Címlap
  • Kezdőlap
  • Koncertek
    • Koncertajánló
    • Beszámolók
  • Lemezkritikák
    • Külföld
    • Magyar
    • DVD
    • Első Hallásra (A hónap lemeze)
    • Kedvenc lemezeim
    • Maradványérték
    • Egypercesek
    • Évtizedelő
    • Névtizedelő
    • HRM TOP 100
    • Top 25s
    • 1 lemez/ 2 kritika
  • Ráadás
    • Interjúk
    • Életmű
    • Médiafigyelő
    • Kultuszkóp
    • Írások
    • "Mi vagyunk a..."
    • Vallató
  • Linkek
  • Impresszum
    • Hard Rock Magazin
      • Hard Rock Magazin Találkozók
    • Szerkesztők
      • Adamwarlock
      • Bigfoot
      • Tomka
      • TAZ
      • Csemény
    • Munkatársak
      • Mike
      • TT
      • CsiGabiGa
      • Edeneye
      • Pálinkás András
      • baumann
      • karpatisz
    • Médiaajánlat
    • Kapcsolat
    • Adatkezelési szabályzat

Belépés

  • Felhasználó létrehozása
  • Elfelejtett jelszó

Keresés

Friss lemezkritikák:

At Night I Fly: Mirror Maze

The Dark Element: Songs The Night Sings

Marillion: With Friends From The Orchestra

Lindemann: F & M

Peter Kovary & The Royal Rebels: Fly Forever

Az elmúlt időszak érdekesebb í­rásai:

Rifforgia közel két órában: Annihilator, Archer Nation – Barba Negra, 2019. 11. 21.


#49: Ringo Starr, Mike Zito, Ten Years After, Grateful Dead, Keith Jarrett


Pörög a zene, pörögnek a képek, pörög a színpad: Tankcsapda – Veszprém Aréna, 2019. 11. 22.


Varázslat 12 húrra, 2 művészre és 1300 nézőre: Tommy Emmanuel, Ripoff Raskolnikov – Barba Negra, 2019. 11. 10.


Kis csapat, nagy bajusszal: Mustasch, Motorjesus, Dynamite – Dürer Kert, 2019. 11. 17.

Hozzászólások

  • Black Swan – Felrázza a világot a Frontiers új hard rock csapata (3)
  • AC/DC – Dee Snider szerint jövőre jön az új album és a turné (2)
  • Kedvenc lemezeim – Iron Maiden: A Matter Of Life And Death (2006/2019), The Final Frontier (2010/2019) (5)
  • Deep Purple – Kész az új album, jövőre a Blue Öyster Culttal turnéznak (3)
  • Shiraz Lane – Headlinerként jönnek Budapestre (1)
  • #50: Rob Halford, Chicago, Keb’ Mo’, Bryan Adams, 'A Prog Rock Christmas' (2)
  • Orden Ogan – A Grave Diggerrel karöltve jönnek (12)
  • Mötley Crüe – Megérkezett a jövő évi turné menetrendje (3)
  • Mick Mars – „Senki sem állhat a szólóalbumon útjába” (6)
  • Aerosmith – Júliusban a Puskás Ferenc Stadionban ünnepelnek Steven Tylerék (x) (11)

Navigáció

  • Hírolvasó

Ki van itt?

Jelenleg 0 felhasználó és 10 vendég van a webhelyen.

Szerkesztők és munkatársak aktuális kedvencei (TOP 5)

TAZ

- The Ferrymen: No Matter How Hard We Fall (dal)
- Allen / Lande: The Battle
- Pretty Maids: Serpentine (dal)
- Voyager: Brightstar (dal)
- Lacuna Coil: Black Anima

CsiGabiGa

- Michael Schenker Fest: Resurrection
- Michael Schenker Fest: Revelation
- Myrath: Shehili
- Judas Priest: Firepower
- U.D.O.: Steelfactory

karpatisz

- At Night I Fly: Mirror Maze
- Sons Of Apollo: Goodbye Divinity (dal)
- Flying Colors: Third Degree
- The Dark Element: Songs The Night Sings
- Slipknot: We Are Not Your Kind

