Northern Flame: Glimpse of Hope

A Northern Flame neve nem sokak számára lehet ismerős, habár a finn zenekar – a Metal Encyclopedia szerint – 2003-ban adta ki első demóját, majd 2005-ben a másodikat, 'White Winternight' címmel, a debütalbum tehát 11 évet váratott magára.

Első lemez ide vagy oda, az azért látszik, hogy nem kezdőkkel van dolgunk – vagy talán csak a finn levegő jótékony hatása érződik az Északi Láng munkásságán. Merthogy vérbeli finn muzsika ez, amely magába sűríti mindazt, ami az elmúlt – körülbelül – 15 évben történt északi rokonaink metal zenei porondján. Nem is tudnék felsorolni olyan elsővonalas finn metal bandát, akik hatása ne érződne a ’Glimpse of Hope’-on – Nightwish, Sonata Arctica, Stratovarius, hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem, de itt-ott Ensiferum-jellegű folkos melódiák, menetelős verzék is felcsendülnek. A közösségi portálon létező adatlapjuk szerint honfitársaikon kívül a Helloween, a Gamma Ray és Yngwie Malmsteen, valamint a Narnia életműve befolyásolta őket leginkább.

Az ún. melodikus metálban rengeteg szeretnivaló dolog van: a dallamok, amikről nyilván a stílus a nevét is kapta, a refrének, amiket már második hallgatásra együtt harsog az ember a magas hangtónusban áriázó (többnyire) férfi énekessel, az együtt-dúdolható gitártémák, a kétlábgép, a mozivásznakra illő nagyzenekari, illetve szintetizátoros kíséret… Ahhoz, hogy élvezni lehessen mindezt, szükség van némi szűklátókörűségre és konzervativizmusra. Bevallom, én szeretem ugyanazokat a dallamokat felfedezni más-más zenekaroknál, kifejezetten vadászom az olyan új kiadványokat, akik egy-egy kedvenc bandámat – bocsánat a kifejezésért – majmolják. Elvégre nem jöhet ki minden évben egy-egy új Luca Turilli-lemez, de egyre születnek az újabbnál újabb (és jobbnál jobb) replikák. A Northern Flame lemeze éppen ilyen.

Tökéletes arányban gyúrták össze a dalaikat, egy csipetnyi nightwishes lírai-zongorás témával, stratovariusos gitár- és billentyűszólókkal, a korai Sonata-hangzású csemballóval, néhol egy kis „könnyed” malmsteenes ujjgyakorlattal. Arpeggiokban nem szűkölködik a lemez, viszont a dallamok akármennyire is hajaznak Turilli mester agyszüleményeire, kevésbé képviselik a neoklasszika „giccsesebb”, déli, itáliai ágát, azok némileg frissebbek, vágtázósabbak – mondhatni, finnebbek. Nem mondanak többet, mint amennyit kell, szűkszavúbbak.

A ’Glimpse of Hope' nagy hátránya, hogy a kiváló dallamérzékű fiúkon kissé eluralkodott az érzelgősség, és kicsit túlzásba vitték a balladákat – az adagolás mértéke sem megfelelő, és a mennyiséggel sem voltam kibékülve. Már a hörgős-speedes nyitódal után rögtön három balladát is kapunk, amelyből a címadó szerzeményről azonnal a Nightwish Angels Fall Firstje  jutott eszembe, majd a szintidallam a Beauty and the Beastbe fordul, az átvezetőről akaratlanul a Falconerre asszociálok, a refrén viszont ismét Nightwishbe csap át, az elnyújtott dallam az utolsó sor végén Tuomasnak az Astral Romance első verziójában nyújtott teljesítményét súrolja. A Lost in the Shadows és a Rest in My Arms émelygős romantikája embertpróbáló kitartást igényel, azonban megéri túljutni a lemez első felén, hiszen a második dalcsokor csupa meglepetést rejt, inkább a zenekar poweres oldalát csillogtatva meg. A Starlit Sky például elejétől a végéig egy szimfopower himnusz, a Winter’s Fury maga egy virtóz szóló, az album legjobb dala pedig az utolsó percekig várat magára – ez a White Winternight, ami nagyjából magában rejt minden apró vonást, amit a ’Glimpse of Hope’ hatvan perce nyújtott nekünk.