Stormwitch: Season of the Witch

írta baumann | 2015.03.31.

Megjelenés: 2015

Kiadó: Massacre Records

Weblap: http://www.stormwitch.de

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Hetek óta ültem ezen az albumon: legalább ötször ígértem, és nem sikerült betartanom új határidőket. Hiába fogtam be a tollam elé hét ökröt, láncoltam a billentyűzethez mindkét kezemet, pakoltam magam köré négy embernek elegendő koffeint – nem jött az ihlet. Mit ihlet, egy görbe sor nemsok, annyi sem szakadt ki belőlem. Pedig pörgettem a lemezt unásig, tanulmányoztam a korabeli és modern szakirodalmat, minden trükkömet bevetettem. „Nem rossz album, hát miért nem akarok írni róla?” – tépelődtem. Végső elkeseredésemben aztán megálltam a polc előtt és előhúztam vinyl-gyűjteményem egy féltve őrzött darabját, a Stormwitch ’Magyarországon’ (avagy ’Live in Budapest’) című történelmi jelentőségű eposzát, amit még metalos karrierem hajnalán Laci bácsi lemezboltjában vett nekem az akkori pasim (ha már sok más jó nem róható fel neki). Már a borító látványa is keserédes nosztalgiát ébresztett bennem, a kapcsolódó emlékek pora kavarogni kezdett a mellkasomban. Óvatosan feltettem a lemezjátszóra, ráengedtem a tűt, és elégedetten átengedtem magam a hamisítatlan Stormwitch-hangulatnak, ami a svájci óramű kiszámíthatóságával jött és ütött mellbe. „Ez az!” – sóhajtottam magamban, és akkor tudtam, hogy nem leszek objektív, mert nem lehetek, a ’Season of the Witch’-csel szemben. A tollam hegyéből türelmetlenül kicsöppent a tinta.

Az 1979-81-ig Lemon Sylvan néven működő heidenheimi banda a ’81-es átkeresztelkedést követően 1984-ben tette le először a névjegyét a metal asztalára ’Walpurgis Night’ című stúdióalbumával, amellyel három lemezes okkult(os) heavy metal brillírozás vette kezdetét. Zenéjükön még a NWOBHM lenyomatát viselve, szövegeikben és hangeffektekben könnyedebb okkult/horror elemekkel operálva egyedi és üde színfoltját képezték az ekkorra már magas fordulatszámon pörgő germán metal vonalnak. Bár a ’87-es ’Beauty and the Beast’ lemezzel mindent megpróbáltak ezügyben, a mainstream siker elkerülte őket, az underground lassan, de kitartóan csordogáló barlangcsermelyein azonban így is elérték az öreg kontinens minden táját. Nálunk és a kelet-európai régió több országában még a vasfüggöny idején és ellenére többször is jártak, fáma is szól egy határátkelésről, ahol rendesen meggyűlt a bajuk a magyar hatóságokkal. Az említett live album 1989-ben került rögzítésre budapesti koncertjükön, és az eddigre (vagy hamarosan) már klasszikussá ért számok, mint a Stronger than Heaven, a Tygers of the Sea vagy a Russia’s on Fire mellett még a kissé sziruposabb dolgok, pl. egy Call of the Wicked élő felvételei máig megdobogtatják a 80-as évek fémhívőjének szívét. Ezzel a kiadvánnyal, bár a banda továbbra is aktív, lezárul egy korszak: az új évtized iránya, bár nem megvetendő, de mindenképp a lájt felé hajlik: ’92-ben még kijön a ’War of the Wizards’, a ’94-es ’Shogun’-nal viszont bezár a már rég hanyatlásnak indult bazár: feloszlik a Stormwitch. A hátrahagyott diszkográfiában nincs igazán szégyenfolt, maximum gyengébb pillanatok, viszont sok alapmű, amivel örökre kibérelték helyüket a lexikonokban, és itt vége is lehetne a történetnek.