Bigfoot

- Steve Hackett: Genesis Revisited Band & Orchestra Live
- Deep Purple: Live In Rome 2013
- Marillion: With Friends From the Orchestra
- Ten Years After: Naturally Live
- Mike Zito & Friends: Rock 'n' Roll A Tribute To Chuck Berry

Dzsó

- Opeth: In Cauda Venenum
- Stereophonics: Kind
- Flying Colors: Third Degree
- Ringo Starr: What's My Name

- Chris Rea: One Fine Day

Losonczi Péter

- Mayhem: Daemon
- Ray Alder: What the Water Wants
- Endseeker: The Harvest
- Eclipse: Paradigm
- Isole - Dystopia

Pálinkás András

- Iggy Pop: Free
- Tool: Fear Inoculum
- Depeche Mode: 101 live
- Metallica: Helping hands...Live & Acoustic At The Masonic
- White Ward: Love Exchange Failure (Dal)

Wardrum

- Hugh Laurie: Let Them Talk
- Hugh Laurie: Didn't it Rain
- Heilung: Futha
- Periphery: IV Hail Stan
- Steven Wilson: Hand.Cannot.Erase.

rune

- KoЯn: The Nothing
- Borknagar: True North
- Leprous: The Congregation
- Opeth: In Cauda Venenum
- Lacuna Coil: Black Anima  

Lacc

- Leprous: Pitfalls
- Opeth: In Cauda Venenum
- Tool: Fear Inoculum
- Flying Colors: Third Degree
- Nick Cave: Ghosteen

Mike

- Atlantean Kodex: The Course Of Empire
- Concilium: No Sanctuary (EP)
- The Offering: Home
- Crypt Sermon: Key Of Solomon (dal)
- Borknagar: True North

pokkornel

- Nick Cave & The Bad Seeds: Ghosteen
- Merzbow,Keiji Haino, Balázs Pándi: Become The Discovered, Not The Discoverer
- William Duvall: One Alone
- Android: Édentől Keletre
- Krokofant, Ståle Storløkken, Ingebrigt Håker Flaten: Q

 

Új felhasználók

  • csefeco
  • Liverpool71
  • rakkatakka
  • Feri
  • Shazeen

Metalindex

Címlap

Egypercesek #5: Neal Morse, Gregg Allman, Ted Nugent, Ginger Baker, Hundred Seventy Split

Hard Rock Magazin (nem ellenőrzött), 2014, szeptember 10 - 18:14

Szeptemberi Egypercesünkben ismét a bluesé és a rocké a főszerep (Ginger Baker, Gregg Allman és Ted Nugent vezérletével), kiegészítve Neal Morse új albumával, amely már a novemberre reflektál. Vegyük hát górcső alá, hogy mivel készültek nekünk a nagy öregek!

Ahogy véget ért a Transatlantic ’Kaleidoscope’-ot bemutató turnéja, Neal Morse úgy érezte, hogy valami másba szeretne kezdeni, mint amit tőle megszokhattunk. A monumentális ’Momentum’ után még az elvetemült progresszív rajongóknak is szüksége volt némi füleket pihentető muzsikára. Neal a megérdemelt pihenő után az ötleteit szépen egy csokorba gyűjtötte és néhány helybéli zenésszel látott neki a felvételeknek. A munkálatok végeredménye 21 olyan dal lett, ami a progresszív rock kedvelői számára korábban nem ismert oldaláról mutatja be az egykori Spock’s Beard frontembert. Barátai segítségével kiválasztotta a legjobb tizenegyet, ami végül felkerült a ’Songs From November’ című új kiadványra. A kiváló muzsikusról évek óta köztudott, hogy vallásos életet él és ez lemezein is központi téma, ehhez képest „worship” kiadványait csak kevesen hallották. Egy rövid számolás után magam is összegeztem, hogy az egyik kedvenc zeneszerzőm kilenc ilyen lemezt adott ki. Azok, akik ismerik a ’Lead Me Lord’ vagy a ’God Won’t Give Up’ szerzeményeit, azoknak nem lesz újdonság ez fajta muzsika, amit a Neal Morse megosztott most velük.

