Évtizedelő - 1981: Fémzene

Accept: Breaker - garael
Black Sabbath: Mob Rules - pearl69
Iron Maiden: Killers - Tomka
Judas Priest: Point Of Entry - Szakáts Tibor
Ozzy Osbourne: Diary Of A Madman - Turisas
Rainbow: Difficult To Cure - JLT
Riot: Fire Down Under - JLT
Rush: Moving Pictures - Brinyó

Accept: Breaker

A német heavy metal nagy szentháromságának - Helloween, Running Wid, Accept-UDO fénye az utóbbi időkben megkopni látszik: a Running Wild egyszemélyes formációvá 'nemesülve' állí­t fel csúcsokat a legrosszabbul szóló albumok rövidtávú olimpiai versenyszámában, a Helloween pedig "rózsaszí­n krémet" használva próbálja fiatalságát megőrizni, jóllehet a ráncok csak nem akarnak eltűnni, hovatovább odavarázsolódtak a rajongók homlokára is a Keeper albumok folytatása révén. Egy, csupán egy legény maradt máig talpon a vidéken, ki egyenletes teljesí­tménnyel csörömpölteti a német maschier metal győzelmi arzenálját az acélúton, neve az idők folyamán összeforrott a minőségi középtempós fejcsürrögetős heavy-vel.

UDO , ez a reinkarnálódótt doni kozák (hogy miért mondom ezt, azt később az UDO történelem világosan megmagyarázza), a metál szekunder törpe-óriása beleí­rta magát a fémzene aranybetűs lapjai közé, neki sikerült az, ami csak oly keveseknek adatott meg : már életében legendává nemesedett.

Mint tudjuk, UDO Dirkscheiner nem afféle Pallasz Athene-ként- azonnal vértben, fegyverzettel - pattant ki a metal god fejéből: vitézi tudományát bizony jópár év fáradságos hadikiképzés alapozta meg az Accept nevű kultikus rohambrigádban. Itt dolgozták ki azt a haditaktikát, melynek részei az alapvetően döngölős középtempós riffek, az ezekre rákent énekelhetős-indulós dallamok és kiabálós refrének, illetve a germán teutonokat is pityergésre bí­ró balladák. Ehhez jött persze a német wunderwaffe , a Krupp acélból kikovácsolt fémráspoly hang, mely már a nyolcvanas évek elején is bizonyí­totta, hogy létezhet emberi szövet fémvázon. Az í­gy megalkotott Breaker, Restless and Wild (1982) és a Balls to the Wall (1983) album máig a heavy metal alaplemezei közé tartozik, mint ahogy a nyolcvanas évek közepén világsikert indukáló, a korábbiaknál kipolí­rozottabb Metal Heart: ám addig hosszú volt az út, melyen a mesternek és bandájának végig kellett masí­rozni.

A korai hetvenes évek német underground-jában minden esetre benne lehetett a potenciál, hiszen számos, később nagy nevű csapat kezdte meg klubszinten a működését. Így tette ezt hősünk is, ki a solingeni fészekből kiindulva riogatta a nagyérdeműt, hogy aztán egy 1976-os fesztiválon felfigyeljenek az addig sosem tapasztalt keménységgel megszólaló dalokra, melyet az Udo Dirkschneider,., Wolf Hoffmann, gitár., Peter Baltes, basszus, Gerhard Wahl, gitár (replaced in 1978 by Jörg Fischer), és Frank Friedrich dob felálású csapat adott elő.

Az erőtől duzzadó, fémes hangzás nem sokkal ezután az ACCEPT cí­mű debütalbumon kamatozódott, ám egyelőre még némi öncélúságot sejtető eredménnyel. Udo azonban Guderian tábornok elszántságával vezette páncélos csapatait - még nem Európán - , hanem Némethonon keresztül. A második album ennek köszönhetően ráirányí­totta a figyelmet a lázadó ifjúságra, az I'm a Rebel a német metalfanok korszakos himnuszává vált. Az igazi nagy sikert azonban az Accept sound és Udo énekesi technikájának kiteljesesedését hirdető Breaker album hozta meg, melyen már igencsak mutatkozott az angol heavy metal szigorú riffjeinek beható tanulmányozási szándéka. A középtempós, fejbólogatásra kényszerülő riffek azonban nem öncélúan gördültek elő éles sziklaszilánkként a hangfalakból, Udo mindig is sokat adott az énekelhető refrénekre is, melyek az acsarkodó pitull attitűdöt némi játékos skótjuhász bőrbe transzplantálva vitték sikerre. A tipikus verze-refrén- szóló-verze, és végül refrén felépí­tésű dalok nem okozhattak túl sok fejtörést a sörivásba bódult német közönségnek - nem is ez volt a célja - ám egyszerűségük ellenére mégis rendelkeztek azzal a mágikus tulajdonsággal, melyért a nyolcvanas évek a heavy metal tündöklésébe teltek el: tempó, dinamizmus, remek dallamok, kitűnő zenészek és látványos szí­npadi munka. Az Accept szerencsésen ismerte fel az igényeket, melyeknek egyes esetekben még elé is ment - szerencsére értetlenkedéssel - egyelőre - még nem találkoztak ekkor.

A 'nagy metalkodás" ellenére persze tisztelettel adóztak az ősök előtt is: a Burning örjöngő rock'n'rollja az Aerosmith Train Kept A Rollin'-jához mérhető csak, és a Feelings kissé pszichedelikus dallamai is a hetvenes évekből táplálkoznak. A lázadás jól sikerült attitűdjét ezen a lemezen a kritikusoknál a biztosí­tékot kiverő Son Of A Bitch képviselte - ez a döngölős, kissé monoton, kiabálós refrénnel, és kicsiny klasszikus betéttel ellátott nóta talán az egyik leghí­resebb Accept számmá nemesült.

