Balladai homály: Nickelback – Papp László Budapest Sportaréna, 2016.09.16.

Noha hála istennek évtizedekben mérhető távolságra vannak tőlünk azok az idők, amikor rendszeresen végig kellett néznünk, ahogy a nyugati sztárzenekarok turnéi módszeresen elrobognak hazánk mellett, Magyarország bizony továbbra sem számít a különösebben vonzó célpontok közé. Az igazán, mármint a valóban aktuális csapatok általában néhány év csúszással jutnak el hozzánk, tipikusan akkor, amikor kiesnek a legmagasabb ligából.

A zeneipar így működik, megszoktuk, és megtanultunk együtt élni ezzel. Az viszont sokkal nagyobb probléma, amikor az adott zenekar piaci árának csökkenése a stúdióban és az élőben nyújtott teljesítmény minőségében is megjelenik. Már a ’Here and Now’-n is némi tanácstalanság volt tapasztalható, a legutóbbi ’No Fixed Address’ pedig már totálisan érdektelenre sikerült – talán árulkodó lehet ez a vélemény egy olyan embertől, aki egyébként szeretve imádja a Nickelback-diszkográfia igen jelentős részét. Ami pedig a fellépéseket illeti, nos ne legyen félreértés: a zenekar végtelen profizmusa megkérdőjelezhetetlen, ami persze önmagában nagy erény, az már viszont kevésbé szimpatikus, hogy semmi, de semmiféle kockázatot nem hajlandók vállalni. Persze – gondolhatnánk – ennyi slágerrel minek is erőltetnék meg magukat, hiszen a közönség jelentős része természetesen a toplistás dalok miatt jár Nickelback-koncertre – esetükben viszont olyan balladákról beszélünk, amelyekkel sokkal nehezebb pörgős, feszes rockbulit csinálni. És ha az ember belegondol, hogy mi mindenből volna még válogatni, és mennyire egyszerű volna egy olyan setlist összerakása, ami kiverné a ház oldalát… nos az egy kissé elkeserítő. Mert noha önmagában egyedülálló, ha egy zenekar dalainak kb. 30 százalékát milliók fújják kívülről, ennek még nem feltétlenül kellene együtt járnia a maradék 70 százalék szinte teljes ignorálásával.

Főleg azért, mert nem mindig volt ez így. A ’Dark Horse’ turnéján, illetve azt megelőzően még bátra(bba)n vállalták a keményebb oldalukat, de legalábbis arányosabban osztották fel a műsort. Nyilván akkor sem fukarkodtak a slágerekkel, de összességében mégis úgy érezhette az ember, hogy egy klasszikus rockbulin vesz részt. Emellett pedig ott volt a stenk, az odaadás, nem beszélve a ritkán tapasztalhatóan kreatív látványvilágról, amire egy zenekar tipikusan akkor fordít külön figyelmet, ha van benne bizonyítási kényszer; ha nem sajnálja az időt, az energiát, és a pénzt arra, hogy minden szempontból emlékezetes élményt nyújtson. De ennek persze megvan a maga hátránya: ha az embert egyszer már lenyűgözték, akkor a későbbiekben sem fogja beérni kevesebbel, vagyis a zenekarnak tartania kell a színvonalat, ellenkező esetben a közönség teljes joggal érez csalódottságot.

Aztán a ’Dark Horse’ után jött a lassú, de egyre nyilvánvalóbb lejtmenet, részint az említett két utolsó lemez formájában, koncertek szempontjából pedig konkrétan a biztonsági játékra való egyértelmű berendezkedéssel. A Nickelback ekkor kezdte elveszíteni exkluzivitását, és lejjebb adta az igényeit, vagyis – bármennyire is rosszul hangzik mindez – ekkora lett minden feltétel adott az első magyarországi koncertre. (Ebből a szempontból sokat elárul, hogy a ’Here And Now’ 2012-ben indult lemezbemutató turnéját Európában már a „The Hits” elnevezéssel próbálták eladhatóbbá tenni). Szomorú, hogy így van… de így van. És bár az a koncert összességében végül is rendben volt, hangulatában, stenkben, technikailag (értve ezalatt elsősorban a látványt), és főként motiváltságban egyértelműen elmaradt a ’Dark Horse’ turnéján tapasztaltaktól.

