az ellentettjét tudom elmondani a francia Dust in Mind produkciójáról. Nagyon látványosan és lehengerlően nyomták a szinte semmit. Hogy ez a majdnem semmi minek volt köszönhető, azt nem tudom, a fotósárokban csak az élő, valódi dob hangját hallottuk, illetve a gitáros-énekes Damet, de azt is teljes valójában. (Talán még a gitárhúrok rezdülését is hallani lehetett néha.) Tudom, a lelógatott hangfalak „mögött” van az árok, de máskor is, és ilyet még sosem tapasztaltam korábban. Később, a keverőpult környékén már hallható volt a koncert, de akkor sem dobtam egy hátast a megszólalástól. Amúgy az első sorok nem tudom, mit hallottak, az arckifejezésekből kiindulva, nem sok mindent.

Talán nem is akkora baj, a szemnek kellemesebb látványt nyújtott a zenekar produkciója, mint maga a zenei élmény. Bár azt el kell ismernem, hogy voltak egész pofás indusztriális részek, amikre még én is bólogattam picit, de valahogy Jennifer Gervais énekes hölgy teljesítménye nem győzött meg. Erőtlennek tűnt a hangja, nekem ehhez a fajta, indusztriális alapokon nyugvó zenéhez furcsa volt a tónusa és a mozgása is. A szórakoztatásról viszont abszolút gondoskodott, többször is felkapott magára valami kiegészítő ruhadarabot, és folyamatosan mosolyogva tartotta a kapcsolatot a közönséggel.

A durvább énektémákért felelős gitáros-énekes Dam viszont iszonyat elánnal tolta le a bulit, igaz belőle aztán végképp nem sokat hallottam. Megvan az olvasónak az „Éretlenek” című film azon jelenete, amikor szívatják a diákok a süket tanárt? Már torka szakadtából üvölt a főszereplő, persze csak kamuból, mert amúgy egy hangot sem ad ki magából. Itt is ezt éreztem, látványosan gesztikulálva énekelte-hörögte el a ráírt részeket, de csak látványban volt erős a történet, mert szinte alig hallottam belőle valamit.

A látványos játékban amúgy a többi hangszeres is nagyon odatette magát, az alacsony basszeros, Xavier szinte a buli kezdetén megdőlt derékban és hatalmas terpeszben végig headbangelte a koncertet. Folyamatosan cserélgette a helyét a másik gitárossal, tehát nem lehetett azt mondani, hogy unalmas lett volna a koncert. Inkább a „nekem nem tetszett” a helyes megfogalmazás. A közönség amúgy jól vette az akadályokat, mert rendesen odatették magukat, ha kellett, ütemes tapssal jutalmazta a bandát, a balladás résznél – amikor Jennifer egyedül ült a színpad közepére kihelyezett dobogón – pedig néma csendben hallgatták őt.

Setlist: Get Out / Spreading Disease / Lullabye / Never Look Back / Mrs. Epilepsy / I’m Different / Oblivion / Born To Fight / The Slave of Man / Coward

Tavaly ősszel Bécsben nézetem meg ennek a turnénak az első körét, hiszen akkor még nem tudtuk, hogy itthon is láthatjuk Petert és csapatát. Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy sokkal nagyobb helyen, normális méretű színpadon és frankó fényekkel mennyiben lesz más az előadás. Azon a bécsi estén egy baromi jó koncertet adtak (az év egyik legjobb klubbuliját láttam), de ez most egy hajszállal gyengébbre sikerült, viszont így is ütős kis este volt!

Pechemre a bécsi színpadra nem fért fel az akkori színpadkép, így a látványos LED-fal közé telepített dobszerkót csak videókon és fotókon láttam. Erre a körre ezt a látványos elemet már nem hozták, és a hatalmas méretű reflektorok is hiányoztak. És már az első számnál kiderült, hogy a banda fele is lecserélődött ezalatt a pár hónap alatt. Mivel ez a projekt elsősorban Peter Tägtgrenről szól, igazából a kisegítő zenészek személye nem is annyira fontos. A lényeg, hogy hozzák jól a tételeket és legyenek kellően őrültek ahhoz, hogy tudják tartani a lépést a Főnökkel!

Most is sikerült ilyen embereket találni, nem éreztem egy percre sem, hogy alig pár hete vagy hónapja zenél együtt ez a banda. Az őszi turné egyik hozadéka volt, hogy az akkori egyik előzenekar, a svéd Dynazty basszerosa került a csapatba. Szegény svédek! Az énekest elvitte egy körre az Amaranthe, a basszeros pedig itt turnézik a Painnel. Míg az őszi koncerten a nagyon alacsony Andre Skaug volt a basszeros, most sikerült az ellentétét „beszereznie” Peternek, ugyanis a hórihorgas Jonathan Olsson segíti ki a zenekart ebben a szakaszban. A dobok mögé pedig visszaült a nemrég még a HammerFall sorait erősítő David Wallin, így Peter fia kikerült a csapatból. Nem mondanám, hogy unalmas az élet a Pain háza táján, és ha ez a sok változás nem lenne elég, a programba is alaposan belenyúltak.

Az nem változott, hogy a kezdő tétel – a Billy Idol intro után – egy friss lemezes szám, ami jelen esetben a Pain in the Ass volt. Peter színpadi gönce sem változott, végig egy kényszerzubbonyban nyomta a show-t. Ezekhez az indusztriális tételekhez tökéletesen passzoló színpadi mozgás is megvolt, a folyamatos bólogatás és propellerezés az egész koncert velejárója volt.