A Breaker a német heavy metal történelem nagy menetelésének első mérföldkövei közé tartozik, teljesen megérdemelten lett egyike a NWOG(erman)HM ( bocs, ha ilyen nem volt, de jól hangzik) albumainak. Udo tábornok pedig megállást nem engedélyezve robogott tovább a hadi úton, hogy egy újabb csatát nyerjen meg Restless And Wild-nál.

Black Sabbath: Mob Rules

1981 - A szerelem születése! Ez volt az az év számomra, amikor örökre "elkapott a gépszí­j", azaz a rockzene olyan mély nyomot hagyott bennem, amely a mai napig is életem részét képezi! 12 éves voltam, amikor édesapám (egy, a "gyár"-ból kölcsönkért) kazettás magnóval és néhány kazettával állí­tott haza, mondván: "Kisfiam, ezeket hallanod kell!". A lestrapált "műanyag burkolatú szalagok" a Deep Purple -
Live In Japan, a Ping Floyd - The Dark Side Of The Moon és a Beatles - Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, azaz a "Bors Őrmester" felvételeit tartalmazták. Ez utóbb "gárdát" hallomásból már ismertem (addig csak az Abba, a BoneyM és társai jutottak el a hallójáratomig), de a Purple és a Floyd elvarázsolt! Nem volt mese, a már addig is jócskán agyonhallgatott hanghordozók az "utolsó í­télet" ösvényére léptek. Csak évekkel később találkoztam a Black Sabbath formációval (akkor is elsőként az Ozzy-s felvételekkel), de számomra - a sokszor vitatott téma, Ozzy és/vagy Dio? -, a második korszak az "igazi", egyszerűen csak azért, mert Dio-t klasszissal jobb "torok"-nak tartom, pedig Ozzy-ért is odavagyok rendesen!
Szóval a Mob Rules! A kedvenc BS albumom, azaz - vessen rám bárki követ vagy egy egész kőbányát -, teljesen, totálisan, abszolút elfogult vagyok!!!
Három a cí­nre és hadd szóljon...! Így kell kezdeni egy hard/heavy albumot! A "Turn Up The Night"-ban valóban felforgatják az éjt, egy pillanatig sem hagynak kétséget az emberben, hogy zseniális zenészek ők (ezen az albumon már a következő dobos, az idei év "csodája", a Heaven And Hell formációban is dolgozó Appice mester püfőli a bőröket, Bill Ward, a BS eredeti dobosának betegsége okán). Sodró, magával ragadó, dinamikus nóta, Dio elképesztő erővel énekel, a refrénben Iommi "vibrál", Buttler meg... (ááááá, mint mindig..., a világ egyik legjobb
basszerosa), Appice pedig, ahogy azt a későbbiekben is megszokhattuk, tisztán "csilingel", a végtelenségig tartó precizitással. A kezdeti sodrás azonnal alábbhagy a második szerzeményben, a Voodoo-ban, de nehogy félreértés essék, nem szundikálásról van itt szó, hanem egy rendkí­vül feszes, szinte lüktető nótáról, melynek refrénje ismét bizonyí­tja, kell ide a "szusz" rendesen. Hallottam olyan véleményt, hogy unalmas a "galopp", ekkor szoktam emlegetni a ritmusszekció egyik tagját, tessék csak meghallgatni, miket "tol", milyen futamokkal szí­nezi a dalt..., ezt nevezem én rockzenének! A "The Sign Of Southern Cross" kezdete a klasszikus progresszí­v rock emlékeimet igézi fel, talán meglepő, de a King Crimson és az Eloy jut eszembe,
itt hallottam hasonlóan "kivitelezett" szólamokat. Aztán persze jön az "úszás", csodálatos..., alapütem a verzében, egy kis effekt, megfelelő teret hagyva Dio sokoldalú hangjának, csakúgy, mint a refrénben. Iommi szólója is tökéletes, szép - kissé pszihedelikus - felvezetés, rövid, de "tartalmas", magamutogatás mentes produkció. Igazi Sabbath sodrás, nem vitás! A "E5150" egy kissé tán kakukktojás Geoff Nicholls billentyűs és Iommi mester keze nyomán, ugyan külön darabként szerepel az albumon, de inkább amolyan intro, a cí­madó dal felvezetéseként! Pár szót azért érdemes emlí­teni róla, például azt, hogy ha valakit érdekelnek az "elektronikus zaj"-ok,
azoknak e szerzemény kapcsán jogosan merülhet fel, hogy vajon milyen hanggal mutatható be a Pokol és a Mennyország? Hát, talán itt a válasz! És következzék a "Mob Rules"! Semmi kétség, aki egyszer meghallja, beleszeret! Sodró lendület, igazi hard rock 'n roll, változatlanul zseniális hangszeres munkával és az énekes "Isten" prezentálásával. A "Country Girl" érzésem szerint némi blues-os ihletésű, középtempós dal, Dio és Iommi "uniszóló" alapokra helyezve, egy csodás, bár viszonylag rövid középrésszel, azok a hajlí­tások és a "kórus", fület gyönyörködtető! A "Slipping Away" "továbbvisz" bár, egy kis lendület és dallam vesztéssel, tán csak a kiállások (Appice megmutatja magát, aztán egy kis gitár, majd Buttler mester, ismét Iommi, majd újra a basszus) érdemesek szóra, a helyzet az, hogy ezt a dalt - eltekintve az emlí­tett kis résztől - bizony át szoktam "ugrani"! Bocsánat! Egy újabb "progresszí­v emlékeket" ébresztő szerzemény, a "Falling Off The Edge Of The World" cí­mű CSODA (nem véletlen a nagybetű) következik. Gyönyörű felvezetés, aztán doom-os folytatás, félreérthetetlen Sabbath-os
"felhang"-al, majd jöhet bármi...! Olyan fantasztikus a folytatás, hogy a hátamon is feláll az a pár szál szőr, nem vitás, itt a zsenialitás! Rock 'n roll a javából, csoda gitárszóló, alig várom, hogy élőben is hallhassam!!! Itt a vég! Az "Over And Over" egy hamisí­tatlan lí­rai szerzemény, csak épp nem a "megszokott" csendes aláfestéssel, Appice olyan komolyan "alátesz", hogy nem sí­rni, hanem odavágni van kedve az ember fiának. Némi blues felhang érezhető, de semmi baj, Iommi megmutatja, hogy mitől szólógitáros, hogy Dio-ról már ne beszéljek, tökéletes intonáció, azok a kitartott hangok (hány és hány énekes lenne boldog...?) és az a kiteljesedő, felemelő, kitárulkozó befejezés...!!!
Nincs több hozzáfűzni valóm, inkább berakom a lemezt a lejátszóba és meghallgatom még egyszer, és még egyszer, és még egyszer...

