Impellitteri: Venom

írta CsiGabiGa | 2015.04.30.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.facebook.com/ChrisImpellitteri

Stílus: Power/speed metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Mondják, Chris Impellitteri egy alulértékelt gitáros. Hát én most alulértékelem az új albumát! Igazából Chris tehetséges zenész, többnyire tehetséges dalszerző is. Ez utóbbi most kevésbé mutatkozik meg az új albumán. Pedig voltak jobb pillanatai neki: az 'Answer To The Master' és rajta a Warrior például metal alapmű. A The Future Is Black refrénjét még Tobias Sammet is ellopta. Kétszer is. Egyszer az Edguyban, egyszer az Avantasiában. A Hungry Days egy az egyben a Riot stílusában íródott. Kellemes emlékeim vannak arról az albumról. Ahogy a két Graham Bonnettel összehozott lemezről is. Nem csak a Since You've Been Gone feldolgozás és az óriási Over The Rainbow instrumentális interpretáció miatt volt Rainbow érzésem, de a She's A Nighttime Lover pl. teljesen Can't Happen Here hangulatú nóta volt. A 'Crunch' lemezen felpörgette a ritmust, de a Wake Me Up, vagy a Slay The Dragon című nótáinak van felépítése, és közel 5 percesek. A Forever Yours balladában pedig megmutatja, hogy tud slágert is írni, és akusztikusan is kipengeti a hangokat, nem csak a torzító leple alatt. A sokat szidott 'Pedal To The Metal' albumon is tudott olyan Luca Turillinak is becsületére váló témákat (The Writings On The Wall) hozni, hogy az olasz mesternek fel kellett kötnie az alsóneműt, hogy überelje. A Stay Tonight pedig az a Micky Moody-féle Whitesnake stílus, amit a Snakecharmer koncerten volt szerencsém élőben is élvezni. Az előző 'Wicked Maiden'-en meg ott volt az a Hi-School Revolution, aminek annyira saxonosak voltak a riffjei, hogy messziről kilógott a tornasorból, mint a második osztályt negyedszer járó kis eminens.

Szóval szép emlékeim vannak az Impellitteriről. Tudott Chris jó számokat csinálni. Úgyhogy most, amikor azt nyilatkozta, hogy minden metalrajongó megnyalja majd a tíz ujját, és úgy vág bele a léggitározásba az új dalokat hallgatva, vártam a csodát. Amit a címadó dal klipjében meg is kaptam. Iszonyú intenzív, kétlábdobos alapok, amiért már megérte a dobosváltás (Jon Dette megfordult már a Testamentben, a Slayerben, turnézott az Anthrax-szal és az Iced Earth-szel, és Chrisszel is együtt zenélt az Animetal USA-ban), malmsteeni futamok a sorok végén, Rob Rock nagyot énekel (bár ennél a „mérgező méreg – poisonous venom” szövegnél azért írt már jobbakat), és a refrén utáni gitárszólót tanítani kellene. Csak ne tolná rá annyira a torzítót, hogy szinte összemossa a hangokat, mintha el kellene fedni a játéka hiányosságait. A következő dal hasonló: más futamok, más énekdallam, önmagában ez is király, de egymás után hallgatva azért itt már érezni, hogy a dalszerzésre nem fordított nagy figyelmet Chris mester. Nyitó virga után szaggatott riffek, melyre Rob majd énekel valamit, refrén, torzítót csutkára, szóló, refrén ismétlés és egy záró virgával befejezzük a dalt. Ennyi. Mindezt őrült, kétlábdobos tempóban lezavarjuk 3 perc alatt.

