Henrik Freischlader Trio: Openness

írta Bigfoot | 2016.05.27.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Cable Car Records

Weblap: http://www.henrikfreischlader.de/

Stílus: Rhythm & Blues

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Nem értem a kiváló német gitáros gondolkodásmódját, mert legutóbbi lemeze saját neve alatt jelent meg, melyen a Hammond kivételével minden hangszert ő kezelt, de a megelőző album a Henrik Freischlader Band produkciója, most meg itt a trió. Jó, itt nincs billentyűs, de akkor is…

Szóval, hármasban nyomják a bluest az albumon, és bizony a régi társ, Moritz Fuhrhop hiányzik a felvételekről.  Kevesebb hangszer szól, így természetesen nem annyira telt a hangzás. Keményebbre is vette a figurát Henrik (ebben nincs is semmi meglepő a billentyűs park hiányában), de nála mindig is azt éreztem, hogy soha nem helyezte reflektorfénybe a dinamizmust, mint például Ryan McGarvey vagy Kenny Wayne Shepherd, nála fontosabb elem az autentikus megszólalás. Ez most is így van, gitárjának hangja nagyon emlékeztet a nagy öregek megszólalására. Maga a stílusa sem annyira korszerű: a mai húszas-harmincas bluesgitárosok közt ő inkább a tradicionálisabb fajtába tartozik, nem egy jazz-blues kompozíciót hallunk a felvételek közt, meglepő ritmusváltásokkal, ilyen az Early Morning Blues és a Master Plan.

Az egységes hangzás ellenére sokrétű albumot hozott össze, hiszen a rockos nótáktól kezdve (például a címadó) a már említett jazzes kompozíciókon és melodikus szerzeményeken keresztül a tradicionális blueson át mindent hallunk. Az utolsó előtti nóta, a High Expectations olyan jó kis lassú blues, nagyon érzi ezt a stílust (is). Nagyszerűen szól a Business Straight, erősen Jimi Hendrixre emlékeztető szerzemény dalépítkezésben és megszólalásban is. A néhai gitárgigász szelleme visszatér a Senses-ben is, de itt csak a robbanásszerű hangszeres betétre korlátozódik stílusa. Néha valóban olyan érzésünk van, hogy robban Henrik hangszere, az előző albumain nem tépte ilyen veszettül a húrokat. (Ez csak időnként tör a felszínre, mégis szembetűnő a dolog.)

A zene értékéből semmit sem von le a már említett billentyűs hiánya. Talán most érzem először, hogy két társa nemcsak kíséri gitárjátékát, hanem a basszus és a dob fontos funkciót tölt be a felvételeken. Való igaz, nem egy és nem kettő szellemes dob- illetve basszustémát hallhatunk, bár ez az egoizmus soha nem volt rá jellemző. Az is igaz, hogy Carl-Michael Grabinger és Alex Grube Németországban elismert muzsikusok – nem pedig egyszerű sessionzenészek –, akiknek ez csak egy szimpla meló, ennek ellenére a stíluson olyan sokat nem változtatott Henrik, azt kapjuk, amit vártunk. Ezúttal sem törekedett a nagy sláger megírására, fontosabb számára az egységes, végig színvonalas muzsika, és tényleg jó az összkép. Bízzunk benne, hogy tartós lesz ez a felállás.

Pontszám: 8