Sunstorm: Edge Of Tomorrow

írta CsiGabiGa | 2016.06.29.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://www.joelynnturner.com

Stílus: dallamos rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Használati utasítás Sunstorm-lemez hallgatásához: Végy egy… nagy levegőt, töröld az összes beprogramozott adatot (kapcsold ki az elvárásaidat) és kapcsold be a lejátszót! A Sunstorm-lemez maximális élvezetéhez mindhárom feltétel elengedhetetlenül szükséges. Én is beleestem abba a hibába, hogy előzetesen azon agyaltam: vajon miért előnyösebb brand a Sunstorm, mint a 35 éve gondosan ápolt JLT-imidzs. Ráadásul – míg az első három lemezt nagyjából ugyanazok a zenészek készítették, kvázi egy csapatot alkotva – most teljesen új emberek kerültek be a képbe: elsősorban Alessandro Del Vecchio zeneszerző-producer, és kiváló billentyű-varázsló, illetve Simone Mularoni gitáros, akit az olasz progmetal bandából, a DGM-ből ismerhetsz.

Hallgatom, hallgatom ezt a lemezt, és nem akar tetszeni. Nem ezt vártam JLT-től. Kedvenc énekesem, de ez valahogy annyira nem Rainbow. Márpedig ő abból él harminc-egynéhány éve, hogy ő egy ex-Rainbow-énekes. A 2014-es Rated X-album (már megint egy új név) is arra a vonalra gyúrt rá, nem is lett rossz, mégsem lett folytatása. Ellenben ugyanaz az Alessandro Del Vecchio, aki azt is írta és készítette, most csinált egy teljesen más irányú lemezt, ami kellemes, de a Rainbow zsenialitását meg sem közelíti. Még annyira se, mint a Rated X.

Aztán sokadik hallgatás után bevillant valami! A lemezt újraindítva rájöttem, hogy ez a Don't Walk Away From A Goodbye tiszta Journey! És onnantól kezdve helyére került minden. Ez egy Journey típusú lemez JLT hangjával. Talán kicsit dögösebben meghangszerelve, és kevesebb (összesen egy) balladával. Most mi van? Miért baj ez? Jeff Scott Soto is volt Journey-énekes. A mélyebb fekvésekben Joe Lynn Turnernek is hasonló hangja van. És a DGM-gitáros játéka is inkább idézi Neal Schont, mint Ritchie Blackmore-t. Ha jobban belegondolok, valami ilyen irányba akart a The Man In Black is elindulni az utolsó Rainbow-albummal – gondolj csak a Street Of Dreamsre –, de tőle aztán végképp nem fogadta el a közönsége, így a bukás után visszament a Deep Purple-be, hogy újabb zseniális albumokat írjon nekünk.

Az Edge Of Tomorrow-t elképzelem Steve Perry hangján, és kiver a víz. Óriási ez a dal! Abban a pillanatban, hogy nem Rainbow-t akarok belehallani, mindjárt működik a csoda, amit Serafino Perugino olyan jól felismert ebben a projektben. És már azt is értem, hogy miért nem JLT-lemezként jelent meg. A Sunstorm – bár ugyanazok a zenészek alkották korábban – sohasem koncertezett, igazi stúdióprojekt volt, így nem jelent túl nagy problémát, hogy új emberekkel helyettesítsék a régieket. A zene viszont mindig ebbe az AOR-világba kalauzolt, csak valahogy eddig sohasem sikerült ilyen nagyszerű dalokat írni. A Cher- és Michael Bolton-feldolgozásokat meg ne is említsük!

A dalok nagyobbik részét Del Vecchio és Mularoni szerezte, de csak a hagyomány kedvéért Jim Peterik is odatett egyet. Mindjárt az elsőként netre került slágervárományos, a The Sound Of Goodbye volt. Hogy nem hallottam ki korábban, hogy még a szinti-hangszín is egy az egyben Separate Ways? Mularoni viszont nagyon érzi ezt a Neal Schon-feelinget. A Heart Of The Storm keményebb, megjelenik a Hammond is benne, talán a legszivárványosabb nóta a lemezen, mégsem üt igazán. Mert nem ez megy neki! Ilyen sikálásokat Blackmore sohasem csinált volna! Bár a You Hold Me Downban azért bejön az az igazi Rainbow-rock and roll, mint a Drinking With The Devil. Vagy a Fire In The Basement, amit később a Deep Rainbow-lemezen csinált meg Blackmore. Ez a dal is nagyon tetszik.

A lemez második felében, konkrétan a The Darkness Of This Dawn dalnál kapcsolódik be a Daniel Palmqvist / Sören Kronqvist szerzőpáros, akik az előző Sunstorm-lemez legjobb dalait írták (sőt, a Rated X-lemez első kislemez-slágerét, a Fire And Ice-t is). Igazi dzsörnis zongorával felvezetett kellemes, menetelős dal. Szellősen középtempós. Igazi pihentető az előző dalok töményen hangszerelt hangzása után. És kell is a pihenés, mert utána jön az a bizonyos pörgős rock and roll, ami a legjobb találat azoknak, akik a Journey-t nem, csak a Rainbow-t szeretik. Az Angel Eyes Del Vecchio balladája, szerintem fantasztikusan sikerült. Ebben megint ott érzem – bár konkrét hasonlóságot nem találtam – a Blackmore-feelinget. Talán a Love Conquers All valami ilyesmi. Bár a gitárszóló most sem tud Blackmore lenni, de az egész dallamvezetése mégis őt idézi. Vagy csak annyira széthajlítgatja Turner az eredetileg Journey-témának megírt dallamot, hogy már én sem tudom beleképzelni Steve Perryt? A végére kicsit leül a lemez, az Everything You've Got és a Burning Fire a „szódával elmegy” kategória, a Palmqvist / Kronqvist duó nagy dobása ezen a lemezen szerintem a Tangled In Blue, ami egy jobb refrénnel világsláger lehetett volna. Ugyanerre az akkordsorra Alice Cooper megírta annak idején a Poisont!

Pontszám: 8.5