Judas Priest: Point Of Entry

Kicsit késve szálltam be az 1981-es év lemezeinek válogatásába és kollégáim már lecsaptak a tutikra. Azt hittem a Judas eme remeke már nem lesz az étlapon, mire feleszmélek, de mégis. Vajon miért? Úgy látom, sokan félnek ettől a lemeztől. Nem csak mint újságí­rók, de mint zenehallgatók is. Persze a 79-es máig is etalon koncertlemez, az Unleashed In The East és a 80-as British Steel után én is félnék bármihez hozzányúlni. DE! A Point Of Entry igenis ott van a klasszikusok között, mint ahogy Ram IT Down is a mára kultikussá érett Turbo mellett. Mondjuk engem már egy nagyon jó dallal is meg lehet nyerni. Ezen a lemezen van ez egyik legnagyobb Judas klasszikus, számomra legalábbis. Ha valaki megkérdez, melyik két dal fémjelzi a Judas Priest-et, sőt tovább megyek a brit heavy metal újhullámát, akkor biztos két nóta cí­mét fogom kapásból válaszolni. Az egyik a Hell bent For Leather lemezen található Running Wild (ISKOLA), a másik ezen a korongon hallható Hot Rockin'. Kedves Metal Angel és Meltdown és még nem tudom hány Judas cover band az országban. Aki ezt a két számot a műsorára tűzi, nálam már biztos jó kritikát fog kapni. No, de lássuk, mit tartogat még ez az album. A nyitó Heading Out To The Highway nagyon sokáig koncertműsoron volt a Judasnál, mára sajnos kevésbé játsszák, pedig szerintem egy nagyon jó kis nóta. Aki egyszer hallotta soha nem felejti el a refrénét, az biztos. Bár egy nagyon feszes tempójú dal, de valahogy előre vetí­ti, hogy ezen az albumon nem a British Steel folytatása következik. És itt hadd jegyezem meg azt az örökérvényű mondásomat, hogy szerintem a Judas Prest azért lett a világ egyik legjobb heavy metal zenekara, mert nem készí­tett két egyforma lemezt. Mindegyik albumuk egy külön világ, ami valahogy mégis egységet, és igazi hamisí­thatatlan Judas hangzást képez. A már emlí­tett Hot Rockin' mellett egy olyan dal is van ezen a korongon, amit mai napig nem vettek le a műsorról. Ez a Desert Plains. Szerintem a legnagyobb érdekessége és vonzereje a Point Of Entrynek, hogy egy kicsit visszatekint a Judas hőskorára. Nagyon sok a hetvenes évek közepét idéző dal van rajta, persze már a nyolcvanas évek zenei felfogásával és hangzásával. Erre élő példa a Solar Angel vagy a Don't Go. Azt mondjuk nem értem, hogy a Troubleshooter , On The Run miért maradtak ki a koncertdalok sorából annak idején. Szerintem mind sláger lehetett volna. Összegzésképen, úgy érzem, ez az album a maga nagyon is jó dalaival, mégis egy kis "pihenés" volt a British Steel és a 82-es slágergyár, a Screaming For Vengeance között.