A buli kezdetére már egy lájtos félház összejött, és igazán ki lehettek éhezve a Pain-rajongók, mert ide tényleg az igazi fanok jöttek el, a hátsó sorokban is nagyon sokan énekeltek együtt a zenekarral. Az előző bandánál tapasztalt hangzásnak itt nyoma sem volt, egész jól szólt a koncert, és a fényekkel kiegészülve egy igen ütős és látványos buli kezdett kialakulni. Mondanom sem kell, nekem is nehezemre esett, hogy a fotósárokban ne bólogassam végig a nekünk kirótt 3 számnyi időt, Peter egész ijesztően forgatta szemeit, és látványos mozdulatokkal adott nyomatékot a számok szövegeinek.

Ami negatívumot fel tudok hozni a bulival kapcsolatban, hogy Peter hangja egy picit gyengébbnek tűnt, olyan érzésem volt, mintha be lenne rekedve. Nem volt annyira erős, mint a korábbi bulikon és a lemezeken, de szerencsére a többiek alaposan kivették a részüket a vokálozásból, Jonathan és Greger folyamatosan nyomta a kórustémákat.

Amúgy az őszi buliból csak Greger Andersson gitáros maradt Peter mellett a mostani turnén, aki őrültségben már erőteljesen közelít főhősünkhöz. Az új lemezes Wannabe akusztikus részeihez hoztak be neki állványon egy akusztikus gitárt, és ahogy a szám megkívánta, folyamatosan váltogatta a hangszereket, közben pedig folyamatosan vágta a grimaszokat, a Zombie Slam alatt például egy páros performanszot is lenyomott Peterrel.

Az új lemez nagy kedvence, a Call Me is jött, ami előtt Peter körbekérdezett a közönség körében, hogy van-e valakinél telefon, mert akkor „Call Me!” – és belecsaptak a klipes nótába. Bécsben baromi jópofa volt a klipből ismert gumiarcos Joakim Brodén szerepeltetése, ezt a geget is megcsavarták egy picit. Kíváncsi voltam, hogy hol fog feltűnni Joakim, mert van elég hely a Barba Negrában egy ilyen poénhoz. Az egyik színpadi molinó felett fel is tűnt a gumiarc, amikor az ő része következett, csak persze éneklés helyett még bőszen vizet ivott, így szép lassan leállt a teljes banda. Peter be is olvasott a lusta vendégénekesnek, hogy „Idiot!” mire Joakim válasza csak egy sima középső ujjas „Fuck You!” bemutatás volt. Ezután persze felkapta a mikrofont, és simán hozta a "gépi" Joakim-részt.

Nálam a koncert csúcspontja most a nagy kedvenc, a The Great Pretender volt, a közönség folyamatosan ugrált a dal ritmusára. Ekkora pörgés közepette kell egy kis pihenő, ami a következő tétel volt, a Coming Home, persze szép fényekkel és erős sampler jelenléttel megtámogatva. Egyvalaki produkciója eddig kimaradt a beszámolóból: a nemrég visszatért David Wallin látványos, átlátszó dobcucca mögött zúzott egész este. Nagy mozdulatokkal hozta a biztos témákat a többiek keze alá, látványos játékát pedig feldobta, hogy az átlátszó cuccon LED-szalagokat vezettek körbe, és ezek a színpad fényeivel passzolva szinte egész este alatt megvilágították a dobszerkót.

Pár régebbi tétel után egy kis pihenőre vonult a csapat, hogy két szám erejéig még visszajöjjenek aprítani egyet. Az On and On elején lévő szakasz igazi propellerezésre buzdító rész, állatul nézett ki, ahogy a stroboszkópos lámpákkal megvilágított három gitáros derékból megdőlve pörgette a rőzséjét. A kötelező zárótétel ezúttal is a Shut Your Mouth volt, ez pedig annyira ikonikus száma a zenekarnak, hogy érzésem szerint már kihagyhatatlan az aktuális programból. A szám elején levő prüttyögést több mellettem álló rocker a szájával imitálta, majd hatalmas össznépi partyzásba csapott át a refrén alatt a közönség. (Amit amúgy nem is nagyon kellett a csapatnak énekelnie, mert megtettük helyettük mi.)

A buli után nem sokkal már kint volt a zenekar, és amikor Peter megtudta, hogy tavaly Bécsben is láttam a bulit, megkérdezte, melyik tetszett jobban. Neki is megmondtam, hogy egy hajszállal a bécsi jobb volt, talán a kisebb helynek is köszönhetően, bár itt sokkal komfortosabban éreztem magam, illetve talán az újdonság varázsának köszönhetően is éreztem így. Nagy bánatomra mindkét koncerten kihagyták az egyik legjobb metal feldolgozást, az Eleanor Rigbyt, de megígértettem vele, hogy nyáron a cseheknél elnyomják. Bízom benne, hogy így lesz, pár hónap és újra találkozunk. Ez az este is megerősített abban, hogy a hajnali fesztiválfellépést vétek lenne kihagyni!

Setlist: Pain in the Ass / End of the Line / Zombie Slam / A Wannabe / Call Me / It’s Only Tem / Suicide Machine / Monkey Business / The Great Pretender / Coming Home / Just Hate Me / Same Old Song / Dirty Woman / I’m Going In // On and On / Shut Your Mouth

Most pár hónapra elbúcsúzunk a teremtől, majd ősszel újra itt leszünk, de ez egy kiváló lezárása volt a beltéri koncertes időszaknak! [időközben a Révész - Závodi „Piramis Évek” koncertet átszervezték a Barba Negra Music Clubba, így valójában a hazai rocklegendák búcsúztatták a őszi-téli szezont – szerk.]

Szöveg: Savafan
Képek: Savafan, TT
Köszönet a Hammer Concerts-nek!
További fotók ITT

Legutóbbi hozzászólások