A ’Songs From November’ dalait is csak több részletben sikerült meghallgatnom. Ezúttal nem a komplexitás és a művek hossza volt az akadály, inkább az, hogy egy bizonyos hangulat kell ahhoz, hogy az ilyen töltetű zenét meg tudjam emészteni. Több hallgatás után világosan láttam, hogy a szerző ismét a lelkének egy darabját küldte el nekünk. A Whatever Days pont a fúvós hangszereknek köszönhetően egy igazán hangulatos örömzene. A Heaven Smiled jó választás volt arra, hogy klip formájában a megjelenés előtt ízelítőt adjon. Ha ez valakinek tetszett, akkor az egész lemez is fog, ezt garantálhatom.

Egy-egy különleges megoldás, kiegészítő énekszólam, vagy hangszer hangja felül tudta írni bennem az akadályt, amit a melankólia miatt éreztem. A legnagyobb meglepetést a country zenében rengeteget használt hawaii gitár jelentette, amely a Flower In A Vase című dalt az album legizgalmasabb dalává varázsolta. A balladák, mint a Tell Me Annabelle vagy a Daddy’s Daughter, mondanivalójukban nagyon megérintettek, ennyire talán csak a ’Testimony 2’-n Jayda dala hatott meg, ahol Neal saját lányának történetét öntötte dalba. Az új dal talán valahol ennek a történetnek egy jelenkori folytatása. Kevés olyan vidám szerzemény került erre a kiadványra, mint a Song For The Free. Remélem a többi novemberi szerzemény, amikor majd publikus lesz, több ilyen pozitív töltetet hordoz majd.

Zenei értelemben egy könnyebben emészthető lemezt kaptunk, de a szomorkás hangulathoz kell ezúttal erő, hogy az ember be tudja fogadni. Véleményem szerint Neal Morset a jövőben majd úgy fogják őt emlegetni, mint a XXI. század Paul McCartney-ja. Nála is az ész, a szív és az érzék együtt van ahhoz, hogy valami „isteni” szülessen a kezei nyomán. Mindegy, hogy éppen a Transatlantic vagy a rövidesen új lemezzel jelentkező Flying Colors, vagy épp saját maga áll elő valami különleges produkcióval. Amíg ilyen a minőség, addig a lelkes rajongóknak egy szava sem lehet.


Az ez év januárjában rögzített koncerten, melyre az atlantai Fox Theaterben került sor, a legendás amerikai rocker előtt tisztelegnek pályatársai. Gyakorlatilag mindenki fellép, aki valamit is számított Gregg Allman pályafutása során. Az életmű-hangversenyen maga az ünnepelt eleinte nem bukkan fel, annál inkább híres kollégái. Warren Hayes és Derek Trucks megadják a kezdősebességet, az utóbbihoz aztán az asszony, Susan Tedeschi is csatlakozik. Ugyan Hayes és Trucks azt ígérték, ebben az évben elbúcsúznak Allman Mestertől, úgy fest a dolog, a búcsú tart még egy darabig, ez már csak így szokás rockberkekben, máshol is ugyanezt látjuk.

Grandiózus buli, rengeteg előadó bazsevál a színpadon, gazdagon hangszerelve adják elő ezt a hamisítatlan amerikai rockzenét, mely egy kicsit funkos, jobban bluesos, nem nyers, köszönhetően a fúvós szekciónak, a női vokalistáknak. Remek muzsikában van részünk két és fél órán keresztül. Nem takarékoskodnak a hangszerszólókkal, de azért nem viszik túlzásba, azonban a négy és félezer néző nagyon élvezi, végigtáncolja a bulit. A színpadon levők pedig jammelnek, tényleg játszanak, szeretik a zenét.

