Vörös István: Hallgass, ha jót akarsz! - A legjobb Vörös István dalok 1-2-3

Volt egyszer egy legény, nem is Lúdas, nem is Matyi, nevezzük talán Pistinek, mégis egészen hasonló a története ahhoz a sihederhez, aki a híres Döbrögi Vásárban hagyta ott fiatalkori naivitását, s akinek történetét négy levonásban írta meg Fazekas Mihály. A mi Pistink csak játszadozott barátaival, hol Radicsbélásat, hol Hadirock-kantasat, ifjonti hévvel kergette az akkordokat. Egyszer aztán kedve támadt megmutatni portékáját a döbrögi földesúrnak, Wilpert Imrének, aki Hungaroton nevű lován dölyfösködött a vásárban. Alaposan megtervezte útját. Felépített egy előzetes tervet, mondjuk úgy: egy Prognózist, még a Piknik Clubba is beiratkozott továbbképzésre, nehogy felsüljön. Amint ott állt a nagyságos helybéli atyaúristen előtt, mégiscsak megszeppent csöppet, s aláírta a szerződést, nem tudva, hogy rosszabb az, mint ötven botütés. Mert akkoriban egy aranylemez még 100.000 eladott példányt jelentett, nem kétezret, mint manapság. És az bizony a 90.- Ft-os eladási ár mellett is 9 milliós árbevételt hozott a földesúrnak egy olyan világban, amikor 70.000.- Ft volt az új kis Polskim ára és 3.000.- Ft körüli volt az átlagfizetés. (És 3,60 Ft egy kiló kenyér.)

Nem tudom biztosan, mennyi példányban keltek el Pisti portékái, de szerintem a 'Tele van a város szerelemmel' biztos megkongatta az aranyharangot. És a Döbrögivel bizony nem lehetett alkudozni: övé volt a pénz, Pistinknek meg maradt a dicsőség. Azóta sem adták ki CD-n egyik anyagot sem, mondván: nem kifizetődő. Tunyogi Péter halála után beszélgettem valakivel, hogy legalább ebből a szomorú apropóból kiadhatnák újra a TRB korai lemezeit. De nem! Egy helyi lókupec (mai nevén: magánvállalkozó) vállalta volna a kis példányszámú megjelentetést, de a Sanyi (vagy valami hasonló nevű földesúr) 2 milla lelépési díjat kért azért az anyagért, amire egy petákot sem volt hajlandó költeni. A KFT-vel szólva: „Ki érti ezt? Ki érti ezt? Én nem!” Pistink tehát hoppon maradt, sőt majdhogynem koppon, éhkoppon. Ki is ment bánatában Svájcba vendéglátózni (89-ben a Vörös nem volt divatszín idehaza), de megfogadta, hogy háromszor veri ezt a Döbrögin vissza.

Telt-múlt az idő, Pistink közben felnőtt férfivá cseperedett, a döbrögi oligarcha is más lett azóta, Pistinek is több sikeres alkotása látott napvilágot. Párszor még aláírt a Döbröginek (érdekes, hogy az uraság személye már többször változott, de a lovát még mindig Hungarotonnak hívják), de amikor szűk lett neki ez a város, rájött, hogy saját lóra tenni szerencsésebb vállalkozás.

2012-ben aztán Pisti úgy érezte, most jött el az ő ideje. A kiadói jogokat elvehette a nagyhatalmú, de a szerzői jogok Pistinél maradtak. Így ha újra elkészíti régi portékáját egy új köntösben, akkor kikerülhet az ördögi körből, hogy: „Én nem jelentetem meg, de te sem jelentetheted meg!” S ha már az ötlet elkezdett motoszkálni a fejében, tovább is gondolta azt: nemcsak, hogy újra felvette a régi dalokat, de át is öltöztette egy olyan XXI. századi köntösbe, amely a mai közönség kényes fülei előtt is megállja a helyét. S hozzácsapta az azóta írt dalokat is, némelyiket újrakeverte, másokat további hangszerekkel egészített ki, s volt olyan is, amire azt mondta: ez így jó, ezen ne változtassunk! 2013-ban és 2014-ben is folytatta ezt az új keletű hagyományt, s mint a régi szép időkben, évente adott ki egy-egy újabb dalcsokrot.

