Húristen #4: Bencsik Sándor

írta Csemény | 2015.07.06.

Cikksorozatunkban elérkeztünk az első magyar gitármesterhez. Ha valami, akkor az óriási büszkeséggel töltheti el az embert, hogy itt, Magyarországon játszott egy gitáros, akit Bencsik Sándornak hívtak, és akit elképesztő technikai, zeneszerzői kvalitásai miatt egyöntetűen és máig a magyar Ritchie Blackmore-ként emlegetnek.

 

 

Jó pár éve, amikor a Hard Rock Magazinhoz még közöm sem volt, már tudtam, hogy ezt a cikket – vagy ha úgy tetszik, megemlékezést – valahol, valamilyen formában össze fogom állítani. Sose rázhattam kezet Bencsik Sándorral, sose hallhattam élőben játszani. Mégis ő lett a magyar gitárhősöm, és ilyen-olyan módon, a legnagyobb hazai kedvenceim mind kötődtek hozzá. A Pandora's Box, az örök és legnagyobb etalon P.Mobil, de Hobóval és Billel is dolgozott együtt Bencsik. És ne feledjük, nélküle nem létezhetett volna ismert formájában a Dinamit, a Tunyogi Rock Band és a Mobilmánia sem, arról a számtalan bandáról nem is beszélve, akikre közvetettebb módon hatott.

Számtalan korszakalkotó P.Mobil és P.Box dal közül kiemelkedik az ’István, a király’ előfutáraként 1977-ben berobbanó Honfoglalás-szvit. A zenei hagyaték maga pedig már csak azért is sokkal nagyobb figyelmet és megbecsülést érdemel, mert ha Samu az NSZK-ban, Angliában, vagy az Egyesült Államokban kezdi el karrierjét, jó eséllyel világhírű zenésszé válhatott volna. Viszont a zseninek megbecsülés és teltházas koncertek helyett bizonytalanság, meg nem értés, és kilátástalanság jutott osztályrészül. Bencsik Dezső azt nyilatkozta a Csillag leszel filmben, hogy bár Samu sosem mondta ki, de zsigerből utálta a régi rendszert, Varga Miklós pedig egyöntetűen a kommunizmus áldozatának tartja. Szomorú kimondani és belegondolni, de az, hogy az ő dalait magyar énekkel hallhatjuk, amikor a ’Kő kövön’ bakelit forog a lejátszóban, annak Samu tragédiája és korai halála volt az ára.

Mielőtt azonban rátérnénk az ezúttal is kimerítő elemzésekre, pörgessük vissza az idő kerekét a ’70-es évek elejére. Mert a P.Mobil és a P.Box mellett bizony akad még egy zenekar, amelyről mindenképp érdemes szót ejtenünk. Bár nem bizonyult hosszú életűnek a kooperáció, Samu nagyjából egy évig a Beatricében is játszott. Mivel Feróék a ’70-es évek végére a magyar rockszíntér egyik alapkövévé nőtték ki magukat, akár szimbolikus jelentőségűnek is vehetjük Samu pályafutásában azt a bizonyos 1972-es évet, mielőtt Lóriékhoz igazolt volna a Gesarolba. Így hát megkerestük Nagy Ferót is, aki röviden szintén megemlékezett az egykori zenésztársról:

Nagy Feró: „Samut egyrészt nagyon tehetséges gitárosnak tartottam, másrészt pedig mind a ketten hasonlóan gondolkodtunk, és nagyon szerettük a rockzenét. Ami még azonnal beugrik, hogy ő nemcsak jól játszott, de nagyon szép fiú is volt: szőke, göndör hajú, kék szemű, ennek megfelelően a lányok imádták őt. Ami a Beatricét illeti, akkoriban elég sok változáson mentünk át. Amikor ő bekerült, még csajok is voltak a bandában, és azokban a hónapokban úgy tűnt, hogy a zenekar végleg meg is fog szűnni. Samu pedig a Gesarolba ment, akik egy nagyon kemény rockbandának számítottak.

Mi akkoriban nem is tudtuk, hogy ez most hard rock, vagy milyen rock, de nyilván sokkal inkább a magáénak érezte, mint amit a csajosabb Beatricében játszottunk. Samu egy nagyon furcsa figura volt, mert külsőségekben inkább tűnt popzenésznek, ettől persze rockzenész volt. Nemcsak a kora egyik legjobb gitárosának tartom, hanem egy nagyon különös figurának is. Nagyon szerethető ember volt, egy eltévedt tündér ebben a kemény zenében, de mégis egy magába forduló, magában békétlenkedő embernek ismertem meg.”

Mivel Bencsik Sándor emlékéről már megjelent egy gondosan szerkesztett és részletes munka, a Csillag leszel, a cikk kérdéseinek összeállításánál és az interjúk során igyekeztünk kiegészíteni a filmet. Így Samu életútja és személyisége mellett inkább a zenei és technikai érdekességeket vettük a lehető legalaposabban górcső alá. Ebben pedig két gitárost, Sárvári Vilmost és Sándor József „Güntert” hívtuk segítségül, akik mindketten bátran vágták fejszéjüket a nagy feladatba, hogy Bencsik Samu zeneiségét továbbvigyék.

Kezdjük a sort Sárvári Vilmossal, aki már 35 éve oszlopos tagja a P.Mobilnak, ám korábban a Napsugárban is játszott nagy nevekkel, például Cserháti Istvánnal vagy Deák "Bill" Gyulával. Amellett, hogy Bencsik Sándor helyébe lépett, a P.Mobil tagjaként kivette a részét a mobilos hagyományok megőrzéséből is, gondolhatunk akár a 'Múlt idő' lemezek összeállítására, akár egyéb kiadványokra, akár a nyitragerencséri P.Mobil Múzeumra. Sárvári Vilmos részletesen mesélt nekünk Bencsik mobilos és P.Box-os időszakáról, Samu felszerelése, személyisége, stílusa, zenei példaképei és kedvencei mellett sok más érdekességet is megismerhetünk tőle.

Hard Rock Magazin: Bencsik Sándor a Sygma nevű együttesben játszott először. Erről a zenekarról hallottál esetleg?

Sárvári Vilmos: Halottam róla, persze. Ha jól tudom, ez egy martonvásári zenekar volt, és Samu itt kezdte a zenei pályafutását. De hogy mit játszhattak és hogyan, azt nem tudom. Az viszont tény, hogy jó emlékeket hagyhatott a martonvásári kultúrvezetőkben, mert egy szabadtéri színpadot neveztek el ott róla.

HRM: A beatricés korszakáról tudsz valamit, mielőtt 1973-ban Bencsik a Gesarolhoz csatlakozott?

