Airbourne: Breakin' Outta Hell

Na, gyerekek. Itt van ez az Airbourne nevű banda negyedik lemezével, ami már hónapokkal ezelőtt kijött, úgyhogy mostanra mindenkinek – aki ismeri őket – bizonyára megvan róla a kiforrott véleménye. Mivel ilyen későn érkeztem, gyanítom, megvolt már a kötelező AC/DC-zés és Rosetattoozás is, meg lett vitatva, hogy ki találta fel mostanság a spanyolviaszt, így erről nem szándékozom értekezni. Ígéret szép szó. Viszont egyet kérek: aki még nem hallotta, keressen rá a lemezre a YouTube-on, mielőtt tovább olvas.

2004-et írunk, és négy kisvárosi ausztrál gyerek (húsz év körüliek) a szokásos péntek esti buliját tolja egy warrnambooli klubban, ahol rendszeres fellépők. Az energiájukkal ki lehetne világítani a Lánchidat, a zenéjük is odaüt. Már van pár saját számuk, a Ready to Rock címűt mindjárt ki is adják, saját büdzsén.  Ők már most tudják, hogy nincs más számukra, csak a rock’n’roll. Nem tanultak tovább, nem értenek semmi máshoz. Nincsen B-tervük.  

Jövőre megnyernek majd egy zenei versenyt, kapnak rendes lemezszerződést a Capitol Recordstól, felköltöznek Melbourne-be. Zenélnek, hülyülnek, élik az életet, ahogy kell, és közben baromira érzik a hangszereiket, és érzik az életérzést, ahogy csak kevesen.  Füstölögnek lábuk nyomán Ausztrália sokat látott rockszínpadai.

A debütáló 'Runnin’ Wild'-dal még épp elcsípik az aranykor legvégét, mielőtt a Napster és követői majd anyagilag romba döntik a rockipart. A világhír gyorsan jön a srácoknak, komoly bandák előtt játszhatnak. Rendesen átturnézzák a világ több táját, aztán átköltöznek New Jersey-be.  Közben a Virgin szőröstül-bőröstül lenyeli a Capitolt, a fiúk a Roadrunnernél landolnak, de itt sem tart sokáig az öröm. A CD-k kora lejárt, hála az ingyenes letöltéseknek. De fiatalok, értik a csíziót. Nem sírnak, hogy nem fogynak a lemezek, csak tolják keményen a koncerteket, turnékat. Albumokat csak kómotosan, többévente pottyantanak, viszont nem sajnálják a buszt, nyűvik az utakat, és estéről estére mindent beleadva toltják, ami kifér. Túlélési stratégia is lehetne akár (akad rá elég példa), ám az Airbourne esetében természetes ösztön: élő, őszinte, egyszerű, de tűzforró rock. Mi meg megvesszük – mit megvesszük,  felmarjuk, hiszen a sok agyhalott, sírból visszatért, majom videoprojektorozós, áriázós, pénzhajhász, fantáziátlan utazó cirkusz között az Airbourne élő perfomansza a maga hamisíthatatlan integritásával abszolút hiánypótló.

A 'Breakin' Outta Hell' is erre az üzleti modellre épült, kiszámíthatóan. Nincs ezzel semmi baj, amíg van kereslet és a termék szívből jön. Márpedig itt nincs semmiféle alakoskodás, színészkedés: az O’Keeffe fivérek által vezetett osszi négyes láthatóan csípőből tolja a boogie-t, és közben iszonyúan élvezi. A lemez tematikájára nézve a rock klisék szentháromságára épít: buli és alkohol, egy kis rebelliskedés, na és persze jó adag szex. És ha már szex, jár a dícséret – női füllel a Do Me Like You Do Yourself vagy a Down On You kifejezetten emancipáltan cseng. Mondjuk az utóbbi vége felé, mikor Joel már tizenkettedszer ismétli, hogy mit tervez odalent, felmerül, hogy megkéred, ugyan fogja már be és kezdjen hozzá…

Zeneileg sem ragadtatják magukat komoly expedíciókra az úriemberek: őszinte, komplikálatlan, zsigeri rock muzsika, ahogy megszokhattuk tőlük.  A 'No Guts'-hoz hasonlóan a 'Breaking Outta Hell'-t is egyben játszották fel, csak az éneket keverték rá utólag, viszont a hangzás – ha lehet – még jobb lett, karcosabb, nyersebb, jobban visszaadja az élő hangulatot, és az arányok is nagyon rendben vannak. Hogy ez a szakembergárdának (Bob Marlett, Mike Fraser) köszönhető, akiket a Spinefarm nyavalygás nélkül bocsátott a banda rendelkezésére, vagy a helyszínnek (ez az első Airbourne, ami hazai földön került rögzítésre) ki tudja. És kit érdekel. Felteszed a lemezt, szétcsapja a lejátszódat.  Legyen ez elég.

Ha már a lemez: igényes, szövegbetétes, könyv-formátumú bakelit borítóban érkezik fekete vagy picturedisk formátumban, és jár mellé az ingyen digi letöltés, korrektül. Jó is, mert kell a walkmanbe. A lemez hangulatát abszolút módon eltaláló, látványos borítógrafika Ben Couzens kezét dícséri. Szerettem volna írni róla valamit ismeretterjesztő jelleggel, de a Google semmit nem dob –  a fickó egy nemzetköti misztérium, nem vitás.

Két videoklip erősíti az amúgy sem gyenge terjesztést:  a címadóra egy videojáték jellegű, autós-szöveges szösszenet készült, illetve a lemez – véleményem szerint – legütősebb egységére, a Rivalryre egy rendes, fight club ízű darab, amelynek cenzúrázatlan változatában egy fickó agyonver egy másikat. Nekem ez a szám tök másról szólt, de ahogy David Roads (gitár) is mondta:  mindenki értse a maga ellenfelére… 

A lemezt természetesen megvettem, mikor szembejött a pláza lemezboltjában. Ja, hogy eddig arról regéltem, hogy milyen jók élőben, és hogy ebből élnek? Mint kiderült, visszafele is elsül a puska:  nemzetközi slágerlistákon elért egyszámjegyű helyezések jelzik félreérthetetlenül, hogy ha a produkció bizonyít élőben, letöltések ide vagy oda, bizony majd fogy a lemez is újra. Ennyi a nagy titok.