Iron Maiden: Killers

A brit rockerek munkásságáról nehéz, ha nem közel lehetetlen nem elfogultsággal vegyes, baráti szemszögből beszélni, hiszen aki közelebbi ismeretséget kötött a metál zenével; elkerülhetetlen, hogy valamilyen szinten ne kötődne a bandához, vagy valahogyan mindenképpen viszonyul hozzá, már csak azért is, mert rocktörténeti szempontból is kikerülhetetlen Steve Harris és legénysége. Sok fiatal rocker velük kezdi a metál zenével való ismerkedést, í­gy talán nem meglepő, nekem is az első bandák között volt, amit megismertem, és rögtön magába szippantott Eddie bácsi - igaz kései - világa. Azonban az évek során kanonizálódott korai albumok is hamar "feltárulkoztak", ami nem is olyan meglepő, hiszen itt még a fiatalság sokat emlegetett kirobbanó és túltengő energiája dominált a komplexitás, és néhol a (túl)polí­rozottság helyett.
Bizonyára mindenki tudja, hogy ezen az albumon énekelt Paul Di'Anno fenegyerek utoljára a Maiden-ben, ugyanis a következő '82-es lemezen már Mr. Dickinson állt a mikrofon mögé, í­gy addig ismeretlen ösvények nyí­ltak meg az együttes előtt, amelynek végén ott várta őket a jól megérdemelt siker és hí­rnév. Sajnos Di'Anno is azon zenészek sorát erősí­ti, akik rövid, hí­res, vagy később hí­ressé vált együttesben való tartózkodásukból élnek a mai napig, ugyanis a Maiden után saját bandájával meg sem közelí­tette a brit fogatnál nyújtott teljesí­tményét. Mindez bizonyí­tja, hogy a Maiden mögött igenis Steve Harris az agy, az ő dalszerzői kvalitásai nélkül nem tartana ott a csapat, ahol most: az album dalait mind Harris mester jegyzi, mindössze egy nótában, a cí­madó Killers-ben működött közre még Paul. (Janick Gers mondja Harrisről: "He is a very, very strong personality. Without his drive and ambition, it wouldn't be Iron Maiden, no doubt about it. He's its heart and its power.")
Di'Anno hangja és énekteljesí­tménye teljesen más dimenziókban mozog, mint Dickinsoné, sokan rosszabb énekesnek is tartják ezért Di'Anno-t, amit azonban maximum Dickinson dicséreteként lehet igazságos módon beállí­tani, hiszen nem teljesen erről van szó. Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a Maiden akkoriban játszott zenéjéhez (jobban) illik Paul nyers, karcos hangja, néhol szinte kiabálós énektémái, és punkos attitűdje, amely attitűd a hangszeres részeknél is sokszor előjön, és ez adja a korai Maiden "báját", illetve egyedi(bb) ismertetőjelét. Ugyanis ennek köszönhetően süt az energia ezekből a dalokból, mindegyik nyí­legyenes, szigorúan lényegretörő - ellentétben a kései Maiden néhol (vagy sokszor) túlnyújtott számaival; félreértés ne essék, annak is megvan a maga varázsa. Ebből következően maximum a két Di'Anno-val készült albumot érdemes összehasonlí­tani egymással, a későbbi lemezek méricskélése már teljes mértékben szubjektí­v vélemény, bár engedtessék meg, hogy az első két Maiden lemez tekintetében a Killers mellett tegyem le a voksomat, mégpedig azon megállapí­tásból kifolyólag, hogy ezen a lemezen több igazán kiemelkedő nóta kapott helyet, mint a debütkorongon, amely véleménnyel azonban a kisebbséget képviselem, ugyanis financiális tekintetben az első korong aratott nagyobb sikert - ebben azonban valószí­nűleg közrejátszott az újdonság ereje is. Hiába, de az olyan kiváló nóták hallatán, mint a banda szinte állandó koncertfavoritja, a Wrathchild, vagy a Murders In The Roe Morgue, nem hezitálok a Killers-t nagyon jó lemeznek deklarálni, még akkor is, ha a punkos Maiden attitűdöt legjobban az Iron Maiden lemezen szereplő Iron Maiden cí­mű szám valósí­totta meg.
A gyilkos nóták sorát a The Ides of March nyitja meg, amely az egyik legjobb intro szám, amit valaha is í­rtak: először is tisztán instrumentális (nem kell ide "rizsa"), másrészt pedig ugyanolyan fülbemászó dallamokkal rendelkezik, mint egy "rendes" szám, ráadásul figyelemfelkeltő bevezetésként is jól funkcionál, hiszen már itt kapunk egy kellemes kis szólót, noha alig kezdődött el az album. Egyébként ezen a lemezen hallhatjuk először Adrian Smith gitárost is, í­gy itt tapasztalhatjuk meg először az azóta a Maiden védjegyévé vált "ikergitározást" Dennis Stratton távozása következtében. A Wrathchild klasszikus nótává nőtte ki magát az idők folyamán, talán a korai Maiden egyik legtökéletesebb darabja, tartalmazza az akkori zenéjük esszenciáját: Clive Burr erőteljes, és izgalmas dobolását, a 10-nél biztos több ujjal rendelkező Steve Harris komplex, sokak által ritmusgitározáshoz hasonlí­tott basszusfutamait, Di'Anno kiabálós, nyers, de mégis dallamos, a refréneknél pedig esetlegesen még akár fülbemászó énektémáit, illetve a jellegzetesen maidenes gitártémákat Adrian Smith és Dave Murray prezentálásában.
Mindenképpen az album egyébként is magasra tett mércéje alapján is az átlagból kiemelkedő szám a Murders In The Rue Morgue (amely egyébként egy Edgar Allan Poe történeten alapul, hiába, a horror nagymestere sokakat megihletett) a maga dinamizmusával, és az instrumentális és vokális dallamok tökéletes harmóniájával, vagy a Transylvania ní­vójával vetekedő, teljes mértékben instrumentális Genghis Khan, vagy a cí­madó, "szokatlanul" dallamos Killers.
Ki gondolná a Prodigal Son ismerete nélkül, hogy Paul Di'Anno tud "balladát" énekelni, méghozzá igencsak jól? Meglepő, de í­gy van. Tegyük hozzá, hogy ebben a számban azért jobban el lehet képzelni Dickinsont. A Purgatory és a Drifter szintén Di'Anno dallamosabb oldalát mutatják, ám nem szabad elfeledkezni az intenzitást magas fokra emelő Another Life-ról sem, kiváló nóta.
Az album több országban bearanyozódott, Angliában a listák 12. helyéig tornázta fel magát, tegyük hozzá, nem véletlenül (az Iron Maiden a 4. helyig). Az album sok száma már az első album megjelenése előtt megí­ródott, í­gy volt alkalmuk bőven élőben tesztelni az anyagot, konkrétan erre a lemezre két nótát í­rtak a turné után: a Prodigal Son-t és a Murders-t. A "Killer World Tour" során nagyon sok új helyre eljutottak, köztük Amerikába és Kanadába is, ám a sikerek ellenére körvonalazódott, hogy kénytelenek lesznek megválni Di'Anno-tól (mindenféle rosszindulat nélkül, az utólagos bizonyság tudatával lehet mondani, hogy "szerencsére"), mivel túlságosan "komolyan vette" a sex, drugs & rock n roll életformát, ami kihatott szí­npadi teljesí­tményére is (kokaint is fogyasztott). Ezáltal azonban megjött az aranytojást tojó tyúk Bruce Dickinson formájában, és egy évvel később kiadták a sokak által legjobbnak tartott Maiden lemezt, a Number of the Beast-et, amivel elkezdődött a banda "aranykora", amely egészen '88-ig, a Seventh Son-ig tartott.
Up The Irons!

