Moonlight Agony: Silent Waters

Bevallom, a Moonlight Agony első lemeze igencsak elment mellettem, pedig az énekes, Chity " vándormadár" Somapala általában tisztes iparosmunkákhoz szokta adni a nevét - hangja a közepes lemezeket is eltolja egy fokozattal a jó irányába. A srí­-lankai pacsirta azonban - rossz szokásához hí­ven - nem tudott gyökeret ereszteni - , az új dalnok , David í…kesson azonban példásan pótolja hí­res elődjét, hangja jóllehet nem olyan sokszí­nű, jól illik az alapvetően komor, nehéz zenei világhoz. ( Időközben egy másik csere is történt a felállásban: Christofer Starnefalk basszusgitáros helyére Christer "Zigge" Pedersen érkezett a Dragonlandból). A csapat előző albumát abban a stúdióban nyomta fel, ahol Tom "elégikushangulat" Englund a főnök: jelen recenzió tárgyán ha nem is közvetlenül, de még mindig érződik a Mester hatása.

Az alapvetően súlyos, telt hangzás - sok kétlábdobbal- áraszt némi epikus gótikusságot, ám a billentyűk gazdag játéka csipetnyi neoklasszikus szí­nezetet is ad a daloknak - olyan, akár középkorinak is mondható világi hangulatot, melyet az egyik legjobb számban , a Betrayed Me-ben hallhatunk. A gótika emlí­tésénél persze nem lehet elmenni anélkül, hogy ne emlí­tsük a Paradise Lost nevét - Milton kedvenc csapatának finom dallamérzéke ott sejlik a refrénekben, némi Dream Theateres riffeléssel egyetemben.

Jóllehet, a csapat nem talált fel semmit, amit ne hallottunk volna már más lemezén, az ismerős összetevőket olyan szerencsés komplexitásban tálalja, ami nem üli meg még az í­nyenc zenehallgató gyomrát sem. A progresszivitás mellett remekül bújnak meg a hagyományosabb progresszí­v-power részek, melyek fantáziadús kérdezz-felelek vetélkedőt játszanak a szigorúbb elemekkel. A billentyűk í­zlésesen szolgálják ki a riffeket, szerepük azonban nem korlátozódik unterman segí­tésre, az instrumentális részekben elegendő teret kapnak az egyébként tömény hangzás szí­nesí­tésére.

A hagyományos prog-power elemekhez- s ez a másik dolog, amiért nem lehet pusztán egy legyintéssel elintézni a fiúkat - ötletesen kevernek egy-egy olyan komponenst, ami feldobja, frissé teszi a tálalt dallamokat. Hol a már emlí­tett, középkorias hangulat, hol egy komorabb, dehumanizer jellegű sci-fi lehelet fúj némi terminátori fagyot a hangfalakba, olyan szervesen illeszkedve a számok világába, ami nem lehet a véletlen műve. A leginkább figyelemre méltó "í­nyencség" azonban a Different Stories durva power -thrash riffelésébe illesztett "zenedobozos" musical-es hangulat, némi horror filmes attitűddel: a legtöbb szinfónikus metal csapat a fél kezét odaadná egy ilyen eltalált és természetes momentumért.

Legnagyobb erénye a lemeznek az emlí­tetteken kí­vül mégis a dallamformálás - ebben igen sokat tanultak Englund mestertől, sőt, némileg elszakadva az Evergrey-es jellemzőktől, egy rájuk jellemző világot hoztak létre. Az olyan szám, mint a The Blood Red Sails a maga szinte kánonos refrénjével - melyre úgy terül rá a súlyos, power riff, mint a viharfelhő a kék tavacskára - ékesen bizonyí­tja a fiúk tehetségét, s egyben rávilágí­t arra is, hogy a svéd másodosztályban is sztárok fociznak.