Spirit Bell: Guided By Evil Light

írta Wardrum | 2017.02.16.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Witches Brew

Weblap: https://www.facebook.com/spiritbell

Stílus: heavy/doom metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek

Patak „Pixi” Sándor – ének
Márkó Zoltán – gitár
Golyák Csaba – basszusgitár
Heil Ákos - dobok

Dalcímek

01. The Nameless Soldier
02. Desert Ghost
03. The Flying Dutchman
04. Breath Of The Raven
05. Full Moon Madness
06. I Am The Vengeance (demo)
07. Queen Of The Night (demo)
08. Ivan The Terrible (demo)
09. Horgonyt Fel! (demo)
10. Doomed Planet (Cirith Ungol-feldolgozás)

Értékelés

Sokszor felüti a fejét a téma, hogy amikor kezünkbe veszünk, meghallgatunk és értékelünk egy lemezt, akkor mégis miféle viszonyítási alapon tesszük ezt, mi a mérce? Kell egy magyar bandát a külföldiekhez hasonlítani, vagy elég, ha csak az „ahhoz képest” szemüveg jótékony homályán keresztül nézzük a dolgokat? Én úgy gondolom, hogy nincsen külföldi mérce, mint ahogy nincsen hazai mérce sem, hanem minden lemeznek egy és ugyanazon minőségi elvárásoknak kell megfelelniük.

Mint ahogy kis hazánkban is születtek már világmegváltó alkotások, ugyanúgy a „szent tehén” nyugatról is hallottunk már minősíthetetlen lemezt. Fontosnak tartom tehát leszögezni, hogy kis hazánk egyik új reménysége, a Spirit Bell lemeze nem azért nem tetszik, mert annyira rosszmájú vagyok.

A selyei zenekar visszatérő anyaga – mely a Witches Brew német kiadó és a Burning Sun fanzine jóvoltából került hozzánk –, már jó ideje forog a lejátszómban. Mivel minden magyar megjelenésnek örülök, ezért igyekeztem minél több időt megadni a lemeznek, hogy ülepedjen és felfedezzek benne jó dolgokat. Végül is volt értelme az érlelésnek, de ezt majd lentebb ki is fejtem.

A zenekar – saját elmondása szerint – németes jellegű heavy metalt játszik, ami az új lemezen vállaltan egy doomos irányt vett. Hatásaik között olyan zenekarokat emlegetnek, mint a Helloween, a Judas Priest és a Cirith Ungol. A heavy metal és a doom stílusok leginkább ellentétes oldalai domborodnak ki a szigorúbb értelemben véve 5 dalos lemezen.

Az együttes elmondása szerint a 2016-os újjáalakulásuk után egészen más zenei irányt vettek, ez kiválóan hallatszik a lemezen található öt dal és az utánuk sorakozó demofelvételek közötti különbségből. A demofelvételek még egy önmagát kereső együttes tanácstalan szárnycsapásainak hatnak a lemez első felén terpeszkedő, kiforrott doom anyagokkal szemben. Nagyon vegyes érzéseim vannak ezekkel a dalokkal kapcsolatban, ugyanis sok jó ötletet hallok, viszont ennél jóval több gondom is van velük. Először is a garázshangzás agyoncsapja őket, a doboknak nincsen semmi ereje, kiegyenlítetlenek a gitárok. Mondhatnám, hogy klasszikus '90-es évekbeli doom hangzás, de 2016-ban talán lehet egy picit többet várni.

Sajnos ennyi idő sem volt elég, hogy kibéküljek Patak Sándor vokáljaival sem, egyrészt mert nem érzek bennük elég erőt, másrészt az énekhangjára bőven ráférne még a polírozás, valamint a dallamokat is egy kicsit jobban át kéne gondolni, mert nem mindegyik passzol a zenéhez. Ugyanezt tudnám elmondani a gitárszólókról is, amikkel még csak a kisebbik baj az, hogy ötlettelenek, a nagyobbik viszont az, hogy sokszor harmónia-idegenek.

Mint mondtam, azért fellelhető egy-két igazán jó ötlet a lemezen, például a Nameless Soldier igazán ütősre sikeredett, refrénestől, mindenestül. Nagyjából ez a dal testesíti meg az összes örömömet a lemezben.

A Desert Ghoston hallatszik, hogy igazán eposzinak szánták, néhol még működik is a dal, de az összképe már túl dagályosra sikeredett, valamint nálam abszolút hazavágta a nótát a tény, hogy a közepén hallható kántálást a Nile Kafir! című dalából emelték át, ami önmagában is elég nagy baj, pláne így, hogy az a nóta az egyik legnagyobb kedvencem az egyiptológus amerikaiaktól. A Flying Dutchman brutálisan jól és ragadósan kezdődik, de a vokálok és a refrén idegesítő dallamvezetése abszolút tönkrevágta nálam. A Breath Of The Raven a másik olyan dal, amibe tudtam megfelelően kapaszkodni, valószínűleg ugyanazért működik jól, amiért a legelső is. Nincsen túlgondolva.

A Full Moon Madness-szel mutatja meg igazán a heavy metal oldalát a csapat, ez a dal is egészen jól működhet azoknál, akik közel érzik magukhoz ezt a fajta zenét. Annyi a gondom vele, hogy nagyon nem passzol a fenti négy dal világához. Véleményem szerint ez a klasszikus heavy metal és a doom metal nem fér meg egy lemezen. Itt dönteni kell.

Tekintélyes mennyiségű demót tartalmaz a korong, melyek közül mindenképpen szeretném kiemelni a Cirith Ungol-feldolgozást, mely azon ritka esetek egyike, amikor a feldolgozás jobb, mint az eredeti verzió. Egyébként a dalok nagy része le sem tagadhatná, hogy egy régebbi érából származik, ugyanis itt már egyértelműen a klasszikus heavy metal dominálja a lemezt. Ezek érdekes és a zenekar számára biztosan fontos felvételek, de én úgy gondolom, hogy egy lemeznek legyen egységes arculata, ne legyen egy fogódzó nélküli kavalkád, mert akkor nem kaphat az egyszeri hallgató egy letisztult képet a zenekarról. Arról, hogy kicsodák ők igazán. Ha a doom az új irány, akkor ebbe a stílusba simuljon bele az egész anyag, nem lehet egyszerre felmarkolni mindent. A Horgonyt Fel! című, kocsmákba kívánkozó dal meg igencsak elgondolkoztatott, hogy egyáltalán saját magát mennyire veszi komolyan ez az együttes, ugyanis az ilyen mindenbe belekapós lemezből nem derül ki.

Most akkor hogyan tekintsek rájuk? Egy bulibanda? Heavy metal? Doom metal? És itt nem arról van szó, hogy minden áron szeretném beskatulyázni a zenekart: fontos, hogy legyen egy saját arca az együttesnek. És itt el is érkeztem ahhoz a ponthoz, ami már akkor megütött, amikor még be sem tettem a lemezt a lejátszóba, csak megnéztem a borítót és átlapoztam a bookletet. A dalszövegek szinte az összes kötelező sablon-témát felvonultatják, a borító pedig egy metal-kliségyűjtemény. Azt hiszem, az elmúlt évtizedekben láttunk már annyi koponyát, meg hollót, hogy valami eredetibb dolgot várhassunk.

Köszönet a lemezért a Burning Sun Fanzine-nek!

Pontszám: 4.5

Legutóbbi hozzászólások