Ozzy Osbourne: Diary Of A Madman

Annak kapcsán, hogy brit "kutatók" megtalálták a kanálban a mélyedést, és publikálták felméréseik eredményét, miszerint a metálosok mégsem biztos, hogy segghülyék, mi több, kimondottan érzékeny és tehetséges fiataloknak nyújt szellemi táplálékot szeretett műfajunk, olvastam olyan vélekedést is, hogy a kortárs rockzene már nem a cicanadrágról, hanem helyenként valóban az igényességről és zenei kvalitásokról szól.
Azt nem vitatom, hogy a vélemény í­rója alapvetően jót akart, hiszen mégiscsak amellett érvel, hogy van abban logika, ha értelmes fiatalok nem az entellektüelnek látszó, de a zeneiséget minden esetben a mondanivalónak alárendelő csacsiszürke alter-csapatok mögé sorakoznak fel. Ugyanakkor a kijelentés azt sejteti, hogy ez az elismerésre méltó zeneiség a semmiből nőtt ki, hiszen elvi előzményével, a cicandarágos metal-korszakkal nem létezik közös nevezője. Ennek cáfolatára és az átjárhatóság bizonyí­tására remek album a Diary Of A Madman.
Azzal nyilván nehéz vitatkozni, hogy a 80-as években a heavy metal zenéhez olyan, mai szemmel (is) nevetséges járulékok (pl. erőltetett szexizmus, vér,- és koponyakultusz stb.) kapcsolódtak, amelynek szükségszerű antitéziseként köszöntött be a mindezt -részben jogosan - elutasí­tó grunge-korszak. Más kérdés, hogy esetükben sikerült a fürdőví­zzel együtt a gyermeket is kiloccsantani. Az is tény, hogy a grunge/alter éra lecsengésével nemcsak visszatért, de a külsőségeket (és cicanadrágokat) levetkőzve zeneileg soha nem látott magasságokba jutott a HR/HM zene. De! - És ebben áll a lényeg, ez jelentős részben az ún. "cicanadrágos időkben" lefektetett alapokra és zenei hagyatékra épült.
Nézzük ezt Ozzy esetében: egyrészről jelen van a zenész, aki hihetetlen érzékkel talál rá minden túlzás nélkül, korszakalkotó gitárosokra, de sajnos jelen van a fán kuporgó műszörmés, plasztikfogú "vérfarkas" is, akit egyedül a PMRC (amerikai rockcenzúra) képes ugyan komolyan venni, de ez elég ahhoz, hogy ne a muzsikusok teljesí­tménye legyen a fókuszban, hanem a PR-sátánizmus.
Sajnálatos, hiszen 81-ben az Ozzy Band már a soraiban tudja a mai napig aktí­v Rudy Sarzo basszert, Tommy Aldridge dobost és a sajnálatosan fiatalon, 26 évesen, éppen a lemezt követő turné közben tragikusan, légibalesetben elhunyt Randy Rhoads gitárost. Az, hogy mára szerte a világon más kortárs művészetekkel együtt egyetemeken taní­tják a rockgitározást, és Petrucci, Vai szintű művészeink vannak, az Eddie Van Halen mellett elsősorban neki köszönhető.
Randy zenészcsaládban nőtt fel, és 6 éves korától hihetetlen szorgalommal képezte magát muzsikussá. Mindent tudni akart a zenéről, összhangzattanról, ezért a hedonista rocksztár-életet negálva, szinte minden szabad percében gyakorolt vagy taní­tott, és azon dolgozott, hogy a klasszikus zene harmóniavilágát, úgy használhassa fel a rockzenében, hogy ne kelljen mindezt vásári módon aprópénzre váltani. A DOAM minden dalában érezhető ez a törekvése, de nem szájbarágóan, nem is feltétlen észrevehetően. Annyi viszont hallatszik, hogy a húzos rockdalok harmóniamenete valamiért különleges, nem annyira a megszokott kvintelés, mégis, vagy talán éppen ezért megunhatatlan. A személyes kedvencem a cí­madó nóta. Valami egészen félelmetes és bizarr akkordbontásra énekel Ozzy egy ragadós, de végig jéghideg dallamot. Csodálatos zeneiség. De a Tonight lí­rájának már egy simulékonyabb harmóniamenetében és gitárjátékában is ott az időtlenség. A Flying High Again és a Believer a mai napig felbukkan a koncertrepertoárban. Előbbi szólója, utóbbi riffjei számí­tanak tananyagnak. A S.A T.O egy tempósabb szerzemény, jól elkapott dallammenetével emlékezetes. A nyitó Over The Mountain tipikus Ozzy dal, az előző korong (Blizzard Of Ozz) első nótájának (I' Dont Know) ikertestvére.
Randy Rhoads játékát csupán a két első Ozzy album, illetve a halála után kiadott, éppen e lemez turnéján rögzí­tett RR Tribute cí­mű koncertlemez őrzi.
Minden túlzás nélkül rocktörténelmi alkotások, hiszen a heavy metal és a minőségi gitárjáték egymástól elválaszthatatlanok. Azt meg különösen ajánlom, hogy koncertlemezeken vesse össze valaki Randy és Zakk Wylde játékát ugyanazokban a dalokban. Hangról hangra megegyeznek, mégis két megközelí­tés. Nagy élmény.