SV: Samu rövid időt töltött a Ricsében, akkor talán még voltak a lányok is, Csuka Mónika egészen biztosan. Akkoriban elég sok gitáros megfordult a zenekarban, pl. Bencsik Samu mellett Fischer Laci vagy Cziránku Sándor is. Gyakran változott a Ricse felállása, de mindig nagyon jó gitárosok voltak Nagy Feró mellett. Samuval egyébként már nem láttam Beatrice-bulit, csak Cziránkuval. Régimódi rockzenét játszottak, Rolling Stonest például, meg egy Sweet nevű zenekar műsorából, de rémlik, mintha játszottak volna Deep Purple- és Hendrix-számokat is. A Gyere kislány gyere korszak már később következett. (nevet)

HRM: Schuster Lóri elmondása szerint Samu felvétele előtt egy próbán percekig improvizált egy Rory Gallagher-számra, amivel nagy hatást gyakorolt Lórira. Mit tudunk Samu zenei előképzettségéről, autodidakta módon tanulhatott? Mennyire tartod ösztönös gitárosnak?

SV: Abszolút ösztönös. Ami azt illeti, több angol, amerikai gitáros hatott rá, és amennyire én tudom, autodidakta volt. Egyébként nemrég hozzám került egy nagyon-nagyon régi, zöld fedelű Gitáriskola Samu hagyatékából, furcsa érzés volt kézbe venni, lapozgatni. De hogy zeneiskolába járt volna, vagy hogy valaki tanította volna, arról nem tudok.

HRM: Samu hamar meghatározó egyéniséggé vált a hazai rockszíntéren. Szokatlanul elegánsan öltözködött, és a stílusa is sallangmentes, precíz volt.

SV: Elég megdöbbentő volt az ő berobbanása, mert ez a fajta gitározás – amely során, ahogy mondtad is, nagyon kidolgozott szólókat játszott, de a kíséretekben is nagyon igényes volt – akkoriban ritkaságszámba ment. Nagyon sok zenekart hallottam annak idején, és elég sokan csak hányaveti módon, nagyjából tanulták meg a számokat. A szólókkal, főleg a hosszabbakkal nemigen foglalkoztak, nem tanulták meg, vagy nem akarták, vagy esetleg nem is tudták eljátszani. (nevet) Ami még új volt a Samu játékában, hogy amíg a legtöbben akkoriban három ujjal gitároztak, Samu négy ujjal játszott, és mindent kipengetett. A tappinget nem szerette, nem is alkalmazta, de gyakran írt olyan skálaszerű futamokat, amiket csak négy ujjal lehetett eljátszani. Aztán valóban, mielőtt Lóri felvette Samut a Gesarolba, Rory Gallagher Same Old Storyját kellett játszania. És Lóránt jó sokáig hagyta, játszatta, hogy kiderüljön a játékáról minden, főleg, hogy mennyi improvizatív készséggel rendelkezik, és hát Samu zseniálisan játszott már akkor is. Bár abból a korszakból még nem maradtak felvételek, de nem sokkal később a P.Mobilnál már készültek demók. Ezeken kívül még a Diósgyőri Popfesztiválról maradt egy rövidke részlet, de arról a felvételről Samu gitártudásának a töredéke sem szűrhető le.

HRM: Mielőtt Cserháti István csatlakozott (éppen a Napsugárból, ahol Te is játszottál) a Mobilhoz, egy- és kétgitáros felállásban is játszott Samu, ahogy Zefi távozása után Te is. Mit kell tudni a billentyű nélküli, egy- és kétgitáros felállásról a gitáros szemszögéből? Milyen nehézségeket okoz?

SV: Egyrészt a kétgitáros felálláshoz hasonló emberi alkat kell, és fontos, hogy az egyik gitáros elviselje a másikat, nagyon jó barátságban kell lenni. Cserháti Pityit valóban a Napsugárból hívták meg a P.Mobilba, 1977 nyár végén jelentette be nekünk, hogy elmegy. Mondjuk, ez teljesen érthető, én is mentem volna a helyében.

HRM: Aztán végül mentél is.

SV: Igen (nevet), hála Istennek aztán végülis mehettem én is. De ezt megelőzően azért lett kétgitáros felállás a P.Mobilban, mert Samut elvitték katonának, és persze nagyon nem akart menni. Még 50 kg alá is lefogyott, hátha így megússza, de végül mégiscsak elvitték. Akkor csatlakozott Lengyel Gábor a Mobilhoz, és amikor Samu visszajött, meg is mondta kerek perec a zenekarnak, hogy ő egygitáros felállást szeretne. Nem volt semmi baja Lengyel Gáborral, csak Samu úgy érezte, hogy nem tudna kiteljesedni egy másik gitáros mellett.

Azért azt is tudni kell, hogy egy ilyen felállásban nagyon el kell osztani a dolgokat. Amennyiben két egyenrangú gitárosról van szó, mindkettőnek részesülni kell ugyanannyi szólóból, kíséretből, mindenkinek kapni kell egy bizonyos teret, és mindenkinek bele kell rakni egy bizonyos kreativitást. Sok olyan kétgitáros zenekar volt, ahol az egyik gitár csak akkordokat játszott, és kísérte a többieket, a másik meg csak szólózott. Ilyen volt például a Spotnick, a Shadows, vagy a Ventures. A P.Mobilnál az egyenrangúságon lett volna a hangsúly, de Samu nyíltan megmondta, hogy egyedül akar játszani, és így is alakult végül.

Aztán Pityi érkezésének nem az volt a fő oka, hogy Samu nem töltötte ki eléggé a teret zeneileg, hanem akkoriban álltak neki megcsinálni a Honfoglalás szvitet, ami nagyon nagy részben épül a billentyűre, főleg az első két tétel. Korábban is előfordult már háttérjelleggel billentyű a P.Mobilban. Kékesi Bajnok például néha bejátszott dallamokat egy Hohner zongorán. Az egyik kezével basszusozott, a másikkal billentyűzött, már amikor meg tudta oldani a kettőt egyszerre, úgyhogy voltak kísérletek, de a P.Mobilra a gitárzene volt a jellemző akkor is, ebben pedig Samu kiemelkedő volt.

Lórántnak viszont mindig szívügye volt a kétgitáros felállás, nem mintha ellene lenne a billentyűsöknek, de ő így gondolkodott. Amikor Tornóczky Ferit bevettük a zenekarba, eleinte nagyon jó volt, de amikor a koncert elejétől szinte a végéig szólózott, az már nagyon zavarta a szerzeményeket. Aztán amikor visszaálltunk a gitáros-billentyűs felállásra, megoldódott ez a probléma. Egyébként is a P.Mobil rajongótáborának döntő többsége évekig követelte vissza a Hammond orgona–zongora zenekari hangzást.