És ettől a ponttól vagyok őrült zavarban, mert nem lehet már tovább halogatni, és el kellene kezdeni magáról a koncertről beszélni. Ez pedig azért komoly probléma, mert ez a buli pontosan ugyanolyan volt, mint az előző: a picit gyengébb (de alapvonalaiban teljesen hasonló) setlistet leszámítva baromi nehéz volna olyan momentumot kiemelni, amiről ne számoltunk volna be a három évvel ezelőtti koncert kapcsán. És szó sincs költői túlzásról: a műsor szerkezetét, a poénokat, de még a telibevert pénteki nappal kapcsolatos konfokat is szinte egy az egyben átmentették. Igazából a zenekar egyetlen mentsége (az imponáló profizmus mellett persze) az, hogy a dalok – többségükben – elképesztően jók, de talán jogos elvárás, hogy ne olyasvalamit akarjanak újra lenyomni a torkunkon, amit egyszer már láttunk, ráadásul egy fokkal emlékezetesebb formában.

A setlistben voltak persze apróbb változtatások: a zseniális If Today Was Your Last Day visszakerült a programba (igaz, hogy a szintén irgalmatlan Savin Me kárára), végre-végre volt Hero is, a ráadást nyitó Elton John-feldolgozás helyett most a Foo Fighters Everlongját vették elő (amit valószínűleg az Egyesült Államokban baromi jól vesz a közönség, itt viszont – ahol közel sincs akkora kultusza Dave Grohl csapatának – nem nagyon akart működni). És amolyan kötelezőként bekerültek az aktuális slágerek, az Edge of Revolution és a What Are You Waiting For?, ami két dolgot tett teljesen egyértelművé: egyfelől azt, hogy fénykorukban mennyivel tökösebb középtempókat, illetve hatásosabb balladákat tudtak írni, másfelől pedig azzal, hogy a lemezbemutató turnéjukon csupán két dalt raktak bele az élő programba, világosan mutatja, hogy már nem különösebben erőltetik meg magukat, a munkának ez a része ugyanis lényegében a megszokott és jól működő panelek újrahasznosításában merül ki. A turné előtt nem sokkal kijött Dirty Laundryra mondjuk nem számítottam volna, és nagyon királyul is sült el… de hát mégiscsak egy feldolgozásról van szó, nem saját szerzeményről.

Két kiugróan elszomorító mozzanatot azonban érdemes kiemelni: az egyik a Flat On The Floorból, a Woke Up This Morningből és a Fight For All The Wrong Reasonsből összeácsolt medley. Bármelyik, de tényleg bármelyik dalt végigjátsszák, máris kategóriákkal boldogabban hagyom el a helyszínt. És nem csupán a személyes ízlés miatt; egyszerűen azért, mert hiába ismerik esetleg kevesebben ezeket a dalokat, lényegesen nagyobb hőfokra kapcsolták volna az egész bulit. A másik pedig a közönség. Természetesen ökörség volna leszólni bárki szórakozási szokásait, de ennyire lagymatag, semmilyen közönséget én még életemben nem láttam. A dalok utáni rövid tapsot rendre néma csend követte, egyenesen kínos volt nézni, ahogy Chad Kroeger némi stand-upolással próbálta bevonni a nézőket a buliba… kevés sikerrel. Az elvileg hőn várt toplistás slágerek is mérsékelt reakciót tudtak csupán kiváltani, a rendes műsort záró How You Remind Me-re indult be először a nép valamelyest (amit az Animals, a Something In Your Mouth, vagy a Too Bad alatti totális érdektelenség fényében én egyáltalán nem értek), a záró Burn It To The Ground alatt pedig kiderült ugyan, hogy tudnak ők pörögni, ha akarnak... De akkor már igazából szinte mindegy volt.   

Összességében persze nem mondhatom, hogy nem volt szórakoztató a dolog, mert amit zenélésileg elővezettek, az tanítanivaló volt (külön kiemelve a többszólamú vokálokat), a zenekar pedig egyébként tök jópofa, felszabadultak, lazák voltak, és hát rettenetesen együtt vannak emberileg és zeneileg is. Sőt valahol ott van még bennük a stenk, mert amikor beleálltak a rockolásba, az rettenetesen erős volt, csak hát nagyon ritkán volt erre példa. De hiába a színvonal, hiába a kiváló dalok, a francba is, képtelenség lelkesedni egy olyan buliért, amit alapvetően már láttam, méghozzá sokkal, de sokkal szórakoztatóbb formában.

Setlist:

Edge Of Revolution / Something In Your Mouth / Animals / Too Bad / Far Away / Photograph / If Today Was Your Last Day / Someday / Figured You Out / Trying Not To Love You / Dirty Laundry / Medley / Hero / When We Stand Together / What Are You Waiting For? / Rockstar / Gotta Be Somebody / How You Remind Me /// Everlong (Foo Fighters) / Burn It To The Ground

Szerző: Bazsa
Képek: Török Hajni
Köszönet a Live Nationnek!