Black Sabbath: The Dio Years
írta garael | 2007.04.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
1993, az MTV , mikor még ment a Headbanger's Ball c. műsor. Egy égből pottyant TV, mely roadmovie-t futva mutat be némi történést, ám nem is a kép lényeg, hanem a zene. Megkövülten bámultam a klipet, a TV-ből - TV TV-ből, hiszen a vizuális megjelenítésben is a "dobozból -szólt a HANG, és áramlik ki a nagybetűs POWER METAL. Mivel addig számomra a zene keménységét a sebesség határozta meg, hirtelen más dimenziót fedeztem fel, ahol az erő nem a ritmusból jön , hanem valahonnan másból, a genetikai örökség elfeledett részéből, hangulatból, és hangzásból. A riff fogalma új értelmezést nyert, csakúgy, mint a zeneileg kifejezhető lendület és düh kifejeződésének határai. A klip a TV Crimes volt a Dehumanizer albumról, az előadó együttes pedig a Black Sabbath. Jó darabig a Dehumanizer album képviselte világ határozta meg, milyen zenét keressek, természetesen első lépésként a többi Sabbath albumot beszerezve. Érdekességképpen először a Tony Martinos lemezekhez jutottam hozzá: némileg keserű szájízzel tapasztaltam, hogy azok bizony nem az a súlyos, zsigerekig ható dehumanizációt képviselik ( azt a további Dio albumok tették, ám jóval monotonabban és dallamokban szűkölködve). Közben eltelt pár év, s jóllehet a Dehimanizer varázsa nem csökkent, lassan a Martin éra darabjait is megkedveltem, főleg, hogy az első két Dio-s Sabbath albumot megismervén rájöttem, hogy bizony ez a rockos epika igenis hangsúlyos része a szombatisták univerzumának. Most pedig itt van ez a válogatás, mely alaposan és körültekintően mutatja be egy hatalmas korszak legsikerültebb darabjait, megfejelve három új számmal, némi örömet, és bánatot is egyaránt okozva. Először azonban nézzük a "régieket". A dalokat nem elemezném, úgyis mindenki ismeri őket, ha meg nem, az évtizedelők elolvasása után képet kaphat róluk. A hallgató - szerencsére - nem csak egy összeválogatott dalcsokrot kap - a remasterizálás itt valóban feljavítást jelent, - a hangzás alapján most végre méltó erővel dördülhetnek meg a metal történelem emlékezetes riffjei. A válogatók alaposak voltak: egy "sláger" sem maradt ki, s jóllehet minden bizonnyal meg vannak azok a személyes kedvencek, melyeket az egyszeri hallgató esetleg hiányol, objektíven nézve tényleg alapos, és rajongóbarát kiadványnak tekinthetjük a dupla discet (a promo verzio alapján sajnos nem tudom, milyen ismertetőt tartalmaz a cd-tok, remélem, a remasterizálás minőségéhez hasonló összealítást lapozhat majd a vásárló.) Nézzük hát a három új számot, melyről a The Devil Cried-al már megismerkedhettünk: a súlyos, monoton riffelésű szám - jóllehet a Dehumanizer album nyomasztó, hideg világát közvetíti -inkább közelebb áll a Dio szólóalbumok doom-os részéhez , a Strange Highways-hez, és az Angry Maschines-hez, minimáldallammal, és vontatott, szerintem fölöslegesen elhúzott rifftémájával. A Shadow Of The Wind -el ugyanez a helyzet, ráadásul a riff igencsak hasonlít a Forbidden album nyitó számáéhoz, szerencsére a dal második felének akusztikus hangulata hagyja Dio csodás hangját kibontakozni, és némi hamisítatlan, szívbemarkoló dallamot teremteni. A "mundér becsületét" számomra az Ear The Wall menti meg: ez a lendületes, a TV Crimes jegyében fogant darab bizony nyugodtan elférhetett volna bármely Dio-s Sabbath albumon, gyarapítva a klasszikusok hosszú sorát.
Legutóbbi hozzászólások