HRM: Szerinted mennyire változott Samu játéka a P.Mobilban Cserháti Pityi érkezésével?

SV: Nem nagyon. De a billentyű úgy volt kitalálva, hogy Samu támaszkodni tudjon rá. A demókon és koncertfelvételeken, amik fennmaradtak, azt hallhatjuk, hogy nagyon jól ki tudták egészíteni egymást, és összhangban voltak. Ez úgy működött, ahogy Blackmore és Lord is összedolgoztak a Deep Purple-ben, hol egymást erősítették, hol váltogatták a témákat.

HRM: Miután Samu Cserháti Pityivel megalapította a P.Boxot,  te vetted át a helyét. Hogyan sikerült őt helyettesíteni? Milyen kihívások elé állított az új pozíció?

SV: A kihívás óriási volt, és éppen Samu miatt. Nemrég készült egy film az  életéről (Csillag leszel), amiben van egy csomó archív felvétel, amelyek főként az ő szólóira koncentrálnak. Ha ezt megnézi, meghallgatja az ember, rögtön világossá válik, milyen félelmetesen jól gitározott. Én ezt akkor is elismertem, most is elismerem. Jó pár szólója komoly fejtörést okozott, és voltak olyan számok, amiket nem tanultam meg egy az egyben, mert volt, amit – be kell hogy valljam – nem is tudtam úgy eljátszani. A legnagyobb fejtörést például a Csizma az asztalon című instrumentális dal okozta, és a mai napig van, hogy meggyűlik vele a bajom, bár mostanában már nem játsszuk.

HRM: Nekem utólag úgy tűnik, hogy sok szám, szóló egyszerűsödött, de a számok sokkal szilárdabb keretet kaptak és lényegretörőbbek lettek. Mi alapján döntötted el, hogy egy szám szólóját vagy riffjét egy az egyben átveszed, vagy változtatsz rajta, és a magad képére formálod kicsit? A Kétforintos dal például szinte egy az egyben megmaradt, a Billy, a kölyök pedig például megváltozott.

SV: Ez Samu szólóin is múlott, hogy mennyire hosszúak, mennyire erősek, meg egy csomó más dolgon is. Voltak Samunak például rövidebb szólói, azok jobban mentek, ilyen a Kétforintos dal is. A Billy, a kölyöknél nemcsak a riff és a szóló, hanem még a cím és a szöveg is változott. Eredetileg Lőj rám volt a dal címe, és a lemezgyár miatt kellett megváltoztatni, mert nem tetszett nekik a szövege, túl militaristának találták. Ehhez kapcsolódóan Vikidál Gyula egy fotón  úgy állt a fotóállvánnyal, mintha géppisztoly lett volna a kezében, persze ebbe is belekötöttek. Visszatérve a kérdésedre, általánosságban pedig elég sok szám meg lett változtatva, de gyökeresen. Akadtak, amiket korszerűtlennek találtunk, vagy úgy éreztük lehetne csiszolni rajta, mint a Lőj rám, a Varjúdal, vagy az Asszonyt akarok. A korai számok némelyikének komplex felépítését néha már agyonbonyolított elemek jellemezték, amiket a ’70-es években megkövetelhetett a kor, de a '80-as, '90-es években úgy éreztük, hogy lényegretörőbbre kell formálni őket, és mivel a közönség  nagyon szerette őket, megpróbáltunk ilyen módon megtartani a repertoárban.

HRM: Mennyire követted Samu pályafutását a P.Boxban?

SV: Az egyik első P.Box bulin ott voltam az FMH-ban, a Fehérvári úton. Lóránt nem akart eljönni. (nevet) Adott egy felvevős walkmant, és fölvettem a bulit, mert azért kíváncsi volt. De remek zenekart alkottak, az akkori három lemez meg is van otthon. De az Ifiparkban is láttam őket és fennt a várklubban is, akkor még Varga Mikivel. Ekkor érezni lehetett hogy még nem csiszolódtak össze teljesen, de egy kiváló zenekar lett belőlük. Játszottak P.Mobil számokat is eleinte, amikor még nem volt elég hosszú repertoárjuk saját számokkal. A P.Box-os zenei dolgaikkal meg nem biztos, hogy egyet értettem volna, az a helyzet, hogy Samu és Pityi ötletei nagyon szabadjára lettek engedve. A Mobilban Lóránt nagyon szigorú kritikusként működött, bár ritkán mondott nemet, de mindig addig forszírozta a dolgot, hogy „nem lehetne inkább másképp”, meg „ide vagy oda valami más kéne”, amíg végül sikerült mindenből kihozni a maximumot, és klasszikussá értek a dalok. A P.Boxban egyáltalán nem volt ilyen kontroll, így kerültek be a dalokba olyan elemek, amiket mai füllel lehet, hogy Samu is kihagyna.

HRM: Személyesen találkoztatok esetleg közös koncertek alkalmával? Beszélgettetek?

SV: Nem sokszor találkoztam vele, de a közös fellépéseinken néha beszélgettünk, mert az SOS-sel és a Napsugárral is többször voltunk a P.Mobil előzenekara. Arra emlékszem, hogy egyszer, amikor vett egy új AC 30-as VOX erősítőt, a koncert szünetében odajött hozzám és megkérdezte, hogy szerintem hogy szól. Akkoriban Rory Gallaghernek szinte védjegyévé vált az AC 30-as VOX erősítő és a Fender Stratocaster gitár párosítás, és Samu is beszerzett egy ugyanilyen összeállítást. Ekkoriban szerezte be a fehér Stratót, ami később meg is lett énekelve: „Vedd fel a fehér gitárt!”. Ez a VOX-Fender párosítás aztán nagyon bejött Samunak is. Persze mindez nem lett volna elég, mert azért Samu keze is kellett hozzá. Mindazonáltal mégsem használta sokáig ezt a VOX-ot, mert áttért a Marshallokra, játszott  fejen és ládán, többféle típuson is, de aztán a végefelé már Marshall kombón játszott, amibe olyan erősítő van beépítve, mint amin én is játszom már évtizedek óta, egy JMC 800-as.

HRM: Emlegetted a Fender Stratocastert, ami  Samu öltözködése és játéka mellett emblematikussá vált („Vedd fel a fehér gitárt”). Mit érdemes tudni erről a gitárról, illetve általában Samu felszereléséről?