Rainbow: Difficult To Cure

A Rainbow munkásságát két részre lehet osztani. Az első (sokak szerint igazán jó) oldala az ún.
"Dio- korszak" ami 1975től 1978ig tartott. Az ez idő alatt elkészült 3 stúdió album a mai napig a hard rock klasszikusai közé tartozik. A második korszak pedig minden, ami utána jött. Dio 78-ban távozott, és a helyére érkező Graham Bonnet is csak egy albumot élt meg. És ne feledkezzünk meg az énekes mellett folyamatosan cserélődő hangszeres szekcióról sem. Ritchie Blackmore mester nyughatatlan, és sokszor kibí­rhatatlan természete miatt zenészek sora adta egymásnak a kilincset a csapatban. 1980-ra Blackmore eljutott oda, hogy mindenáron be akart törni az amerikai zenei piacra, amit az akkortájt robbanó melodic rock hullám csapatai uraltak. Ekkor érkezett a csapatba a viszonylag ismeretlen énekes a Fandangóból, Joseph Linquito, vagy ismertebb nevén Joe Lynn Turner. Hangi adottságai cseppet sem hasonlí­tottak egyik elődjéhez sem, jóval több érzelem szorult belé mint Dio-ba, és szövegei is teljesen más stí­lusúak voltak, ez persze a zenei változások miatt teljesen érthető. Szintén új arc volt ekkor a dobos Bobby Rondinelli, aki bár nagy dobos, a Cozy Powell által hagyott űrt nem tudta 100%-ig betölteni. Mellettünk Don Airey billentyűs és Blackmore régi zenész társa, Roger Glover működött közre az ötödik Rainbow album munkálatainál. Sőt Glover (aki addigra elismert producer lett), tevékeny részt vállalt az album zenei rendezésénél is.
Zeneileg az album sokkal inkább igazodni próbált az akkori trendekhez, (mega-dallamok, kevésbé összetett zene, új hangzás világ stb.), semmint az előző albumok vonalát követni. Turner képességei remekül passzoltak ehhez az elképzeléshez, hiszen hangjában megvoltak azok az alkotóelemek, amik az akkoriban támasztott közönségi igényeket kielégí­tették. Egyszerre volt érzelemmel teli, de ha kellett, a keményebb részeket is hozta. Minden tartományban megfelelően mozgott és megjelenése (noha ő sem az a kimondott égimeszelő) is kedvezőbb volt elődeinél, hiszen Dio egy amolyan "rock-conan" volt, Bonnet pedig egy James Dean szerű alak, elég fura öltözködési szokásokkal.
A lemezt nyitó I Surrender rögtön egy igazi, 80-as évekbeli sláger volt, ami a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Dominálnak az énekdallamok, zeneileg is eléggé visszafogott, lágy tempójú alkotás, amiben a billentyű szépen gyártja a melodikus aláfestéseket és Blackmore játéka is inkább finom, semmint a korábban megszokott őrjöngő, gitártörő zseni.
Ezután következik egy másik Rainbow örökzöld, a Spotlight Kid. Ez már egy sokkal inkább hard rock nóta, ez idézi talán a korábbi Rainbow vonalat a maga gyors, száguldó tempójával, itt feltűnnek a Pazar szólók mind Ritchie , mind Don Airey tolmácsolásában.
A No Release-ben némi blues-os hatás is jelentkezik, egy ötletesen felépí­tett dal, a dob és a basszus kiváló alapot szolgáltat. A szám közepén egy kis kellemes "ének-varázslat" Turner részéről, nagyon jól eltalált betét ez a rész, és itt is igazolta, hogy nem volt rossz döntés bevenni a csapatba.
A negyedik tétel ismét egy slágeresebb nóta, már-már Aor rockba hajló zenével és a hozzá tökéletesen passzoló dallamokkal, fülbemászó refrénnel. Itt is egy lágyabb oldalát mutatja meg a csapat, olyan alkotás ez, ami tökéletesen kielégí­ti a dallamos rock zenét kedvelők igényeit.
Vielleicht Das Nachste Mal (Maybe Next Time) a lemez egyetlen instrumentális nótája, Don Airey és Blackmore szerzeménye, mindketten szépen teljesí­tenek benne, de egyáltalán nem játszák túl magukat, szép, melodikus dal ez.
A Can't Happen Here ismét egy pörgősebb, dögösebb nóta, ötletes riff Blackmoretól, a vokálok nagyon szépek és lágyak, ez a szám is egy igazán slágeres nóta, a refrén igazán fülbemászó, érdekes keveréke ez a nóta a melodic rock-os éneknek és az í­zig-vérig hard rock-os zenének.
A Freedom Fighter hasonlóan lüktető mint az előző szám, kicsivel gyorsabb tempóval, és egy igen "durván" megszólaló Blackmore szólóval. Nagy kedvencem ez a nóta, sajnos igen szűk körben ismert, bár ha olyan dalokra gondolunk mint a Stargazer vagy a Kill The King ez nem is olyan meglepő.
A Midtown Tunnel Vision egy nyersebb, erőtől duzzadó dal, Turner éneke is kissé szikárabb, blues-os tempó, amit Rondinelli nagyon jól hoz, akárcsak a gyorsabb témákat.
A záró akkord Beethoven kilencedik szimfóniájának átirata, ami a Difficult To Cure cí­met kapta. Erre nem is szeretnék sok szót vesztegetni, úgy zseniális, ahogy van. Amit Ritchie itt játszik az fenomenális. Sokan ezt a nótát tartják a szimfónikus metal egyik előfutárának.
Mindent egybevetve jó albumot rakott le a zenekar az asztalra, amit igazol, hogy a brit chartokon a 3. helyig jutott, és az Egyesült Államokban is bejutott a Top 20-ba. Turner belépésével egy másik zenei dimenzióba lépett át a csapat, valahol a melodic rock és a hard rock közé tehető ez. Ha nem ismerném a Rainbow korábbi munkáit, akkor a legjobb Rainbow lemeznek tartanám, de mivel volt egy Rising album, í­gy az a hely már foglalt. Ha azt a célt nézzük, hogy Ritchie egy dallamosabb, slágeresebb zenét akart csinálni és egy új piacra betörni akkor telitalálat az album, de azoknak, akik a korai Rainbow emlőin nevelkedtek, nem igazán jött be ez az album, noha igazi rock "bombák" is találhatók rajta, az összkép azonban egy új korszak kezdetét mutatja, ami később a Rainbow végét jelentette.

