Messiah's Kiss: Dragonheart

A Messiah's Kiss legutóbbi, igazi true cí­met viselő albumával sok kellemes percet szerezhetett a tradicionális metal hí­veinek az Accept, Judas Priest, Saxon, Iron Maiden zenei örökségét továbbvivő zenei világával. Persze az olyan öreg vitézek csatasorba állí­tásával, mint az énekes , Mike Tirelli, ( Burning Star, Holy Mother, Riot) és a vendégként szereplő Nickolo Kotzev még a tucatmunkát is lehet némileg minőségire design-olni.

Jelen albumuk a már megkezdett utat folytatja: maradt az alapvetően az angolszász- német európai metal alapjain nyugvó, ám az amerikai power féktelen dübörgését is megidéző hagyománytisztelgő fémkatlan, melyben Tirelli mester főördögkénrt keveri-kotyvasztja az oda bepottyantott zenei elemeket. Csodálkozom, hogy az énekes csak underground körökben ismert: hangja a legnagyobbak közé predesztinálhatná, hiszen egyszerre alkalamas a Halford-i magasakat a Dio-s epikai dallamfordulatokkal bemutatni, miközben az US power énekesek ' karcos' hangszí­nén képes a hangulati tolmácsolásra.

A szerzeményeket két csoportra lehet osztani. Egyrészt a Judas riffelésén, és az Accept dallamosságán alapuló lendületes darabokra - lásd az orbitális sikollyal nyitó The Ancient Cries, vagy a Babylon fémvágtákat - , melyekben a masszí­v riffelést remekül ellensúlyozza a jól eltalált refrén, - másrészt az epikusabb, középtempós, vagy lassabb ütemben kibontakozó darabokra. Jóllehet, a poweres részek is igen jól sikerültek, ám szerintem a lemez igazi erényeit a második csoportba tartozó dalok tartalmazzák. Nem gondoltam volna, hogy az amerikai powert és a Heaven and Hell nagy í­vű világát remekül egyeztető Phantom X munkái után ismét egy amerikai énekes fogja Dio szellemét ilyen fantasztikusan megidézni. Kérem szépen, ezek a számok bármelyik klasszikus Dio albumra felférnének, és mit mondjak, elégedettebb lennék, ha az új Black Sabbath válogatáson is ezeket találtam volna. Az emlí­tett jellemzőkel leí­rható Where The Flacons Cry, a málházósabb Thunder Of The Night, vagy a szemlélődősebb City Of Angels, illetve a kicsit kakukkfiókként a gyorsabb Dio szerzeményeket némileg modernebb köntösben megidéző Northern Nights olyan ismerős világot jelení­t meg, melyben minden Sabbath, Rainbow hí­vő jól érezheti magát, ráéadásul egy olyan énekessel, ki úgy képes felnőni a példaképekhez, hogy megőrizheti hangjának egyéniségét is, bátran nyúlva a metal különböző stí­lusai lényegéhez.

A hangzás a dallamok 'ortodox mivolta ellenére a mát idézi,- bárcsak í­gy szólalnának meg az underground US power metal remekművei is - a hangszeres szekció németes precizitással dübörög végig a metal csatamezőkön.