SV: Samu többféle Stratocastert is használt. Volt neki egy hófehér, egy másik fehér sötét koptatóval, meg egy Sunburst Stratocaster, amilyen nekem is van. De rengeteg gitár megfordult az ő kezei közt, például az 1973-as Diósgyőri Popfesztiválon egy Rickenbacker gitáron játszik, ami szerintem egyébként nem a legalkalmasabb a rockzenélésre. A Beatlesben John Lennonnak nagyon jól állt, meg az ő zenéjükhöz jól illik, de a keményebb rockhoz nem nagyon megy. Számomra sosem derült ki , hogy akkoriban miért ezt a Rickenbackert választotta, de volt neki előtte még a sygmás és beatricés időszakban NDK-ból behozott kelet-német Musima gitárja is. Nagyon rossz minőségű hangszer volt ez, de valószínűleg akkor nem tudott jobbat beszerezni.

Aztán egy rövid ideig használt Yamaha-gitárokat, utána jöttek a Fender Stratocasterek (ez a három féle), viszont játszott Telecasteren is, de az már az élete vége felé volt a Bill és a Boxban. Ez eléggé ritkaságnak számított Magyarországon, Amerikában gyakoribb, nálunk kevésbé. És még azért is érdekes ennek a gitárnak a története, mert eredetileg Szörényi Leventéé volt. Egyszer véletlenül együtt voltunk a  hangszerkészítőnél,  Turcsák Tibornál. Ott láttam Samu kezében a Telecastert, kérdeztem is tőle, hogy-hogy áttért rá, és akkor mesélte el, hogy megvette Szörényitől. Aztán volt egy Gibson Les Paul Goldja, ami egy baromi jó gitár, és amit aztán később nagyon sajnált, mert végülis megvált tőle, eladta a Szovjetunióban egy turné alkalmával. Az árából pedig vett egy szép méretes gyémántot, azt hazahozta, eladta, és abból vett ezt-azt. Pedig az a mai áron több milliót ér. Egy nulla szériás gitár volt, és kevés létezett belőle. Barta Tamásnak volt egy ilyenje, egy kecskeméti zenekar gitárosának, meg ha jól emlékszem, Oroszlán Gyurinak a Bergendyből, és Závodi Janónak van még egy nulla szériás, aki a mai napig használja. Aztán Samunál megfordult még közben egy japán Kasuga SG is, de ezt nem sokáig használta. Viszont volt egy Ibanez Artist gitárja, amit nagyon szeretett, és tényleg jól is szólt. De hogy a gitárokkal később mi lett, amikor elment Svédországba, azt már nem tudom, érdemes lenne  felkutatni, mi lett a sorsuk.

Visszatérve arra, hogy miért szeretem a Fender Stratocastert, ennek több oka is van. Én Jimi Hendrix hatására kezdtem el gitározni, sok más gitároshoz hasonlóan. Azt a fajta hangzást pedig, ami a Stratójából kijött, semmilyen más gitár nem tudja produkálni. Ennek is megvan az oka. Ezeken a Fendereken nem a fába van becsavarozva a három hangszedő, hanem mind egy műanyaglapon vannak rajta, és ezért egy ilyen különös, enyhén bödön, ormányos hangot hallat, ami tulajdonképpen vékony, de nagyon telt is tud lenni, mert a hangszedők lebegnek a műanyaglapon. Ettől olyan különlegesek. A többi gitárnál, ahol a hangszedők a testbe vannak csavarozva, ott a hanghoz a fa rezonálása is hozzáadódik. A másik motivációm Eric Clapton volt, aki szintén mindmáig Stratocastert használ, amire a Cream után tért át, azóta pedig már több Clapton signature modellje is van.

Amikor először fogtam Stratot, valahogy annyira illett és idomult hozzám, mintha a testem része lett volna. Ilyenkor azonnal tudja az ember, hogy ez az igazi. Nekem például a Magyarország-alakú gitár nagyon kényelmetlen volt, és a hangja sem volt az igazi, inkább a lemezborítóra készült. De azért persze vannak más gitárjaim is, mondjuk az Ibanez Les Paul Gold csak volt, most egy Epiphone Les Pault használok még mellette, de azt is csak akkor, ha a Straton ne adj’ Isten elszakad egy húr. Ez egy nagyon jó hangszer, annak ellenére, hogy koreai, mert eredeti Gibson pickupok vannak benne, a test Samick, a nyaka meg Epiphone, úgyhogy ez egy ilyen öszvér gitár. De van még egy fehér Stratóm, ami szintén egy koreai névtelen, pontosabban egy Yngwie J. Malmsteen-kopi gitár, ezt inkább csak a próbákon használom, színpadon használhatatlan. Végül van még egy Washburn féldoboz jazzgitárom,  és egy német nejlonhúros klasszikus akusztikus gitárom is. De mind közül a Fender Strato az abszolút favorit.

HRM: Szerinted hogyan változott Samu stílusa a P.Boxban?

SV: Én úgy vettem észre, hogy komolyodott a játéka, és egyre elmélyültebbé vált, bár inkább már a Bill és a Box korszakára volt ez jellemző. Sok felvétel nem maradt fent, de a Ha megszólalnál eredetijében, meg a Névtelen hősben is annyi és olyan elmélyült szólókat játszott, amik egészen elképesztőek. Azt mondják, már csak elkeseredésében játszott ilyen virtuóz módon, mert a zenekarnak sajnos nem ment a szekér. Talán a magánélete és az utolsó zenekarai válságai miatt lett ez így, de az igazság már sosem fog kiderülni. Az én szememben Samu gitárjátéka az évek során lineárisan épül és megy föl, egyre magasabb szintre.

HRM: Schuster Lóri legendás jellemzése így szól: „Bencsik angolul gitározott”. Erről a mondatról neked mi jut eszedbe, mi az, amitől ő minden más gitárostól különbözött?

SV: A folytatás, hogy „magyarul halt meg”. Az ő sorsa. Az, hogy angolul gitározott, egyértelmű, mert neki az elsőszámú példaképe Ritchie Blackmore volt, és a stílusuk is nagyon hasonlít. Hogy ennyire idejekorán és így kellett meghalnia egy ennyire tehetséges embernek, ez talán csak Magyarországon történhet meg… Ez tényleg valami magyar átok. Rengeteg magyar feltaláló el kellett hogy menjen innen, hogy érvényesülni tudjon, rengetegen voltak zenészek is, akik elmentek, aztán vagy vitték valamire, vagy nem. Szegény Barta Tamás is nagy reményekkel vágott neki az útnak, és nem jött össze neki, pedig zseni volt ő is. Radics Béla meg elitta a tudását. Az utolsó fellépésén a Budai Ifiparkban ott voltam, néhány számot eljátszott, de egyszer csak föltette a kezét, azt mondta: „Gyerekek, nem megy”, és  lejött a színpadról. Az Ifiparkban pedig halálos csend lett. Valahogy ezek az emberek  bevonzották a balsorsot. Pálmai Zoli emlékezett az utolsó P.Box bulira, ahol mindösszesen 5 (!) fizető néző volt. Ez valami borzasztó. A siker meg a tudás sajnos két nagyon különböző kategória lett, ez Samu esetében minden más gitárosnál jobban megmutatkozott.