A fent említett muzsikusokon kívül talán pár név – Dr. John, Jackson Browne, maga az Allman Brothers Band – lehet ismerős, a többi előadó inkább az újvilágban ismertebb, az öreg kontinensen kevésbé. Egy arc azonban nagyon ismerős lehet: a billentyűk mögött Chuck Leavell évtizedek óta hozzátartozik a Rolling Stones garnitúrájához, és bizony az ABB-nek is tagja volt. Ezzel a DVD-vel egy kis betekintést kaphatunk a hetvenes évtized amerikai rockzenéjének sikerszériájából, amely nem szirupos, nem műanyag, nem kalkulált, hanem árad belőle a spontaneitás, a műfaj szeretete.


Az album címe nem valami nagy intellektuális tartalékokról árulkodik, de legalább őszinte. A nagy hazafi gitáros hét éve nem adott ki albumot, de azért nem vonult passzivitásba: sokat koncertezett, és magabiztosan hangoztatta die-hard konzervatív nézeteit, amit nem egyszer túlzásba is vitt. Néhány magvas kijelentése miatt a bíróságon találta magát, aztán súlyos ezreket kellett fizetnie. Talán önkritikát gyakorolt, ha az album címét szemléljük.

Ted Nugent nem vált gitárhőssé, számomra egyértelmű, miért. Bár villámkezű, hatalmas showman, arca sem kicsi, mégsem olyan eredeti játékos, mint azok, akiket most nem sorolnék fel kortársai közül, hosszú lenne a lista. Ha meghallgatok egy Ted Nugent LP-t a hetvenes évek második feléből, vagy a nyolcvanas évtizedből, akár ezt a mostanit, sok különbséget nem hallok rajta. Amihez ért, az a gyors, vad, gitártépős rock and roll, és ez nekem is bejött harmincakárhány évvel ezelőtt, amikor pár albumát sikerült elcsípni a rádióból, hála Komjáthy Gyuri Bácsinak.

Bár az elmúlt huszonöt évben jóval ritkábban készített lemezeket, mint régebben, játékával nem vált eredetivé most sem. Talán egy kis változatosság jót tett volna neki is és megítélésének is. Nem tud érzéssel, finoman odanyúlni a hangszerhez, nem írt örökzöldeket, nem vált példaképpé, nem alakult ki kultusz személye körül.

Más irányba most sem néz, de ezzel semmi baj nincs, sok előadó vívott ki sikert azzal, hogy évtizedeken keresztül ugyanazt művelték (több eredetiséggel). Nugent teker, folyamatosan szólózik, nem túl nagy hangterjedelemben ingázó hangja megtölti a ritmusos dalokat. Jó buli, egy koncerten maximálisan beindult a hallgatóság ilyen zenére. Ennyi. Egy apró fény az éjszakában, hogy ráadásként megismétli a Never Stop Believinget, ezúttal lassú bluesos ritmusban. Ez némileg javít az összképen.

Szóval, ez az új album is olyan, mint a többi. Aki eddig is kedvelte őt, annak biztos tetszenek az új dalok. Ennyi és nem több.


Én már azt hittem, nyugdíjba vonult a vén csataló, erre mit tesz isten, kiad egy új albumot, igaz, sok év eltelt a legutóbbi óta, és még turnéra is indul.

Egy jazzalbumot adott ki Baker – a banda neve is Ginger Baker Jazz Confusion –, amely elég tradicionálisra sikerült. Jellegzetes dobolása azonnal felismerhető, egy kis kongával megspékelve. Furcsa leírni, de a Creamnél is hasonló ritmusképletekkel találkoztunk, csak ott Eric Clapton és Jack Bruce máig élő slágereket játszott rá a jellegzetes dobjátékra. Ezen kívül a szaxofon és a nagybőgő hallatszik még a felvételeken. Annyiban bolondította meg ezt az igencsak tradicionális zenét, hogy afrikai ritmusokat, világzenei dallamokat adott hozzá, így sokkal érdekesebbé, talán fogyaszthatóbbá téve muzsikáját. Semmi meglepő nincs, hiszen Baker évtizedek óta Dél-Afrikában él, és eddig is felvett olyan albumokat, melyeket helyi zenészekkel rögzített. Persze, itt is vannak egyéni részek, minden zenész részesül a rivaldafényből. El tudom ezt a produkciót képzelni egy olyan fesztiválon, ahol a büfében együtt fogyasztok a buli fellépőivel, esetleg egy kis beszédbe elegyedek velük. Ez egy olyan lemez, ahol a technikának gyakorlatilag semmi szerepe nincs, mindent a zenészek döntenek el. A dalok improvizatívak, biztos vagyok benne, ha a következő nap vették volna fel, már nem így szólnának. Hallunk egy népszerű melódiát is, Sonny Rollins St Thomas című slágerét is feldolgozták. Írjuk már ide a zenészek nevét, megérdemlik: Baker mellett Pee Wee Ellis szaxofonozik, Alec Dankworth bőgőzik, és Abass Dodoo kongázik.

