U2: Songs of Innocence

írta Hard Rock Magazin | 2014.09.29.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Island Records

Weblap: http://www.u2.com

Stílus: Rock / pop

Származás: Írország

Dalcímek

Értékelés

Visszatért a U2. Ez az öt és fél az eddigi leghosszabb szünet volt két stúdióalbumuk közt: a kísérletezősnek mondott, de szerintem rém lapos ’No Line on the Horizon’ után ’Songs of Innocence’ címmel szedték csokorba legújabb dalaikat. És mint mindig, a U2 körül most is van valami megosztó.

Az öt különböző producer segítségével készült anyag ugyanis ingyen jutott el mindenkihez, aki kíváncsi volt rá. És olyanokhoz is, aki nem. A körítést már mindenki ismeri: az Apple konferencián nemcsak az iPhone 6-ot, hanem az új U2-lemezt is bejelentették, majd ugyanazzal a lendülettel fel is töltötték az 500 millió iTunes-felhasználó megvásárolt albumai közé. Bár az iTunesosoknak-ingyen volt a lemez, a zenekar nyilván súlyos pénzt és marketingtámogatást kapott érte. Nincs is ezzel semmi baj, számomra szimpatikus lépés, ha egy általam kedvelt előadó ingyen és legálisan juttat hozzá termékéhez, hiszen ha tetszik, úgyis beszerzem a lemezt a gyűjteményembe.

A U2-nak azt is a szemére vetették, hogy azt sugallja ezen lépésével, hogy a zene egy ingyenes termék. Van benne igazság, de ez hozzáállás kérdése. Ha egy milliárdos rockbandától ingyen kapom a legújabb lemezüket, eszemben sincs fizetni érte, viszont ha egy elsőlemezes zenekar felajánlja az albuma letöltését tetszés szerinti összegért, eszemben sincs egyetlen fillér nélkül letölteni. A zeneipar, a zenehallgatási szokások az elmúlt évtizedben drasztikus változásokon mentek keresztül, ám egy zenerajongó számára még mindig megvan a lehetőség támogatni kedvenceit.

A másik fontos vita a személyes adataink védelme körül forog, az Apple ugyanis a felhasználók hozzájárulása nélkül helyezte el a lemezt azok digitális tárhelyén, azaz számítógépén, telefonján stb. Volt valaki is annyira naiv, hogy azt hitte egy olyan korban, amikor a telefonjaink felismerik az arcunkat, ujjlenyomatunkat és erősebb konfigurációval rendelkeznek, mint az asztali számítógépeink, hogy személyes terünk védve van? A lépés etikusságát meg lehet kérdőjelezni, azonban bután bámulni a semmiből megjelent, új mappára felesleges. Nem is pocsékolnám tovább a karaktereket, térjünk rá a zenére.

A tizenegy dalos album a The Miracle (of Joey Ramone) című kislemezdallal nyit, melyet a zenekar elő is adott a lemez megjelenését bejelentő eseményen. Bono elmondása szerint a 'Songs of Innocence' átfogó témája a fiatalság, a tagok emlékei a múltból, zeneileg pedig a rájuk hatással levő bandákat igyekeztek megidézni, mint például a The Ramonest vagy a The Clasht. Ehhez méltóan egy punk-rockosan egyszerű riffel nyitnak, melyre jön egy elsőre is fülberagadó refrén Bono jellegzetesen magas, ám már hallhatóan kopott hangján. Az egész lemezre jellemző a punk-rock egyszerűségének és a jellegzetes U2-hangzásnak a vegyítése, ebből pedig egy remek egyveleg sült ki.

A folytatás, az Every Breaking Wave és a California (There is No End to Love) is potenciális, középtempós sláger The Edge rövid, de annál hangulatosabb gitárszólóival. Legkevésbé sem kísérletező, direkt dalok ezek, amelyek remekül fognak passzolni a következő turné teátrális megközelítésébe. Legalábbis igencsak meglepnének, ha a koncertek is a lemezmegjelenéshez és a borítóhoz hasonló puritán megközelítést követnének akár látványban, akár előadásban.

Az első ballada a Song for Someone, amely könnyen semmitmondó lehetne Edge szólamai és Bono már megszokott kiabálós hajlításai nélkül. Ehelyett egy spontán, őszinte dal, melynek végén még az énekes levegője is elfogy egy sor végén. Az Iris (Hold Me Close) és a Volcano a legtipikusabb U2-dalok mind hangzásban, mind szövegileg. Hallhatóan jobban odafigyeltek például arra, hogy pontos legyen az ének, sokkal pepecselősebb daloknak tűnnek, mint a nyitó négyes. Ki is lógnak a lemez koncepciójából, azonban szerencsére a fennmaradó dalok a nyitó vonalat viszik tovább.

A történetmesélős, talán túlzottan is monoton Raised by Wolves után jön a személyes kedvencem a Cedarwood Road képében. A fülbemászó riff mellett nyugodtan indul, majd fokozatosan átszellemültté válik és a dal végére ordítozásba csap át Bono, miközben a lemez talán legjobb dalszövegét énekli. Az egész dalt belengi egyfajta minimál blues-keserűség. Remekbe szabott.

A záró hármas a lassan folydogáló, már-már pofátlanul egyszerű, mégis könnyedén fülbemászó refrénű Sleep Like a Baby Tonight, a menetelős, első hallásra teljesen oda nem illő szintetizátor hangokkal díszített This Is Where You Can Reach Me Now, és a lemez másik balladája, a The Troubles. Ebben a dalban a fiatal énekesnő, Lykke Li is közreműködik, és könnyen slágerré avanzsálhatna, ha nem hatná át egyfajta komor lassúság, ami szerintem nagyon hangulatossá teszi, de az átlag rádióhallgató egy perc után csatornát váltana.

Ezzel pedig el is értünk a rövid, tömör, spontán lemez végéhez. Spontán, mert a zenekart, de főleg Bonót hosszú évek óta érő kritikák, valamint a lemez megjelenését övező nyomulás és felháborodás ellenére is csak egy szó jut eszembe minden alkalommal, mikor végigpörög az album: őszinte.

Pontszám: 8