(fotó: Vértes György)

HRM: Említetted, hogy Samu példaképe Ritchie Blackmore volt. Bigfoot kollégám elmesélte, hogy amikor még egy P.Box buli után beszélt Samuval, ő azt mondta, a legnagyobb kedvence Jimi Hendrix. Szerinted ő vagy Blackmore hatott jobban Samu stílusára?

SV: Szerintem ez két külön dolog. A kedvencek és a példaképek nem mindig fedik egymást. Samunak Hendrix a kedvence volt, a példaképe pedig Blackmore, ahogy a játéka is a Deep Purple-re emlékeztet. Samu hangulatváltozásai, allűrjei, talán még az öltözködése is nagyon hasonlít Blackmore-éra a gitározása mellett. Ritchie Blackmore is öntörvényű embernek számított a színpadon és a magánéletben is. Bár Samura ilyen szélsőségek nem jellemzők, de komoly hangulatváltozásai neki is akadtak. Ha kedvetlen volt, nem úgy gitározott, nála ez hatványozottan számított. Pálmai mesélte, hogy Samu csörgette a karláncát, és állandóan azt mondogatta, hogy „nem fog menni, ez nem fog menni”. Pálmai visszakérdezett, hogy „mi nem fog menni?”, és Samu egyszerűen nem tudott válaszolni. Hogy mi járhatott néha a fejében, senki sem tudta, és megesett, hogy nagyon ki tudta hozni a kollégáit a sodrából. Egyszer például úgy felbosszantotta valamivel [Vikidál] Gyulát, hogy az a torkánál fogva odaszorította a falhoz, és majdnem indult az ökle. Az öltözködéséhez hozzátartozik, hogy nem volt mindig öltönyben, meg olyan tüchtig, de mindig mindene frissen mosott volt, hófehér, makulátlanul tiszta. Hordott magánál ruhakefét, sárkefét, meg mindenféle tisztítóeszközt. Amilyen igényes volt a zenében, ugyanolyan az öltözködésben, de például a hangszereit és a felszereléseit is nagyon rendben tartotta. Rongyokkal folyamatosan pucolta a cuccokat, a gitárjait, számolta, hogy hány üzemórát játszott le az erősítőjén, mikor lesz esedékes egy csőcsere. Ezek apróságok, de nagyon ügyelt ezekre is.

De Samunak nagyon nagy kedvence volt – és ezt már viszont kevesen tudják – Robin Trower is, aki a Procol Harum zenekar gitárosa volt. Ők egy egyslágeres bandának számítottak, és a lemezeiken a gitárjáték annyira nem is kerül előtérbe. De amikor Trower továbbállt, és előjött a szólómunkáival, attól már a fél világ térdre rogyott. Szenzációs egyébként, imádom én is, szinte minden lemeze megvan, és csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy hallgassa meg, mert rengeteget lehet tőle tanulni. Olyan hatással volt a gitáros kollégákra, hogy a szólókoncertjein általában a nézők negyedét gitárosok tették ki, akik meredten figyelték a kezét, mit hogy játszik. Egyszerűen szenzációsan kimunkálta a szólóit, és ez azért fontos, mert amikor Samu meghallott Pálmaitól egy ’74-es Robin Trower koncertlemezt, egyszerűen elájult tőle. Ezután pedig a játékstílusból sok mindent magáévá is tett. Nem csak a kimunkált szólókat általában, mert Trower arról is híres volt, hogy sosem tévesztett az élő koncertjein sem. Sosem nyúlt mellé, minden hang a helyén volt, ugyanakkor minden témája invenciózus és lélekkel teli, ezt pedig Samunál is tapasztalhatjuk. Semmi virga meg tapping. Bár virga még inkább van, mert azért pörög rendesen a keze, de nem él vissza vele, mint a gitárhősök, akik tűvé teszik a gitár nyakát, de minek. Mert hol marad a zene és az élmény? Ehhez képest érdekes, hogy akkoriban szakmán belül sokan nem tartották Samut jó gitárosnak, mert azt mondták, hogy kiszámítható, lélektelen, gépies, és nem tud improvizálni. Direkt nem mondok neveket, hogy kik mondták ezeket a kritikákat. Abból a szempontból lehet ebben legfeljebb némi igazság, hogy hangról hangra tudta a szólókat, és bármikor el is tudta játszani őket. És igenis kiválóan tudott impovizálni is, ha kellett. De hogy lélektelen lenne?! Az meg, hogy túl precíz, inkább erénye egy zenésznek. Borzasztó nagy tehetség volt, világszínvonalon gitározott.

HRM: Bencsik Samunak és Radics Bélának is emléket állít a Zöld, a Bíbor, és a Fekete című szám, melyet ma is zenekarok tömkelege játszik. Szerinted mekkora hatással van ez a zene a mai fiatalokra? És mit jelentett a dal 1994-ben, amikor újra felvettétek?

SV: Egy nagyon jó érzést. Nagyon kevesen tettek valamit egy meghalt zenésztársért. Talán még a színészek jobban összetartanak. Meghalt, elmegyünk a temetésre és ennyi, nem történik semmi. Lóránt fejéből pattant ki az ötlet, hogy A Zöld, a Bíbor és a Feketéhez Csiga Sanyi írjon még egy új versszakot, aztán feljátszottuk újra stúdióban, ami meg is jelent a Bencsik-emléklemezen 1995-ben. És érdekes, hogy amikor Cserháti Pityi már tudta, hogy meg fog halni, felhívta Lórántot telefonon, és azt kérte, hogy „miattam ne írjatok még egy versszakot A Zöld, a Bíbor és a Feketéhez”. Aztán ezért maradt így a szám, mert ez volt az egyik utolsó kívánsága Pityinek. De elment Tunyogi Péter és Herpai Sándor is, szóval rengeteg versszakot lehetne írni, talán jobb is, hogy lezárult ez a történet.

HRM: Samu emlékére te is írtál egy számot, melynek a címe Egyszer az életben. Milyen gondolatokkal láttál neki a dalnak, mennyire volt számodra megfelelési kényszer egy ilyen szám megalkotása?