Most, a harmadik apropóján szedtem össze bátorságomat, hogy belemártsam pennámat. Már csak azért is, mert az elsőt meg se akartam venni. Nem szeretem a válogatásokat. Főleg nem a kiadói válogatásokat, melyeket inkább lehúzásnak érzek. De a szerzői válogatások sem nagyon izgatnak fel, még ha egy-két új dal van is a repertoárban, ha a magamfajta kollektor tarsolyában ott van minden korábbi összetevő, akkor az a néhány percnyi újdonság csak pár fityinget ér. Aztán amikor megjelent a második rész a régi fotóval, ahogy Pisti gitározik a gangon... Mit mondjak, nem fogott meg. De közben csatlakoztam a Pofakönyvben a zenész követőihez, és egyszer közszemlére kitették (mondhatnám, hogy pellengérre állították) a Titok című dalt erről a lemezről. Az egyik kedvencem volt a 'Tele van a város szerelemmel' albumról, úgyhogy kedvet kaptam egy kis nosztalgiázáshoz. S ez lett a vesztem. Mert rá kellett jönnöm, hogy ez a dal nem az a dal. Vagyishogy az, de mégis valami egészen más. Egy teljesen újrahangszerelt, újra felvett verzió, amibe beleszerettem. Talán ha mással kezdem az ismerkedést, nem hódolok be ilyen könnyen, de ez a változat megtörte az ellenállásomat. Rohantam az első utamba eső vásárba (úgy csináltam, hogy utamba essen) és megvettem az első, majd a második részt is. A harmadikat az egy hónappal ezelőtti lemezbemutató koncerten kaptam kezeimbe, ennek körülményeit már ecseteltem korábban.

Így egyben a három rész azért is érdekes, mert olyan összefüggéseket vettem észre, melyekre külön-külön nem derült volna fény. Először is az új dalok: egy-egy jutott mindhárom lemezre. Az Engedj be a jóba leginkább az a kicsit új hullámos beütésű Prognózis stílus, amit a nyolcvanas években megszoktunk. Bár az Előjelek-szerű billentyű prüntyögés miatt sokáig nem tudtam megszeretni, de nemrég a nappalim tapétázása közben beraktam a lemezt háttérmuzsikának, s akkor kapott el a „Szegény kicsi haver, hát ilyen ez a világ!” szarkasztikus önsajnálata. Elkezdtem rá táncolni a szétkapott szobában és már vele énekeltem, hogy „Nekem is ott a helyem!” A Verd a nagydobot azt a hangulatot eleveníti fel, amikor egy igazi katonazenekar tamburmajorral végigmegy a főutcán, s a gyermeki egyszerűség rácsodálkozik a színes kavalkádra, igazi Piknik Club hangulatban telt el az a négy perc. Az Életművész fanyar humorral átitatott szövege pedig olyan zenével párosul, amit leginkább a Vörös István szólóalbumok egyikén tudnék elképzelni (Csak az a „tarírara” a közepén, hát az már nekem is sok a jóból!). A 'Tettenérés' vagy a 'Magaslesen' egyik összetevője is lehetne! Ez utóbbi egyébként is a kedvenc portékáim közé került, a Tele van a város XXI. századi reinkarnációjával, a Legalább egyszerrel és a Vágyom egy nyári napra című örökbecsűvel, melyet azóta a fővárosi dugóban letekert ablaknál üvöltök amúgy WhothefuckisAlice stílusban: „Ideges, ideges. Dehogy vagyok ideges!” Erről is csurran-cseppen az időközben életmű-összefoglaló anyaggá terebélyesedett lemezekre. Ez a 2010-es album viszonylag friss anyag, szóval ezekhez nem nagyon kellett hozzányúlni, de azért időnként mégis bele-belepiszkált a mi Pistink. Csak hogy a Döbrögi ne ismerje fel! Á dehogy, csak vicceltem. Hiszen mindig jöhet egy újabb gondolat, ami akkor nem jutott eszébe, amikor rögzítették az örökkévalóságnak azt az anyagot. S ahogy telik az idő, egyre több ilyen van. Míg az első részre csak egy dal került fel, a másodikra és a harmadikra pedig már 3-3, nem beszélve a 'Mélyföld'-ről áthozott remekmívekről (Csörgő-tánc, Ellopott percek).

A Mindent, csak azt nem Bryan Adams-es lazaságáról két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy először egy éjszakai beszélgetős műsorban hallottam az autóban, amikor egy éjféli pálinkafőzésre mentünk az apósommal. Akkor jelent meg a 'Tettenérés', és ezzel kapcsolatban hívták be Pistit az egyik rádió stúdiójába. Én meg véletlenül pont jó helyre tekertem. Kellemes este volt, a lemez nagy részét lejátszották. A másik, hogy egy kicsit emlékeztet ez a dal egy másik csajozós nótára a 'Kutya világ'-ból: „Hé, te farmeres tinibaba!” De jó lenne hallani azt is! – gondoltam. Hallottam is néhány perccel később. Bár ne hallottam volna! Azt valahogy sikerült túlaffektálnia Pistinek. Jobb volt az eredeti. A másik nagy csalódásom az első kislemezsláger, a Hajsza közben átdolgozása. Az olyan lett, mint valami Spigiboy remix egy maxi ötödik verziójaként. Ha ebbe könyökölök bele a Pofakönyvben, még a barátok közül is töröltem volna Pistit. A zseniális instrumentális Tiéd a világ viszont már az első lemezen rajta volt, legnagyobb örömömre. A harmadikon pedig ott a párja, az Ellopott percek, Menyhárt Judit tolmácsolásában az énekes verzió. (Ami majdnem olyan jó, mint Szalóki Anett búgó hangja, melybe Titokban beleszerettem.) Cserébe pedig nem sokkal később egy eredetileg énekes dal instrumentális átirata, vagy inkább csak egy akusztikus húrokat megpendítő hangulatkép: Egy kis derű a húrokon. (Az énekes verzió az első részen szerepelt.)

Az Agglegény-dal Blackmore's Night illatú keringője, a Mindenki bolond V'Moto-Rock jellegű feldolgozása, a Veled újrakezdeném a capella kezdése és a Nagy dobás „Fenyő Miki összeállt Faragó Judy Istvánnal” stílusú fergeteges rokija, vagy A siker titka a család strand-metal verziója is jól sikerült. (Bár Pisti „metal” felkiáltásán kívül – ami közel sem olyan, mint a Dream Evil ’The Book Of Heavy Metal’-jának nyitó üvöltése – nem sok köze van a metalhoz, inkább egy „Dáridó verzió” címet adtam volna neki, de jó poén, mint a Sing Sing Halál a májra disco remixe és a jó poénokért tíz aranyat sem sajnálnék. Még az sem zavar, hogy időnként úgy tűnik, kicsit sok Solarist hallgatott Pisti a feldolgozások közben (az Érted sír az ég fuvolája és a Szeretni kéne billentyűjátéka is a progresszív rockzenekar megoldásaira emlékeztet). Mostanában én is sok Solarist hallgatok, az éves nagykoncertre készülve.

Összességében tetszenek az összeállítások, az egy-két mellényúlástól eltekintve. A harmadik rész legnagyobb csalódása az volt, amit igyekszem pozitív vágyakozássá átalakítani magamban: talán a negyedik részben benne lesz az a pár nagyon várt dal, ami most kimaradt. A Ne kezdd újra kérlek vagy a Nyári éjszakák a balladák közül, a Szerelem szabadon, a Kutya világ vagy a Végre elrepülhetünk a gyorsabb nóták kosarából és minden koncertek záróakkordja, az Ajtók előtt. Csak hogy a legfontosabbakat említsem. Persze sorolhatnám még tovább (Neked valaki kell, Ne zavarjon senki), hiszen a bookletnek nevezett belső kis füzet szerint 24 lemeze jelent meg Vörös Pistinek. Persze ez nem mind új anyag, de ha leveszem belőle a koncertalbumokat és az ilyen-olyan válogatáslemezeket (amilyen ez a három is végső sorban), akkor is ott van 9 sorlemez, melyeket három részre oszthatunk, úgymint fej, tor, potroh... Akarom mondani, Prognózis és Piknik Club a 80-as években, Vörös István és a Prognózis a 90-es évekből, és Vörös István szólóalbumok a 2000-es évek termése. Mindhárom korszakra 3-3 lemez jut, összesen kb. 100 dallal, amiből 55-öt hallgathattunk újra e három kiadványon. És éppen azok a dalok hiányoznak fájón, amelyeket egyáltalán nem lehetett, vagy ma már nem lehet beszerezni CD-n.

A lemezek gatefold mini LP formátumban jelentek meg, roppant igényes kivitelben. Nincs erre jó magyar szó, a bakelit korszakban is csak dupla borítósnak hívtuk ezeket a két lemeznek kialakított, de csupán szimpla albumot tartalmazó tokokat, és már akkor is az elithez tartozónak számítottak. (A legemlékezetesebb ilyen lemezeim a Kansas 'Monolith'-ja és a Styx 'Paradise Theatre'-je voltak.) Az egyetlen problémám vele az, hogy menet közben változtattak a formátumon, (pozitív irányba ugyan, de) így egymás mellé téve a három lemezt, nem egyforma magasak és a gerincük is különböző vastagságú. Szörnyű! Minden gyűjtő rémálma! A grafika is jó irányba változott, a hard rock korszakot idéző koncertkép lila-narancs színredukciója és a Tettenérés szövegéhez szervesen illeszkedő, de a vásárok pultjain önmagában nem túl vevőcsalogató régi fényképek után a harmadik rész, a színszűrővel fotózott pipacsmező a gitárral igazi telitalálat. És ez végre kihasználja a gatefold azon lehetőségét is, hogy kinyitva összefüggő képet kap az ember. És még a lemezcím is blickfangos. Mintha csak én találtam volna ki, hehe! A rajongóknak azt jelenti, hogy „A jó zenék rajtam vannak”, a kritikusnak meg azt, hogy „Kuss!” Úgyhogy abba is hagyom.

Képek: Vörös István Facebook