Joe Bonamassa: Live At The Greek Theatre (DVD)

írta Bigfoot | 2016.09.17.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://jbonamassa.com/

Stílus: blues, rhythm & blues

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A gitáros nagyon jól tudja, hol kell koncertfelvételeket felvenni, hiszen Európában és Amerikában is végigjárt pár legendás helyet. Az öreg kontinensen filmezték őt Londonban a Royal Albert Hallban, a Sheperd’s Bush Empire-ben, aztán a bécsi operában, az újvilágban pedig New Yorkban a Beacon Theaterben, a Radio City Music Hallban Colorado államban a Red Rocks Amphitheaterben, most pedig Los Angeles egyik leghíresebb szabadtéri koncertszínháza, a Greek Theatre adott helyet soron következő koncertjének rögzítéséhez. A Black Crowes Jimmy Page-dzsel fuzionálva itt rögzítette azt az élő albumát, melyen javarészt Zep-nótákat tolnak.

A legutóbbi coloradói DVD-n Muddy Waters és Howlin’ Wolf dalait játszotta, és ebben az évben is folytatta a blueslegendák előtti tisztelgést: ezúttal a „Három Királyok” (Albert King, Freddie King, BB King) életműveit vette górcső alá és készítette el saját verzióit a klasszikus bluesokból. Egy kis gyermekkori visszatekintővel kezdődik a műsor: pár pillanatfelvétel a suliból, egy archív bejátszás BB-vel, amint Joe-ról nyilatkozik. Majd hirtelen visszaugranak a jelenbe, ahogy a turnékonvoj suhan az úton, egy távoli kép Los Angelesről, aztán berobban a látómezőbe Joe és bandája.

Nem one-man-show – rá nem jellemző, de ezt már sokszor leírtam. A gitárral akkor szól bele a zenébe, amikor kell, pontosan amikor kell. Persze akadnak nagy szólók – nem is egy –, mégsem sérül egy hangszernek sem a szerepe. Joe annyira figyelt a gitárra, hogy még Kirk Fletchernek is teret ad szólózni.

Két összetevőt azonban kiemelnék az előadásból. Az egyik Reese Wynans produkciója, akinek virtuóz zongorajátékának gyökere valahol Pinetop Perkinsnél kezdődik, de nem hagynám ki azokat a kis csípéseket sem, amiket Joe énekhangja alá pakol. Csodás Hammond-játéka pedig a rock nagy korszakának felejthetetlen feelingjét hozza be. A Mahalia Barnes / Jade MacRae / Juanita Tippins trió pedig nemcsak háttérénekel, hanem némely dalokban megkapják a szólórészt is, nem véletlenül. Szenzációs énektudásuk nélkül szegényebb lenne ez az anyag.

Sok jól ismert bluest hallunk, amit már az idősebb generáció is műsorra tűzött. Ínyenceknek esetleg érdemes összehasonlítani a Purple Going Downját, Gary Moore Oh Pretty Womanjét, a Cream Born Under a Bad Signját vagy Clapton Riding With the Kingjét Joe verzióival.

Joe úgy váltogatja a gitárokat, mint az alsónacijait. Gibson ES-355-ön, Les Paulon, Flying V-n (valaha Albert King játszott rajta), és persze Fender Straton is sírnak a bluesok. A látvány korrekt, semmi fényűző fényorgia. A zenészek jól láthatók, nem csak Joe-ra vetődik a reflektorfény. Csak az alapvető vizuális élménynek engednek teret, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a szenzációs zenéről.

Tartalmas második lemezt állítottak össze a készítők, hiszen egy kis családi beszélgetést láthatunk Joe szüleivel. Ahogy a koncertfilm végén, itt is láthatjuk az egyetlen stúdiófelvétel, a Riding With the Kings klipjét, ezúttal feliratok nélkül, és egy rövidfilm enged betekintést a kulisszák mögé – ez Kevin Shirley producer műve, majd a legvégére hagyták az elmaradhatatlan fotóalbumot. 

Pontszám: 9.5