SV: A számra büszke vagyok, hogy sikerült megalkotnom, mert ez az a dal, amivel a leghosszabb időt töltöttem. Már nem is tudom pontosan hány verziót készítettem, nyolc-tízet biztosan. Mindig mutattam Lórántnak, ő meg: „jó-jó, de nem az igazi”. Az utolsó verziót reggelig csináltam egy éjszaka, egy P.Mobil alkotótáborban Kerekdombon… a többiek már aludtak. Mondom, ha ez se jó, föladom, de végre az egész hangulata összepasszolt a szöveggel. A koncert pedig egy nem mindennapi élmény marad. Amikor leereszkedett az az óriási kereszt, annak lenyűgöző  hatása lett. Zenében és látványban is egészen megdöbbentő, még utólag a videóról nézve is átjön az ereje és a hatása.


A másik segítőnk Sándor József "Günter", a debreceni P.Box gitárosaként szintén Bencsik zenei hagyatékát hivatott ápolni. Günter egykori zenésztársa, Cserháti Pityi révén első kézből hallhattunk történeteket Samu mobilos és P.Box-os életművéről. Alaposabban kiveséztük Samu technikáját és stílusát hazai színtéren és nemzetközi összehasonlításban is. Végül Günterrel, mint egy fiatalabb zenészgeneráció képviselőjével vizsgáltuk Samu hatását is a magyar rockműfajra.

HRM: Mikor találkoztál először Bencsik Samu játékával? Láttad esetleg koncerten? Mi volt az első benyomásod róla?

Sándor József: A nyolcvanas évek elején volt egy nagyon jó barátom, akitől gitározni tanultam, és akitől a P.Box első kislemezét örököltem, amin rajta volt a Bolond, meg a Halálkatlan. Ez a barátom klasszikus zenét tanult eredetileg, de nagyon szerette a rockzenét is. Ő mutatta a Halálkatlant is, hogy „figyeld már, milyen jó lüktetése van ennek a nótának”. A Bolond szólója is karakteres dallamvezetéssel indul, de átmegy félhangos megoldásokba, ezek a kromatikus részek pedig az ujjrendet tekintve elég nehezek. Emellett feltűnt számomra, hogy Bencsik majdnem minden hangot kijátszott, és ez számomra nagyon szokatlan volt benne, hogy amíg rengeteg gitáros a világban legatós dolgokat használt, addig ő rengeteget pengetett. Nemcsak a szólók, de még a riffek is olyan sűrűn ki voltak pengetve, ami egy technikailag nehéz, egyedi stílusra engedett utalni. Ekkor én még azt sem tudtam, milyen zenekart hallok, de nem is foglalkoztam még vele, mert csak a gitárjátékra figyeltem.

Aztán Debrecenben a Dózsa-pályán rendeztek egy nagy Motörhead-koncertet 1984-ben, ahol a P.Box játszott előzenekarként. Én a barátaimmal elmentem erre koncertre, és akkor láttam Bencsiket először. A Motörhead valami brutális hangerővel szólt, és nekem akkor a P.Box jobban tetszett, mert érthetőbb volt a produkciójuk számomra, mármint a hangerőt tekintve. Azért is figyeltem fel rá, mert ő élőben is ugyanúgy eljátszotta ezeket a dolgokat. Még a nyugati zenekarok gitárosaira is néha jellemző volt, itthon meg főleg, hogy a stúdióban mindenféle kozmetikával följátszottak dolgokat, amiket élőben soványabban játszottak. Bencsiken viszont érezni lehetett, hogy ő a számok minden hangját teljesen begyakorolta. Én egyébként Malmsteennel voltam még így, és el is mentem a koncertjére, amikor itt járt Magyarországon, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valaki képes így gitározni. Bencsikről Pityi is azt mesélte, hogy maximalista és pedáns volt, és a bulik előtt ki sem jött az öltözőből. Folyamatosan csóválta a fejét, és folyamatosan játszotta a skálákat, amíg el nem kezdődött a koncert. Ez emberileg is jellemző rá, mert Pityi elmondása alapján nagyon precíz volt. Én sajnos már személyesen nem ismertem, és csak pár évig láttam, ezért aztán Pityi szavai alapján tudom elmondani, hogy milyen ember volt.

HRM: Amikor a P.Box gitárosa lettél 2001-ben, miket mesélt még Pityi Samuról, a mobilos, valamint a régi P.Boxos időkről?

SJ: Többek között arról, hogy Samu az öltözködés terén is nagyon figyelmes volt, és a koncertekre vasalt inget hozott magával. Szokatlan volt számukra, hogy Samu annyira odafigyelt ezekre a dolgokra, sőt a vasalt inghez még néha felvett egy kendőt, vagy valamilyen ruhadarabot, amivel ő éreztette az emberekkel, hogy „én is ugyanolyan vagyok, mint te, csak nekem fontos a színpadi lét tökéletessége, én jobban odafigyelek, pedánsabb vagyok”. De ha megfigyeled a felvételeket is, sokszor olyan elegánsan rockos cuccokban játszott. Nem ebben a lepukkant, csöves cuccban, hogy egy szakadt póló meg nadrág, aztán kész. Az öltözködés mellett a stílusára meg a játékára is jellemző volt, hogy iszonyúan koncentrált, és ha bármi nem tetszett neki, a hangzás vagy amit játszott, ahhoz nagyon érzékeny módon viszonyult. Ő pontosan tudta, mikor, mit hogyan csinált, mi fért bele és mi nem.

HRM: Szerinted milyen különbségeket fedezhetünk fel Samu P.Mobil-os és a P.Box-os korszakában?

SJ: Pityi azt is elmesélte, hogy ők ketten is nagyon sokat gyakoroltak együtt már a Mobilban is. Samu nemcsak abszolút tökéletesen játszott mindent, de kiváló ötletei is voltak, ha dalírásra került a sor. Hozta sorban a témákat, nem pusztán legitározta. Ha pedig valakinek nem tetszett egy rész, nagyon meg tudott sértődni, de ezzel más zenész is van így. Ekkor elcsomagolt, és másnap hozott három másik ötletet, amiből általában Lóri legalább az egyikre azt mondta, hogy hát igen, ez kurva jó. A P.Boxban pedig még keményebb, még kidolgozottabb, még virtuózabb játékot hallhatunk. Én inkább a Boxra figyeltem, bár nagyon szeretem a Mobilt is, mert ugyanaz a zenei világ, erős középtempójú hard rock nótákkal. De a P.Boxban valami olyan erőt és dinamikát éreztem, Samu játékában pedig olyan dallamcentrikus részeket, amelyektől az jobban megfogott.

HRM: Sokszor emlegetik Samut Radics Bélával együtt a magyar hard rock megteremtőiként. Az őket követő generáció tagjaként hogyan látod, Samu miben volt más, mint Radics Béla?

