The Record Company: Give It Back To You

írta Hard Rock Magazin | 2016.02.16.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Concord Records

Weblap: http://www.therecordcompany.net/

Stílus: blues rock

Származás: USA

 

Zenészek
Chris Vos – ének, gitár, akusztikus gitár, slide gitár, szájharmonika Alex Stiff - basszusgitár Marc Cazorla - dob
Dalcímek
01. Off The Ground 02. Don’t Let Me Get Lonely 03. Rita Mae Young 04. On The Move 05. Hard Day Coming Down 06. Feels So Good 07. Turn Me Loose 08. Give It Back To You 09. This Crooked City 10. In The Mood For You
Értékelés

Ha a bluesról, illetve blues alapú amerikai zenéről beszélünk, akkor azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy hasonlóan a rockhoz, ez is inkább a befutott, nagy öregek stílusa. Azonban valószínű, hogy a tengerentúlon sok ismeretlen banda van, akik e zenei irányzat szerelmesei, viszont csak helyi szinten ismertek, mivel nem akarnak reflektorfénybe kerülni, vagy csak nem olyan helyen élnek, ahol van kitörési lehetőségük. Mivel Los Angelesről eddig is tudvalevő volt, hogy az amerikai szórakoztatóipar egyik központja, így ott több eséllyel lehet némi ismeretségre szert tenni. A The Record Company épp ezen a helyen, a napfényes Kalifornia állam központjában alakult és gyakorlatilag 2011 óta működik, koncertezik és dalokat ír. Hitelességükhöz nem fér kétség, valamint az is nyilvánvaló, hogy nagyon összeszokott a társaság, Chris Vos gitáros/énekes pedig tipikus frontember, erről a tavalyi bécsi Blackberry Smoke koncert előtt meg is győződhettünk. A gitározás mellett nagyon jól szájharmonikázik, valamint teljes átéléssel adja elő a számokat, egyszóval életet és lendületet visz az egészbe. De ez nem meglepő, mert Alex Stiff és Marc Cazorla olyan biztos alapot játszik alá, amire igazából bármit csinálhat. Két minialbum (’Superdead’, ’Feels So Good’) után most látták elérkezettnek az időt egy teljes hosszúságú önálló lemez kiadásához, ami ha jobban megnézzük, nem teljesen új dalok gyűjteménye, hanem az elmúlt öt év termése, melyek közül jó pár helyet kapott már az előbb említett két korongon is. Blues alapok, szájharmonika, slide gitárok, időnként klasszikus rock & rollba hajló megoldások; azt hiszem ennél több nem is kell egy könnyed hangulatú „érezd jól magad” zenéhez, márpedig a The Record Company debütáló albuma pont ezt nyújtja.

A nyitó Off The Ground jól mutatja, mire számíthatunk a lemezen helyet kapott tíz daltól. Az első dallamok olyan alattomosan érkeznek, akár egy háztetőn settenkedő kóbor macska, majd pár másodperc múlva ehhez csatlakozik a dob, és Chris Vos rákezd hihetetlenül hangulatos énekére. A refrén alatt egy kiváló slide-gitáros rész színesíti a nótát, miközben a dalt a nyitódallamok kísérik, hogy aztán az utolsó percben még egy szóló is helyet kaphasson, ami méltón koronázza meg a kezdést. A füstös kocsmai hangulat természetesen nem csak erre a dalra, hanem az egész lemezre jellemző. A hangzás is végtelenül piszkos, bluesos ízt kapott, ami nagyon jól áll a dalok stílusához. Mindezek után azonnal folytatódik a zakatolás, egy rock & roll stílusú gyöngyszemmel, a Don't Let Me Get Lonelyval, ami alapvetően akusztikus gitárra épül, viszont a ritmusára akár táncolni is lehetne. A dal a vége felé még jobban átadja magát a rock & roll örökségnek, ezután pedig a refrén hangosabb, erőteljesebb tálalása érkezik, így kész is az egyik legjobb szerzemény. Szorosan ehhez a vonalhoz kapcsolódik a Feels So Good, ami szintén egy rock & roll stílusú nóta, a lezárása várbeli tombolós rockzene.