Nem olyan ez a produkció, ahol a zenészek sportot űznek a hangszeres játékból, sokkal elmélyültebb, meditativ, ugyanakkor mégis hallatlan izgalmas.


A zenekar első albuma, a ’The World Won’t Stop’ még 2011-ben jelent meg, akkor, amikor Leo Lyons basszusgitáros és Joe Gooch gitáros-énekes a Ten Years After berkeiben is tevékenykedett. Azonban ez év elején mindketten úgy döntöttek, elhagyják a kissé megfáradt kultikus brit blues-rock bandát, és a jövőben erre a formációra helyezik a zenei hangsúlyt.

Elsőre talán annyit, hogy ez az anyag rockosabb, retrospektív anyag, szóval nem igazán hajaz a TYA-re. Az az érzésem, hogy Lyons és Gooch nem akarnak a múltba révedni, ugyanakkor hallom a bluest, de nem olyan nagy dózisban. Modernebb, könnyebben emészthetőbb ez a zene. Az első fele a gyengébb, itt néhány slágergyanús elem, kevésbé értékelhető nóta is felhangzik. A másik fele már húzósabb, jobban érvényesül a bluesos hatás.

Viszont Joe Gooch megmutatja, hogy remek érzéke van a finomságokhoz, nem csak veszett módon tépi a húrt, kifejezetten érzelmes szólókat játszik, leheletfinom hangokkal, dallamsorokkal. Egész fantáziadús gitárbetétekkel spékelt meg egyes dalokat.

A legfőbb problémám az, hogy nem elég markáns, az ember elevenjébe markoló a zene. Valószínű szándékos, hogy visszafogottabb produkcióval álltak elő, hogy minél fogyaszthatóbb legyen, azonban én hiányolom a dögöt. Mert a dalok nem rosszak, de harapósabbra keverve nagyobbat szóltak volna. Azért én több értékelhető pillanatot hallok rajta, mint a legutóbbi két Ten Year After lemezen, ahol Gooch pengette a húrokat.

Mindenestre kíváncsi lennék rájuk élőben. Kérdés, mennyi esély és igény van arra, hogy itthon is lássuk őket. Egész ősszel Európában játszanak.


Oszd meg barátaiddal és ismerőseiddel:
  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
  • 6147 olvasás

16 hozzászólás "Egypercesek #5: Neal Morse, Gregg Allman, Ted Nugent, Ginger Baker, Hundred Seventy Split"

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.
Clint Eastwood képe

1. A Ted Nugent részhez.. "Nem

Beküldő: Clint Eastwood. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 10 - 20:25.

A Ted Nugent részhez..
"Nem tud érzéssel, finoman odanyúlni a hangszerhez, nem í­rt örökzöldeket, nem vált példaképpé, nem alakult ki kultusz személye körül."

Ezt nagyon pontosí­tanám..nálunk nem alakult ki kultusz a személye körül stb. Máshol egy élő legendának tartják, példaképnek, gitáristennek..nem í­rt örökzöldeket? Gondolkodás nélkül 10-15 számot felsoroltam magamban amik egyértelműen azok (nem azokra gondolok itt amik nekem tetszenek feltétlenül).
2008ban láttam őt Németországban, bevallom nekem akkor még ismeretlen volt...de a németek kí­vülről fújták és telitorokból énekelték az összes dalszövegét..hihetlen volt. Nem az itteni ismertségéből kéne általánosí­tani amikor egy kritikában megí­téljük szerintem. :)

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

2. Hendrix, Alvin Lee,

Beküldő: Bigfoot. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 10 - 20:48.

Hendrix, Alvin Lee, Gallagher, az élők közül Blackmore, Page, Iommi, Gilmour, Akkermann, Howe, Fripp, Clapton, Beck, Clem Clempson és Leslie West - bár nem szeretem ezt a szót, nos ők az "istenek'. Nugent velük nem egy ligában focizik.
Szeretem a régi lemezeit - Live Gonzos, Weekend Warriors, Cat Scratch Fever Intensities in Ten Cities - jelentősége azért nem mérhető az említettekhez.
Purple Haze, Love Like A Man, Tatto'd Lady, Burn, Black Dog, Cocaine, Shape Of Things - csak egy-egy nóta hat úrtól. Nugent hol írt ilyeneket?
Amikor rockgitározásról beszélnek, őket hozzák zsinormértéknek, nem Nugentet, és ez jogos.
Nemrég, talán a Billboard kihozott egy listát a száz legfontosabb rockgitárosról. Nugent nem volt benne... 
 

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

3. Kb. 10 "slágere van"

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 10 - 20:52.

Kb. 10 "slágere van" Nugentnek, de lehet hogy több is. Az Államokban pedig igen nagy kultusza van és bőven akadnak örökzöld darabjai (Hey Baby, Cat Scratch Fever", Jailbait stb). Minden hetvenes évekbeli lemeze arany vagy platina lemez lett, van köztük 3x platina lemez is. Szóval célszerű lenne tájékozódni mielőtt kapitális ökörséget í­r az ember. Mégsem az "Iron Spinach Blues Band" egyik tagjáról firkant valamit az illetékes. Persze itt Európában nem számí­t akkora "ikonnak" mint az Államokban és Kanadában, de azért Ő egy hatalmas legenda aki bőven lepakolt már ezt-azt arra a bizonyos asztalra.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

4. Nem hiszem, hogy 'kapitális

Beküldő: Bigfoot. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 10 - 21:04.

Nem hiszem, hogy 'kapitális ökörséget' í­rtam. Amerikában valóban nagy népszerűségnek örvendett a a hetvenes-nyolcvanas években, de sosem irányadó gitárosként tartották számon.
Az ő lemezeit például Gallagher vagy Hendrix albumaihoz mérni nem lehet.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

5. Hendrixet összevetni

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 08:11.

Hendrixet összevetni Nugenttel kb olyan mint összehasonlí­tani a metrót a körtével... Nugent í­rt egy vagon jó dalt, csinált csomó sikeres és elismert lemezt mi kell még? Nem lehet mindenki Blackmore. A maga műfajában Nugent az egyik legnagyobb előadó. Tele van a világ közepes képességű gitárosokkal, akik nem a hangszeres virtuozitásukkal hanem dalszerzőképességükkel és előadásmódjukkal lettek sztárok. Nugent is ilyen. Ha valaki nem kiugró tehetség, de van benne kitartás, elszántság és némi kreativitás akkor sok mindent lehet elérni. Nugent arany és platina lemezei erre kiváló bizonyí­ték.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Clint Eastwood képe

6. "....Billboard kihozott egy

Beküldő: Clint Eastwood. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 08:47.

"....Billboard kihozott egy listát a száz legfontosabb rockgitárosról..."
Az ilyen listák eleve röhejesek.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

7. Jess, akkor nincs köztünk

Beküldő: Bigfoot. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 08:53.

Jess, akkor nincs köztünk vita, erről beszélek én is. Nekem a Clint által emlí­tett 'isteni' kategóriába a fentiek férnek bele, és fenntartom, Nugent NEM. Igen, ő egy jó előadó a maga műfajában, de még egyszer leí­rom, NEM irányadó gitáros. Ettől még lehetett népszerű és igen, nagyon sok lemezt adott el.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

8. Na ez a lényeg, ahogy Bigfoot

Beküldő: blsab. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 09:18.