SJ: Bencsik nem nagyon használt például WAH-pedálokat meg kütyüket, számára fontos volt, hogy a hangokat teljesen kijátszotta, és hogy ő játszotta ki. Ujjrendben meg pengetésben nagyon sok kromatikus dolgot használt, amiket a Mobilban az inkább középtempósabb dalokban még ki lehetett játszani, de az erősebb, tempósabb P.Box-számokban már nagyon észnél kell lenni. A próbahelyi felvételeken is hallatszik, hogy csak bedugja a gitárt, megemeli a jelszintet, esetleg egy kis tube-bal megfűszerezte a Marshall-soundot, de ennyi. Nem használt semmiféle hókuszpókuszt. Nem úgy, mint ma, amikor már olyan technikai felszerelések vannak, hogy szinte hozzá se érsz a gitárhoz, és majdnemhogy magától szól. Radics Béla pedig inkább a hendrixes vonalat képviselte, a bluesból indult ki, és a bluesos rondo skálákat vette alapul.

HRM: Szerinted mennyiben tekinthetjük Samut a metal műfaj előfutárának Magyarországon?

SJ: Szerintem teljes mértékben. Samu volt az, aki gyakorlatilag megteremtette a hard rockot Magyarországon. Közhely, de nagyban tudnám őt hasonlítani Blackmore-hoz, bár azért különbségek is vannak, mert Samu nem használta annyira a legatós dolgokat. Samu egyedül, meg nem értett emberként, a maga technikai tudásával olyan virtuóz játékot mutatott be, ami párját rikította Magyarországon. Vagy mondok egy konkrétumot. Ha példul belegondolunk, hogy Samut többek között Kukovecz Gábor is példaképének tekintette – akinek a magyar heavy metal műfajban való munkásságát talán nem kell ecsetelnem –, akkor ez is elég sokatmondó.

HRM: Ha már a metalnál tartunk, Samu bizonyos tekintetben több nemzetközileg meghatározó heavy metal legendát is megelőzött, hiszen már az Accept Metal Heartja előtt játszotta a Für Elise-t, és a Manowart lekörözve Rimszkij-Korszakov Dongóját.

SJ: A Dongóban, ami még a Für Elise-nél is gyorsabb, csúcsteljesítményként azt tudnám kiemelni, hogy a pentatonos és a kromatikus futamokban zseniálisan használja a double-pickinget, és ezek során nagyon pontosan hajtotta végre a húrváltásokat. Az is nehéz, hogy ezekben a futamokban mind a négy ujját külön, és teljesen tudatosan tudta használni, akár ilyen szélsebes tempó alatt is, úgy, hogy nem gabalyodott bele és nem zavarodott össze, hanem nagyon koncentrálva össze tudta szedni és egyben tudta tartani ezeket a részeket. Egy ilyen számnál, mint a Dongó, ha beindítasz egy kört, elég egy szösszenet, elég, ha egy hangnál lecsúszik a pengető, azonnal rosszul érkezel a következő körhöz, kiesel ritmusból és vége. Én is próbáltam játszani, és azonnal feltűnt, hogy a két kéznek nagyon komoly összhangban kell lenni. Ez talán kívülről nem annyira érzékelhető.

Ilyen tempóban csak úgy tudsz játszani, hogyha a húrt akkor is megpengeted, amikor a kézfejed lefele mozdul, és akkor is, amikor felfele. Ez a húrváltásoknál nagyon nehéz, ahol nem lehet tremolózni és csak reszelni, mint a barom, hanem tudatosnak kell lennie minden egyes mozdulatnak, ráadásul úgy, hogy minden egyes hang azonos hangszínnel és erővel is szóljon. Bencsik ezt a saját dinamikájával oldja meg a váltott húroknál, és akkor még csak compressort sem tudott használni, amivel a soundját állandósítani tudta volna, és ami később aztán óriási segítség lett a gitárosoknak.

Ami még nekem nagyon tetszett a játékában – és ezt hallhatjuk a Für Elise-ben is –, hogy ő rendszeresen váltogatta az oktávokat, skálákat és a hangfekvéseket. Ilyen téren nagyon merész volt. Nem elégedett meg annyival, hogy elinduljon például A-ról és a kis dúr-skálájában elszöszmötöljön valamit. Bencsik még a riffekben is néha csúszkál, ilyen fekvés, olyan fekvés, itt fent, ott lent. Ez sem könnyű dolog, hogy pontosan mindig odaérj, sok gyakorlást igényel. Emellett Samu nemcsak az összhangzattant tekintve volt merész, hanem ritmikailag is. Ha a tekerős szólóit megfigyeled, gyakran előfordul, hogy eltér az alap ütemmutatótól, de mire jön a riff, jól és pontosan érkezik meg. A 'Kő kövön' lemez például a ritmus szempontjában nagyon hasonlít a Judas Priest 1981-es lemezére, a 'Point of Entry'-re, ahol szintén egyszerű riffek és Dave Holland 4/4-es dobolása jellemző. Samu pedig gyakran triolákkal, vagy még nehezebb ritmikai elemekkel színesítette a szólóit. Amikor pedig a ritmus és az összhangzattan szempontjából is "kalandozott", az abszolút csúcsteljesítmény. Ebben óriási segítség, ha van a gitáros mellett egy billentyűs, mert a tíz ujjal már olyan harmóniák is megszólalhatók, amik óriási segítséget nyújtanak abban, hogy a gitáros el tudjon igazodni. Nekem is erős támaszt nyújtott Pityi játéka, főleg a kétgitáros Szfinxhez képest, ahol nem volt billentyű. Ugyanígy Krisztián is most sokat segít abban, hogy biztonságosan el tudjak mozdulni mollokba, vagy szűkített hangsorokba, és ne csak egy helyben toporogjak. Bár egy basszusgitárosnak sem lehetetlen akkordot játszani, főleg ha négynél többhúros hangszeren játszik, de a basszus inkább tőhangokból áll. Nyilván annak is meglehet a varázsa, hogy például egy moll-skálára milyen basszusmenet jön ki, de a billentyűs többet nyom a latban. Én ezt a P.Boxnál vettem észre, hogy a harmóniaváltásokat ezért nagyban Pityinek köszönhetik.

HRM: Felmerült a kérdés egy korábbi interjúban, hogyha a P.Box a ’80-as években együtt marad, egy olyan keményebb irányba megy el a zenekar, mint amit a ’Reményre Ítélve’ lemezen játszatok. Szerinted Bencsik zenei hagyatéka mennyire adoptálható a te generációd, vagy a fiatalabbak zenéjébe?