Szerencsére blues dalokból sincs hiány, ilyen például a címadó Give It Back To You, aminek a basszus adja az alapdallamot és talán itt érhető tetten a legjobban, hogy Chris Vos tényleg bármit rájátszhat erre a betonbiztos dobra és basszusra. Ezt ki is használja, sőt előkerül a szájharmonika is, a nótát pedig egy kifejezetten jópofa refrén színesíti. Az egyik legjobban sikerült blues nóta viszont egyértelműen az On The Move lett. Nagyon jó dallam és ének jellemzi, ami szinte visszarepít a negyvenes-ötvenes évekbe. Az érdekessége az, hogy dob, basszus és szájharmonika építi fel gitárok nélkül, ami annyira kiválóan sikerült, hogy hamar a végére érünk, pedig ezt a remek harmonikázást még hosszú percekig lehetne élvezni. Ide sorolható a Hard Day Coming Dow, amit súlyosabb dallam húz fel, szinte fokozatosan nehezedik az emberre, hogy aztán hirtelen átválthasson egy gyorsabb tempóra a verze alatt, a refrénnél azonban visszatér a kezdetekhez, amit utána egy nagyon jó harmonikás rész gyorsít fel. Nagy erénye a váltakozó tempó.

Nemcsak a bécsi koncert egyik csúcspontja volt a Rita Mae Young, hanem ennek a lemeznek is. Kiváló énekre és slide-gitárra épül, a szám közepe felé viszont a hangszerek elhalkulnak, csak Chris énekli a sorokat, majd újból beindul az egész és a slide gyűrű csak úgy csúszkál a húrokon. Ez kicsit gyorsabb tempót diktál, ami pedig végigvezeti a refrént éneklő frontembert a dalon. Élőben ezt a részt általában még jobban elnyújtják, kár hogy itt nem lett olyan hosszú, mint a koncertjeiken.

A lemez nagy meglepetése a This Crooked City című ballada. Ez egy szomorú hangulatú dal, amiben benne van a blues minden fájdalma, amit egy kihalt országúton, magányosan autózva lehet a legjobban átérezni. Nagyon kellemes akusztikus gitár és ének kíséri végig a számot. A záró In The Mood For You pedig szinte felrázza a hallgatót a végére, hiszen egy igazi bulis szám, talán úgy is jellemezhetnénk, hogy ez az album Paradise Cityje, csak egy gyorsabb alappal, viszont szintén kiemelkedő refrénnel. Időnként kissé agresszívebb váltások is előkerülnek, ami nem kevés Kinks és The Stooges utánérzéssel párosul, egy csipetnyi post-punkkal meghintve. Zárásnak nem is találhattak volna megfelelőbb dalt ennél, a harmonika pedig már csak hab a tortán, a végére egy teljesen elszabaduló ritmussal együtt. Ennél jobban összerakott befejezést ritkán hallani.

A lemez világosan megmutatja, hogy az elmúlt öt év alatt mennyire összeért zeneileg a társulat, egy debütáló album nem is lehetne ennél kiválóbb. Nyilván ez a fajta zene nem fog olyan nagy tömegeket megmozgatni, így valószínűleg megmarad a klubok, illetve kisebb fesztiválok és motoros találkozók közönségeinek, viszont aki alapvetően szereti a bluest, a rock & rollt és minderre kíváncsi huszonegyedik századi formában, azt nem érheti csalódás. Világmegváltó újdonságokra nem kell számítani, talán csak annyiban, hogy valahol ez a zene egyfajta tisztelgés az olyan példaképek előtt, mint John Lee Hooker, Slim Harpo vagy akár a The Stooges. A zenészek teljes mértékben az ő megoldásaikat alkalmazzák és keverik dalaikba hitelesen, és ügyesen.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások