Enchant: The Great Divide

írta nagybandi | 2014.09.30.

Megjelenés: 2014

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.enchantband.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

11 év nagyon hosszú idő. A ’70-es és ’80-as években ennyi idő alatt zenekarok váltak ikonikussá, adták ki legjobb lemezeiket, emelkedtek a mennyekbe vagy járták meg a poklot és sok esetben gyakoroltak jelentős hatást a jövő nemzedék zenészeire. Azokban az időkben ennyi év elteltével nem az fogalmazódott meg a hallgatóban, hogy az illető zenekar végre előrukkolt legfrissebb alkotásával, hanem az, hogy visszatért. No persze, ha mindez egy kiváló album kíséretében történt meg, akkor természetesen erős visszatérésről beszélhettünk, ha nem, hááát… óriási buktáról. A Deep Purple ’Come Taste the Band’-je és a ’Perfect Strangers’ között 9 év telt el, az Accept ’Russian Roulette’-je és az ’Objection Overruled’ között 7, az Iron Maiden ’Fear of the Dark’-ja és a ’Brave New World’ között 8 év repült el, de még hosszasan sorolhatnám és hozhatnék fel példákat. Hogy időközben valamelyik „visszatérő” zenekar hivatalosan feloszlott-e vagy sem, esetleg addig más felállásban próbálkozott, teljesen mindegy, ennek gyakorlati jelentősége nincsen.

E kis bevezető után nézzük, mi újság az Enchant háza tájékán, akikkel kapcsolatban a fentiekhez hasonló érzések munkálkodnak bennem. Legutóbbi lemezük tehát 11 évvel ezelőtt, 2003-ban látott napvilágot, ami ugyebár nem mostanában volt. Feloszlásról nem keringtek hírek, az okokra mindössze a főnök, Douglas A. Ott gitáros tért ki nemrégiben egy nyilatkozatában, miszerint a hosszú szünet magyarázata elég profán dolog, a tagok megnősültek, családot alapítottak, némelyikük polgári állást vállalt. Amellett azonban, hogy ő is számos kaliforniai zenekar felfuttatásával volt elfoglalva, a többiek sem csak otthon ücsörögtek a babérjaikon és pelenkázták a gyerekeiket, hanem egyéb más tevékenységgel is elütötték az időt. Ted Leonard énekes az évtizedes szünidő alatt feltűnt néhány komoly projectben (Affector, Thought Chamber), bár ezek mellett legnagyobb húzása a Spock’s Beard frontemberi posztjának elvállalása, melyről néhány héttel ezelőtt mi is személyesen meggyőződhettünk az A38-on. Bill Jenkins billentyűs szintén maradt a kaptafánál, néhány éve ő is feltűnt Ted oldalán a Thought Chamberben, de esetenként turnézott Phil Collins porontyának, Simon Collins Sound of Contact nevű formációjával. Sean Flanegen dobos kiélte kreativitását saját projectjében, a Cynthesisben, de Ed Platt basszeros sem távolodott el a hivatásától, ő zenetanárként kereste a kenyerét hosszú éveken keresztül.

11 év nagyon hosszú idő, így fel is tehetjük a kérdést, megérte-e ennyit várni. Meghallgatván a ’The Great Divide’-ot, mindenképp azt mondom, érdemes volt, de azt azért szögezzük le, a lemez nem rukkol elő semmi újdonsággal a stílus berkein belül, nem kapjuk fel a fejünket egy-egy gitárszólót vagy billentyűfutamot követően, de valahogy úgy érzem, itt nem is ez a fő cél. Nincs matek, nincs virga, nem esik le az állunk egy-két elképesztő dobmunka hallatán – mert e helyen nincs is rá szükség. Összességében biztonságos lemezzel van dolgunk, mellyel az Enchant ugyan nem ugrotta meg a saját maga által oly magasra feltett lécet, de hogy megütötte, az egészen biztos. Személy szerint én ezt találom a korong legfontosabb momentumának – ez az öt kiváló kvalitású zenész az elvárható legkorrektebb munkát nyújtja, ami pedig vitathatatlanul dicséretet érdemel.

Egy valakit azonban mégis kiemelnék közülük, ő pedig Ted Leonard, aki amellett, hogy e lemezen is a már tőle megszokott szép dallamokkal operál, érzelmekkel teli, bársonyos hangja most talán jobban magával ragadó. Kifejezőbb, beszédesebb, énekében nagyobb átélést tapasztalok, mint amit a korábbi lemezeken produkált, de hadd fűzzem hozzá, tette ezt már akkor is magas színvonalon. Nálam ő a lemez befutója, mindamellett, hogy a társai is remekelnek a lemez első percétől az utolsóig, úgy érzem, ő tudott valami pluszt hozzátenni a korábbiakhoz. Ennek ellenére azonban nem mehetünk el szó nélkül a gitárok, a billentyűk és a ritmusszekció mellett sem, hangról hangra azok is cefetül a helyükön vannak, csalódás e téren is kizárva, kalapemelés mindenkinek.

A témákban igencsak bővelkedő és pompás hangulatváltásokkal teletűzdelt dalok feltétlenül több meghallgatást igényelnek, ugyanis csak ily módon fedezhetjük fel értékeiket. El kell merülni bennük, hagyni, hogy magukkal ragadjanak a harmóniák akár az ének, akár a hangszerek tekintetében, engedni, hogy belénk ivódjanak a dallamok, a hangok, az ütemek. Az eleve jelentős hosszúságú dalok (az anyag kétharmada 7 perc feletti) közül kiemelni nem kívánok és nem is tudnék egyetlen szerzeményt sem, a lemez nem hullámzó, nincs töltelék, az Enchant már az első perctől kezdve a saját maga által kidolgozott arculatát nyújtja a tőle megszokott és elvárható magas színvonalon. Kifogástalan alkotás nagyszerű zenészek és egy kiugróan jó progrock énekes (és gitáros) tolmácsolásában.

Visszatérés vagy friss lemez? Nem számít, gondolunk, amit akarunk, mindenesetre az biztos, 11 hosszú év elteltével végre ismét kezünkben tarthatunk egy új és színvonalas Enchant korongot. Ez a fontos, zeneileg élvezetes lemezt kaptunk, egy olyant, mely erősen bizonyítja, a zenekar még mindig él és virul.

Pontszám: 8