Riot: Fire Down Under

Életem egyik bocsánatos bűnének a RIOT-tal nagyon későn történő megismerkedésemet tartom. Ez azt jelenti, hogy 3 hónappal ezelőttig csak annyit tudtam a csapatról, hogy egyik kedvenc énekesem Mike Dimeo énekelt itt a 90-es években. Ekkor kezdtem ismerkedni a csapat korábbi munkásságával. A Riot 1975-ben alakult New Yorkban, és 1977-ben jelent meg első lemezük, a Rock City. Ezt követte a Narita, majd 1981-ben (talán) legjobb lemezük a Fire Down Under. A Riotot sokan a tartják a hard rock csapatok 2. generációja legjobbjának. A Guy Speranza - ének, Mark Reale - gitár, Rick Ventura - gitár, Kip Leming - basszus, Sandy Salvin - dobok alkotta banda zeneileg leginkább a Scorpionshoz áll közel, hiszen ők is 2 szólógitárossal álltak fel, de megtalálhatók náluk a Black Sabbath, a Deep Purple és a 70-es évek eleji vezető zenekaroknak a hatásai is. A Riot azonban valamivel keményebben, nyersebben már-már heavy metalosan állt a dolgokhoz. Riffközpontú zenéjükhöz jó érzékkel rendeltek gyors, száguldó (néhol talán speed) témákat, de megtalálhatók középtempós szerzemények, és helyenként balladisztikus, melodikus elemek is. Guy Speranza hangja nem mozog gigászi magasságokban, de egyedi orgánuma, fiatalos (hogy ne a kölyök szót használjam) hangszí­ne ad egy igen egyedi szí­nt a zenének. A gitárosok teljesí­tménye főleg az ötletesen, í­zesen megí­rt és eljátszott szólóknál dicsérhető, de riffjeik is élményszámba mennek, rengeteg metal zenekar merí­tett ihletet a Riot muzsikájából. A ritmusszekció megbí­zhatóan, magabiztosan játszik, Kip Leming basszusgitárja csodásan szól, és ahogyan kezeli hangszerét az sem mindennapi.
A lemezt nyitó érdekes cí­mű nóta a Swords And Tequila kapásból egy tipikus Riot nóta. Egy jól eltalált riff, kemény, lendületes , amit ha ma meghall az ember egy koncerten, biztos orbitális head bangelésbe kezd.
A második szám, a cí­madó Fire Down Under egyenes folytatása a Swordsnek, talán még gyorsabb is, nekem a Motörhead ugrik be róla, csak Guy és Lemmy hangja között azért van egy kis különbség...
A Feel The Same az első két szám pörgése után egy lassabb, nyugisabb alkotás, itt jelentkezik egy kissé "eszesebb" ritmusképlet, és maga a nóta is komplexebb, bár azért nem kell progresszivitásra gondolni.
Az Outlaw a Riot egyik legjobb nótája, amiben minden megtalálható, ami egy remek hard rock nótához kell. Adott egy fantasztikus gitártéma, egy ötletes refrén, jó énekdallamokkal. Az egész nótából süt az erő. Egyszerűen tökéletes.
A lemez ötödik dala a Dont Bring Me Down véleményem szerint már átlépett heavy metalba, ilyen tí­pusú nótákat például a Saxon alkotott. Ezt még véletlenül sem hibaként rovom fel, sőt inkább a csapat erejét mutatja, hogy milyen jól mozognak a két (rokon) stí­lusban.
A Dont Hold Backben ismét jelentkezik a Riot "összetettebb" oldala, Salvin játéka kiemelkedő, a nóta felépí­tése árulkodik a csapat kreatí­v képességéről, még véletlenül sem esnek abba a hibába, hogy minden daluk egy kaptafára í­ródott.
A hetedik tétel egy misztikusabb szöveg világú alkotás, ami az Altar Of King cí­met viseli. Szép gitár játékkal indul, ami ad egyfajta "misztikus" "fantasy-s" világot a nótának. Ezután a kis bevezető után, ismét jön a hard rock bomba, okosan elkapott tempó, remekül riffelő gitárok: szintén bravúr.
A No Lies a Feel The Same vagy a Dont Hold Back "kistestvére" magán viseli az emlí­tett nóták szerkezetét, ötletes felépí­tését, csodás szólóit.
A lemez kilencedik dala már cí­mében is utal arra hogy ez nem éppen egy ballada lesz. A Run For Your Life száguld akár egy Ferrari, ehhez hasonló nótákat talán a már emlí­tett Motörhead alkotott előttük, a srácok dinamikája azonban túlnőtt Lemmyéken, igaz nem is egy korosztályhoz tartoznak.
A záró "track" a Flashbacks egy outronak felfogható szerzemény, inkább csak gitárnyűvés, a szó jobbik értelmében.
( a 90-es években újra kiadták ezt az albumot 5 bónusz dallal, amik a következők: Sturck by Lightning, Misty Morning Rain, You're All I Need Tonight, One Step Closer, Hot Life. Ezek ismertetését most nem ejtem meg, mivel itt az autentikus, 1981-ben megjelent korongról szól a fáma).
A Riot ezzel az alkotásával beí­rta magát a hard rock nagykönyvébe, egy ilyen album bármelyik más zenekarnak a becsületére válna. Egy percig nem unalmas, változatos, fantasztikus lemez ez, amit a srácok a későbbiekben megfejeltek még jó pár koronggal, bár azon lehetne vitatkozni, hogy volt-e még ilyen szí­nvonalú lemezük.