SJ: Pityi mindenképpen továbbvitte volna, és modernizálta volna a P.Boxot. Bencsiknél az enged erre következtetni, hogy Pityivel nagyon hasonló volt az ízlésük, és nagyon hasonló elképzelésük volt a zenéről. De amikor Pityivel mi megcsináltuk a két új lemezt, már azt javasolta, hogy hangoljunk le D-be, és ritmikailag is keményebb riffekre építsünk. Én úgy próbáltam adoptálni az ő játékát, hogy rengeteget hallgattam régi kazettákat. Pityinek ugyanis megvoltak a régi próbahelyi hangfelvételek, amelyeken egészen nyersen hallgathattam Samut játszani, és ilyen módon tanulmányozhattam a játékát. Alaposan megfigyeltem a futamait, a trioláit és általában véve a játéa fő elemeit. Ehhez próbáltam kicsit magamat is hozzátenni, mert figyeltem más gitárosokat is, és nagy hatással volt rám például George Lynch, Gary Moore vagy Steve Morse is. Így próbáltam megragadni egy zenei ízvilágot, amibe Samu játéka beilleszthető.

Ha Samunak akár a mobilos akár a P.Box-os szerzeményeit megnézzük, ezek szerkezetileg általában két fő részből álltak. Volt a verze, és volt a refrén instrumentális részekkel, szólókkal fűszerezve. Szerintem ők is keményítettek volna. Ami nekem feltűnt, hogy az első rész után után nincsenek a tempóváltásoknál leállós, visszafogottabb dolgok, vagy egy kis barokkosabb rész. Ha megnézzük például a Deep Purple-t, sokkal több ilyen váltás volt náluk, és mások voltak az arányok a számokon belül. Ez leginkább az élő felvételeiken mutatkozik meg, ahol a hangszeresek révén még kisebb a kíséretek aránya, és a szerves, élő, improvizatív instrumentális zenéjükből sokkal többet megmutatnak. Ehhez képest a '80-as évek P.Boxa sokkal direktebb és szabályosabb, de ha megyfigyeled az új dalainkat, Pityivel próbáltunk nagyon odafigyelni, hogy ne csak két nagyobb részből álljon egy dal, egy refrénből meg egy verzéből, hanem legyenek benne hangnemváltások és apró zenei részek, amivel még érdekesebbé lehet tenni. Ez valószínűleg Bencsiknek is feküdt volna.

De akkoriban talán ez nehezebb volt, mert ha megnézed például Bencsik mobilos számait, nekem úgy tűnik, hogy azok nagyon közönségcentrikusak voltak abból a szempontból, hogy nem találsz bennük nagyon éles váltásokat, ami mondjuk kizökkentené a közönséget, ha azok már ráálltak egy tempóra. Ha egyszer beindult a szám, akkor nagyon odafigyeltek, hogy a feszessége végig is menjen, mint az úthenger, és kevésbé törték meg lírai részekkel, ami elveheti a lendületet, nem is tört meg a csápolás. (nevet) A P.Boxban már inkább felfedezhetünk apróbb közbeékelt zenei részeket vagy váltásokat, főleg az első lemezen. És mi onnan merítettünk, hogy Pityi is hozott ilyen ötleteket és leállós részeket, ha Samuval tovább folytatták volna, valószínűleg meg tudtak volna egyezni. Mi így támaszkodtunk ezekre a régi dalokra, de a P.Mobil is sokat újított a számokon. Az az érdekes, hogy ezek a dalok az akkori technikai körülmények mellett is zseniálisak, máig szívesen hallgatja őket az ember. Ha pedig mai, friss hangzással dörrennek meg, még több erő jön belőlük, nem véletlenül játsszák őket a mai fiatal zenekarok is.

HRM: Szerinted mik Samu erényei, mi a játékának az esszenciája?

SV: Talán már említettük is, de én úgy gondolom, hogy nemcsak a szólói, de a riffjei is nagyon dallamcentrikusak, akár még dallamrímeket is találunk bennük, mint például a Kétforintos dal riffjében. Ezek mind magával ragadóak a pentaton skálák és Samu ujjrendjei mellett. A technika mellett megvan a tartalom, a dallam, a zene is. Ez a kettő együtt ilyen magas színvonalon csak kevés gitárosnál volt meg, talán elsőre Tátrai Tibor ugrik még be, de ritkaságszámba mentek. A másik dolog, hogy Samu meg nem értett gitáros volt abban az időben, egyrészt megelőzte a korát, amikorra pedig már a kor végre utolérte és megértette volna a játékát, a klasszikus hard rock zene kezdett kihalni Magyarországon a ’80-as évek végén. De nekem Samu éppen ezért volt érdekes, és ezért figyeltem föl rá, mert amikor, amiket és ahogy játszott, azt inkább nyugati gitárosoktól lehetett csak hallani. Ilyen angolszász stílusú, dinamikus gitározást először tőle hallottam Magyarországon.

Nyilvánvalóan én is próbálom ezt a stílust követni, és rengeteg lehetett tanulni a nyugati zenészektől. Nekem is ez a fajta gitározás jön be, ami dallamokban gazdag, de nem kell széttekerni az egészet, csak legyen benne egy-két trükk, amit nem mindennap használ vagy lát az ember.

Ami akkoriban még nehéz lehetett neki, hogy nem állt a rendelkezésére olyan technikai felszereltség, meg az a sok kütyü, mint ma. Akkor ha gitárt fogtál és az erősítőd kicsit kihajtottad, minden egyes rezdülés kihallatszott. Ha csak kicsit rosszul fogtad a pengetőd, vagy nem olyan dőlésszögben érintetted a húrhoz, amikor kipengetted a hangot, már nem úgy szólt. A gitár ilyen szempontból elég hálátlan hangszer, mert neked kell a legtöbbet gyakorolni, mondjuk más hangszerhez képest, mert lehet, hogy száztízszer eljátszod azt az öt-hat hangot egymás után, de akkor is megeshet, hogy száztizenegyedszerre fogod elrontani, mert mondjuk egy kicsit lecsúszott a pengető vége. Ilyen szempontból én ezért is nagyon tisztelem őt, mert az akkori körülményekhez és lehetőségekhez képest szenzációsan tudta a felszerelést használni. A maximumnál is többet hozott ki belőle, úgy, hogy nem volt széterősítve meg effektekkel agyonlocsolva az egész. Mindent, ami hallható, a kezével oldott meg.

Készítette: Csemény

Köszönjük a befektetett időt és energiát Sárvári Vilmosnak, Sándor Józsefnek és mindenkinek, aki segített, hogy ez a cikk létrejöjjön. 

Képek: Fodor Györgyi Szeréna, T. Erika (Sárvári), Török Hajni (Günter)

Legutóbbi hozzászólások