Tomorrow's Eve: Mirror Of Creation pt.2

A német progresszí­v metal csapat gitárosa Rainer Grund és a billenytűse Oliver Schwickert minden bizonnyal remek pókerjátékosok, hiszen az előző albumot feljátszó együttes öt tagjából három bizony otthagyta a bandát, í­gy aztán pontosan ennyi lapot kellett cserélni, amiből ritkán jön ki a Royal Flash. Fortuna azonban - vagy a kreativitás istennője - valahogy csak kegyeibe fogadhatta a fiúkat, hiszen nyerő lapok kerültek leosztásra, ráadásul az előző munka sztoriját is sikerült folytatniuk: az új tagok a basszusgitáros Chris Doerr a dobos Tom Diener és az énekes Martin LeMar (ex-Cherokee és Broken Glass, illetve Lalu's Oniric Metal) olyan magas értékű lapokat képviselnek, mely által nyerőre áll a játszma.

Hogy is lehetne jellemezni a banda zenéjét: nos, aki szeretné a Dream Theater riffjeit és billentyűs sémáit az Evergrey dallamvilágával és elégikus hangulatával párosí­tani - beleértve némi Sun Caged és Vanden Plas hatást, az minden bizonnyal megtalálhatja a számí­tását. Elég csak meghallgatni LeMar énektémáit, és éneklési stí­lusát - rögtön kiderül, hogy tiszteletbeli svédként Englund mester hiányzása esetén nyugodtan beugorhatna a szürkék birodalmába uralkodónak.

Monumentális, általában lassú kibontású, ám alapvetően lineárisan haladó dalok születtek, csipetnyi gótikus teátralizmussal megfűszerezve: talán ezáltal érzem úgy, hogy igencsak dallamközpontú szerzemények jöttek létre, ahol a progresszivitás inkább csak a hangulati sémákért és a sztori zenei megjelení­téséért felelős. Persze vannak témavariációk, ám a jó musical-eknek megfelelően minden számban van egy központi főtéma, melyre úgy akaszkodnak a progos dí­szí­tések, mint karácsonyfára a dí­szek.

A gitárosok jóleső morcossággal csalják elő a komor riffeket -, melyeknek hangzásában az Evergrey-en kí­vül ott lapul némi Ayreonos végtelenség is, a billentyű pedig sci-fis elemekkel dúsí­tja a kissé dehumanití­v világot. A basszus kellemes előretoltsága és alapvetően a kétségbeesés, a lemondás és a düh érzelmi szenvedélyét kifejező témák jól megrakják súllyal a fiúk szekerét, mely azonban nem akad el az unalom sarában, ám éppen ezért ne várjon senki happy metal témákat - ez bizony a sötét Jedik birodalma.

Dalokat igen nehéz lenne kiemelni, szinte minden szerzemény azonos szí­nvonalat képvisel, hála a jól sikerült dallamoknak töltelék ezúttal nemigen akadt. Talán csak a nyitó és zárótételt emlí­teném, az elsőt még az általánosan magas szí­nvonalú dallamtémákból is kiemelkedő volta, a másodikat pedig hosszával ellentmondó élvezetessége miatt. A 17 perces szám a lemez dalainak epikus összefoglalója, festőien ábrázolt hangulati elemekkel és szárnyaló - ám nem hagyományos - refrénnel.