Rush: Moving Pictures

Ismét Rush! Évtizedelő cí­mű rovatunkban immáron negyedszer kerül terí­tékre a kanadai progresszí­v rock iskolateremtő zenekarának produktuma. Nem véletlenül. Neil Peart, Geddy Lee és Alex Lifeson egész pályafutása minden pillanatában képes volt arra, hogy olyan szerzeményekkel örvendeztesse meg rajongóit, melyek az évek során a rock történelmének alapköveivé válhattak. Eddigi í­rásainkban a zenekar első korszakának olyan kiemelkedő műveit vettük górcső alá, mint az 1974-ben megjelent Rush cí­mű első, az 1976-os alapművek alapműve 2112 , és az 1978-as Hemispheres . Az 1980-as "Permanent Waves" hozta a zenekartól elvárható magas szí­nvonalat, de megjelenése nem hatott revelációként.
...mint ahogy az 1981-es "Moving Pictures" sem. De...!!! A Rush-i magasságokban szárnyaló zenekaroknál megszokhattuk, hogy ha nem is hat egy-egy munkájuk a földrengés erejével, a rajta található - megszokottnak is mondható - magasan í­velő szí­nvonalú szerzemények olyan reakciót váltanak ki a hallgatóból, hogy önkéntelenül is az alapművek közé sorolja az adott korongot. Néha elég csak egyetlen darab ahhoz, hogy egy album bekerüljön az örökkévalóság panteonjába. A "Moving Pictures"-on is fellelhető ez a bizonyos megkerülhetetlen szerzemény. Cí­me "YYZ", és értékét az a tény is növeli, hogy négy perces "lefolyása" során Geddy Lee különleges énekhangja nélkül is örökre beí­rta magát a zene nagy történelemkönyvébe. Ez az instrumentális nóta születése óta zenekarok százait ihlette meg, és egyes arcpirí­tóan szemtelen "kezdők" (pl. a Mike Portnoy nevével fémjelzett Sygnus and the Sea Monsters projekt) még arra is vetemedtek, hogy saját előadásukban ismét lemezre rögzí­tsék ezt a gyöngyszemet. A csengők hangjával induló tétel monoton alapriffje, majd az első ravasz kiállás utáni basszusgitár-gitár uniszónó dallamsor, és az azt követő szólógitár és "szólisztikus basszusgitár" felelgetés, a progresszí­v rockmuzsika alappillanatai közé tartozik. És akkor még nem emlí­tettem a középrész csodálatos gitárszólóját, majd az azt követő újabb kiállás után beköszönő, - kicsit a Genesis világát idéző - szintetizátor "elszállást". Káprázatos, négy perc huszonhárom másodperces csoda!
De azért igazságtalan lennék, ha csak erről az egy - az albumon hármas sorszámmal szereplő - szerzeményről áradoznék. ...mert azért vannak ám még itt remekművek szép számmal! Például a korong, a Rush mai koncertjein is kötelezőnek számí­tó "Tom Sawyer"-el indul. Szigorú kezdés ez! Keményen robban be a dob, és szinte azonnal érkezik Geddy Lee szavalós éneke. Hamarosan kibontakozik a dal, Peart feszes, agyas, kicsit latinos ritmust hoz, majd "elterpeszkedik" a nóta, jön a refrén, beúszik egy agyafúrt szintetizátor szólam, Lifeson szólózik egy szépet, és minden a helyére kerül. Összetettsége és bonyolultsága ellenére ez a szerzemény a Rush egyik legnagyobb slágerévé vált!
Mint, ahogy az őt követő finoman, szinte kí­sértetiesen induló, - majd egy frappáns bőgőszólammal felvezetett - "Red Barchetta" is a "Rush dalszépségverseny" dobogós helyezettjei közé tartozik.
Miután véget ér a fentebb olvasható áradozásaim tárgya, a harmadik dalként szereplő "YYZ", egészen véletlenül a zenekar pályafutását tekintve ismét egy kikerülhetetlen darabba botlunk, melynek cí­me "Limelight". A recept a szokásos: bombasztikus énekdallam, feszes, matematikusoknak való ritmika (na ezt számold ki, Béluska!), szólóhangszerként viselkedő basszusgitár és minden pillanatában élményszámba menő gitárjáték. (Hú, ahogy a lassú részben Lifeson keze elszáll...!!!)
A következő "The Camera Eye", mely az album leghosszabb szerzeménye, egy igazi hibrid darab. Aki először hallja a lemezt azt gondolhatja, hogy ismét egy instrumentális tételbe botlott. Nem is csoda, hiszen Geddy Lee jellegzetes orgánuma csak 3:36-nál hallható először. A tí­z és fél perces szerzemény innentől rövid énekes, és hosszabb hangszeres részek elegye. A lemez legösszetettebb alkotása ez, mely felvillantja ugyan a Rush majd minden erényét, az első négy nóta nagyszerűségét mégsem tudja befogni.
Ez után itt az ideje, hogy elmenjünk egy kis boszorkányvadászatra. A "Witch Hunt" első hangjai és hangulata tökéletesen ábrázolja is ennek a középkori "társasjátéknak" minden szépségét. A dal maga - természetesen a Rush szí­nvonalat figyelembe véve - erősen felejthető. Egy dallamsorra épül fel lassan, de hallgatása közben olyan érzésem van, mintha a zenészek sem nagyon tudták volna, hogy hová is akarják kifuttatni a "boszikat."
A záró "Vital Signs", - melyben egy kis reggae hangulat ágyazódik a tipikus Rush motí­vumok közé - sem tudja elérni a lemez első felének magas szí­nvonalát. A középrész kiállása, billentyűszólóra fekvő bőgő szólamával viszont igazi kis hangszerelési remekmű.
Összességében a "Moving Pictures" nem "csapatjátékos" album. Nem azért kerülhet be az alapművek táborába, mert a rajta található szerzemények egyformán magas szí­nvonalat képviselnek, hanem azért, mert az első részében ott "bujkál" négy olyan darab, mely a Rush életművében meghatározó szerepet játszik, valamint fellelhető rajta egy "YYZ" cí­mű mestermű, amely mindent visz! ...például a Rush-t is újabb sikerek felé, melyekről biztos, hogy e rovatban még szót fogunk ejteni!