Creation's End: Metaphysical

írta RemedyLane666 | 2014.09.14.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Pure Prog Records

Weblap: http://www.creationsend.net

Stílus: Progresszí­v power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Facebook rengeteg hátránya ellenére rendelkezik néhány előnyös tulajdonsággal is. Régóta követem például a ProgPower fesztivál oldalait, ahol a fórumokon a szemfüles rajongók mindig rámutatnak egy-egy méltán híres formáció aktuális tevékenységére, ám még gyakrabban előkerül olyan méltánytalanul hírtelen zenekarok munkássága, mint amilyen az amerikai Creation’s End csapatáé is. Az igazság az, hogy a rendkívül jó nevekből álló formáció csábító is volt számomra, ugyanis nagy tisztelője vagyok Marco Sfogli játékának. Amit ez a srác a Dream Theater-énekes James LaBrie utolsó két szólólemezén összegitározott, az eszelősen jó. Itt van még az egykori Masterplan-énekes Mike DiMeo is, aki szintén remek „reklámnév”, de a basszusgitáros Joe Black (nem, nem sütök el egyetlen szóviccet sem a nevével) is veterán a szakmában, ugyanis a Savatage-t erősítő Chris Caffery által alapított szólócsapatban is pengette egy ideig a szárítókötelet. Ugyan az ’A New Beginning’ című bemutatkozó lemezükhöz nem volt szerencsém, de ez az összeállítás így is  igen magasra tette nálam a lécet, és kissé izgatottan tettem be a korongjukat arra várva, hogy elvarázsoljon a ’Metaphysical’.

Nos, ez nagy hibának bizonyult, ugyanis hiába szól nagyon szépen az anyag, hiába játsszák a dögös riffeket és az elképesztően technikás, ámde muzikális szólókat, az ének bizonyult a leggyengébb láncszemnek. Mike DiMeo rendre alulintonált vokálokat hoz, ami szinte érthetetlen egy ilyen kaliberű muzsikustól. Először azt hittem, valami gond van a hangcuccommal, ezért átváltottam fülhallgatóra, úgy viszont még jobban előtérbe került az ének, és sajnos engem igazolt vissza, miszerint itt bizony baj van. Pedig ahogy az Ohm bedörrent az első riffjével, már kezdtem nyugodtan hátradőlni, hogy végre találtam egy frankó, ámde ismeretlen prog-power lemezt az idén is, erre tessék. Sajnos annyira sokat levesz az ének számomra a tartalomból, hogy képtelen voltam elrugaszkodni és csak a hangszeres társak finom játékát vizsgálni. Pedig a lemez végén található három dal, a Bring to Life, a Constructing a Savior és a Singularity mind varázslatos témákkal operál, és talán azért is merem ezt a hármat említeni, mert itt zavart a legkevésbé az ének által okozott sokk. Az egész sztoriban azt találom a legszomorúbbnak, hogy egyébként a dalok nagyon is rendben lennének. Igazi hamisítatlan power metalos témák, dögös kiállások, csodálatszámba menő egyéni hangszeres teljesítmények uralják a lemezt és a progresszivitás is csak annyira van jelen, hogy a hallgató figyelmét egy kicsit felrázzák.

A stílus elkötelezett híveinek azért lehet, hogy nem lesz ennyire megrázó a dolog, de ez a produkció így nem tehető oda a Symphony X vagy akár a Jon Oliva’s Pain lemezei mellé. Pedig rejlik benne potenciál, és tényleg nagyon bízom benne, hogy a következő lemezen erre odafigyelnek.

Pontszám: 6.5