Ami persze nem alakul ilyen egyszerűen: a klasszikus heavy metal időközben kétszer is feltámad, amiből a Stormwitch is szeretné kivenni a részét. A második hullámon lovagolva a kétezres évek elején még két albumra telik a lelkesedésből, amelyeknek nincs túl nagy visszhangja, és amiket én is csak nagyon felületesen ismerek. Majd egy pislogás, és már itt is van 2015 és a retro, és kiszámíthatóan újra itt a német brigád, hogy sok, a hőskorban mellőzött társát követve előmásszon a sírból, reumás csontjaival nyikorogva, ujjaiban az ős-NWOBHM bizsergésével megpróbálkozzon még egy – utolsó? – szörfleckével. Hátha majd most. Azonban ahogy Kurt Vanderhoof is megmondta: ez egy új világ, ahol nincs kiadói háttérország és nincs előre ledumált finanszírozás: aki 2015-ben érvényesülni szeretne, az csak magára számíthat, saját módszereket kell kitalálnia. És persze mindennek alapja a zenei integritás, hiszen a választék olyan széles, hogy csupán a nevéért, múltszázadbeli teljesítményéért senki lemeze nem válik arannyá. Sőt, bár a nagy turnék reneszánszát éljük, a számok azt mutatják, hogy itt is igényesen válogat a közönség, hát hozni kell a szintet plusz az „extra mile”-t, hogy teltházaknak zenélhess.

Tehát ebbe a kontextusba érkezik a ’Season of the Witch’, és ebben a kontextusban kell értelmeznünk is, amit letesznek az asztalra. A klasszikus értelemben véve nem történik árulás: egy új évezredbeli hatásoktól nagyban mentes, mondhatni régisulis megoldásokkal operáló (kivéve talán a Last Warrior hülye szintis intróját), Stormwitch-ízű lemez ez, helyenként jó kis gitárvirgákkal, a védjegyjellegű Mück-tenorral, egy kis boszorkányos számmisztikás spoken word betéttel, a Stormwitchet mindig is jellemző lassú és komplikálatlan ritmus-aláfestéssel, ikergitáros melódiákkal, a szokásos balladákkal (a Different Eyes mondjuk felfért volna simán a ’Beauty and the Beast’-re, de ahogy ’88-ban, most sem kajálná senki, aki a metalt szereti – sem underground, sem mainstream vonalon). Tehát van itt minden, ami tipikus Stormwitch, de sajnos a receptből hiányoznak a következő összetevők: frissesség, eredeti ötletek, figyelmet megragadó részletek, bármi különleges, még sosem hallott, valamint tempó, keménység, energia. Így csak egy megbízhatóan közepes minőségű, nem rágós, de nem is omlós és igencsak „öreges” steak a végeredmény – erre kár lett volna 4 évet várni. Ennyi idő telt el ugyanis, amióta a banda beharangozta az „új” lemezt:  a Lee Tarot 2011-es halálával két eredeti tagra (Jürgen Wannenwetsch és Andy Mück) szűkült mag tagkeresés és -cserék és egyéb komplikációk miatt majdnem annyira elhúzta a lemez kiadását, mint én ennek a kritikának a megírását. És kérdéses, hogy megérte-e a fáradságot és időbefektetést: nem vagyok benne biztos, hogy mennyire eladható a produktum. Annyi biztos, hogy az internet finoman szólva sincs túlterhelve a ’Season of the Witch’-ről szóló információkkal, kritikákkal. Persze az éji vad vérszagra gyűl – a dögöt békén hagyják...

Van azért persze egy-két olyan csúcspontja a lemeznek, amelyet nem lenne méltányos említés nélkül hagyni: személyes kedvenc a klisékirály True Until the End, amiről megoszlanak a vélemények, de az én fülemnek – főként a régi Hammerfall-utánérzés miatt – kedves, vagy az Innerwish-hatásokat hordozó At the End of the World, ami sunyi módon fülbemászó, és amelynek nevetségesen illuzórikus szövegébe bármely, romantikára kicsit is hajló női lélek szívesen belefeledkezhet pár percre. Aztán persze ideje ébredni: sem a valóság, sem az album nincs mézeskalácsból, az emlékezetes pillanatokat mindig a megszokott, unalmas valóság követi, de persze nem várhatunk mindig csodát. A Ravenlordéhoz hasonló magas költészet a múlté, mint ahogy új Rats in the Attic sem született ezúttal, és a Walpurgis Night sem találta meg méltó utódját a ’Season of the Witch’ dalai közt.

Pontszám: 6.5