A harmadik ugyanilyen dalra már oda se tudnék figyelni, ha nem dobna be Rob Rock egy kis Dokken életérzést az énektémába. De hogy nem tudnak egy tisztességes befejezést csinálni egyetlen dalnak se! Hozzám hasonló öreg rókáknak biztos megvan az az élmény, amikor rosszul kalkuláltál a felvételnél, és a magnókazetta kifutó szalagja vetett végett hirtelen a zenei élménynek. Na, ezt érzem itt minden dal végén, hogy nincs még vége, csak elfogyott a szalag. Már dobnám az egészet a fenébe, amikor a Nightmare végre elővezet egy, a régi nagyokat idéző, változatos témákat egymásra építő dalszerkezetet. Annihilatoros zúzás a verzében, a szokásos kétlábdobos power metal a refrénben, és aztán a második strófa egy egész más ritmus, egész más dallam, belassul az egész, Malmsteen fénykorára emlékeztető énektéma (a hangulata engem az I'm My Own Enemy korába visz vissza), kórusok, melyre válaszul újra előkerül a power lüktetésű refrén. Ugyan megint nincs túlbonyolítva szövegileg („it's my nightmare”), de legalább a változatosság gyönyörködtet alapon felhőtlenül tudom újra élvezni Impellitteri játékát. Végre „meg van csinálva” egy dal, amúgy tisztességesen, régimódiasan. És mit ad Isten, át is léptünk a 4 perces tartományba. Ezt a jó hagyományt folytatja (változatos dalszerkezet, 4 perc feletti hosszúság) a Face The Enemy is. Fél perces intró. Már ez önmagában egyedivé teszi a dalt. A tempóból is visszavettek, amúgy You Don't Remember, I'll Never Forget módra. Malmsteen óta tudjuk, hogy ezen a sebességen is lehet fergeteges szólókat produkálni a harminckettedek kipengetésével. És az énekes végre a mélyebb hangfekvését is bemutatja. Jó ez a nóta, csak a befejezését ennek is lespórolták. Pedig a négy és fél percével ez a lemez leghosszabb dala (a Venom pörgésével ez is lement volna 3 perc alatt), de a végét ennek is mintha elharapták volna.

A lemez második fele (ez lenne a B oldal a bakeliten) számomra unalomba fullad. Visszatérnek a méregkeverő recepthez: headbangelésre késztető ritmus, eszméletlen lábmunka a dobostól, szinte gyorsított felvételnek tűnő gitárszóló, Michael Angelo Batio 10 danos sportgitár-mester stílusában, de mindez elcseszve a kidolgozatlan énektémákkal. A Domino és a Jehovah ugyanazt a három hangot variálja a refrénben, nincs semmi kapaszkodó, amiről eszembe jutna bármelyik dal úgy egy év múlva. Hiába a villámkezű neoklasszikus futamok, az eszeveszett duplázós lüktetések, ilyet hallottunk már kismilliót. Mitől lenne ez egyedi? A Rise is ugyanebben a cipőben jár. Gyors, de gyorsan felejthető. A Time Machine-ra azért már felkapom a fejem, ha másért nem, mert szemtelenül lenyúlták a The Trooper riffjét és énekdallamát az Iron Maidentől. A refrén többszólamú vokáljába viszont megint sikerült pár hangnyi Malmsteen érzést belegyömöszölni. A Holding On talán a legtipikusabb old school metal nóta, ufós belassulással a bridge-nél, leginkább a Graham Bonnet által fémjelzett lemezekre illene. A második félidő legjobbja. És a korábban megjelent japán verzió itt véget is ért. A három és fél perces átlagnak „hála” harmincöt perc lett az egész. De az április 17-én megjelent európai verzió igazi meglepetéssel szolgált: ezúttal mi kaptunk két bónuszt az ázsiai rajongókhoz képest! Most aztán ők fogják drága pénzért megvenni a Frontiers változatot, és nem fordítva. Persze ezek is ugyanolyan – hogy fogalmazzak finoman? – nem túlbonyolított hárompercesek, de mindkettő jellemzően a Malmsteen vonalon halad inkább, nem a címadó speedes pörgését követi, melyhez a lemez második felében Rob már elfelejtett dallamokat írni. Én bármelyikre elcserélném a jelképes B oldal első 4 (na jó, első három) dalát, ha választanom kellene. De nem kell, mert mi kaptuk ezúttal a 12 számos verziót.

Pontszám: 7