Na ez a lényeg, ahogy Bigfoot frappánsan fogalmazott

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

9. Jess-nek, jópár

Beküldő: blsab. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 09:26.

Jess-nek, jópár kommentjére:
Természetesen tiszteletben tartom a véleményed, kulturáltan í­rtad meg, komoly tudásod is van, tehát komolyan kell venni, amit í­rsz. Mégis fundamentally disagree. T Nugent nem "isten", a listák, eladások semmit nem jelentenek. Attól h valaki platina, még lehet szar is, meg jó is. Attól h az USÁ-ban népszerű, semmit nem jelent. Nincs hatása, nem kimagasló tudású és emblematikus dolgokat nem csinált, valamint nincs komoly életműve. Egy Page, Blackmore, stb., bármelyik igaz a felsorolásból ugyanakkor. Kösz

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

10. De azért a 70es. évek

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 14:47.

De azért a 70es. évek eladásai még mérvadóbbak voltak mint a maiak. Akkoriban a szar még nem lett olyan szintem hypeolva mint ma. Akkor érdemtelenül senki nem lett sztár. A 70es évekbeli dolgai viszont komoly életműnek minősülnek. A maga műfajában számí­t komoly előadónak, Ő egy dologhoz ért nagyon, egy saját maga kitalált stí­lusban mozog majd 40 éve. Nem univerzális, nem sokoldalú, de attól még a jelentősége megkérdőjelezhetetlen.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

11. Nem "gitár isten" az biztos.

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 14:51.

Nem "gitár isten" az biztos. Neki nem a tudása nagy, hanem a feeling és hangulat az ami miatt Nugent komoly "erőt" képvisel. És nem csinált soha szart, nem kí­sérletezgetett, nem játszott mindenféle össze-vissza stí­lusban, és szerintem sokan ezt is értékelik. Azt csinálja amihez ért és nem próbál több lenni mint ami. Én például ezt értékelem benne. Közel azonos szí­nvonalon teljesí­t, nem ad ki fost a kezei közül és megbí­zhatóan teljesí­t. Olyan az mint mondjuk egy jó védekező középpályás a csapatban. Nem csinál extra dolgokat, de amit kell azt hibátlanul hozza és ezzel emeli a szí­nvonalat. Nugent is a maga módján sokat tett hozzá a rock történelméhez.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

12. Na ebben viszont Neked van

Beküldő: blsab. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 14:57.

Na ebben viszont Neked van igazad....

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

13. ,Nugent ... egy jó előadó a

Beküldő: kamikaze. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 15:13.

,Nugent ... egy jó előadó a maga műfajában, de ... NEM irányadó gitáros."

Talán úgy lehetne jellemezni a hasonló kvalitású húrnyűvőket, hogy bár egyéni stí­lussal rendelkeznek, de az nemzetközi szinten nem meghatározó. Nugentnek a '70-es évek második felében azért elég jó lemezei voltak, ekkor ért a karrierje csúcsára, azóta szólóban sajnos inkább már csak rutinból zenél. 10-15 klasszikus dala szerintem simán összejön, és az is kétségtelen, hogy Európában (és főleg nálunk!) sosem volt akkora sztár, mint az USA-ban. Ott viszont a legfelső ligában játszott, ezt is kár lenne vitatni. Számomra a Damn Yankees-el dobott utoljára nagyot, és az sem tegnap volt. Bizonyos szempontból manapság ugyanaz a kategória, mint Malmsteen, jobbára csak megmosolyogja az ember, de ha véletlenül erre koncertezne, azért tutira megnézném. És minden bizonnyal (ha valami hasonló lenne) tetszene is:

http://www.youtube.com/watch?v=-m1nyWm-5AY&index=5&list=PLVq9PzHlJdOYB3GB5RJNv-RJydbahBtW6

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

14. Uncle Ted bitang jó élőben.

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 16:23.

Uncle Ted bitang jó élőben. Főleg ha a Greg Smith-Mick Brown kettős van mellette. Ami felvételeket láttam ezzel a trióval az bitang jó volt. De a Marco Mendoza féle dvd is zseniális.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Jess.Thunder képe

15. :) Mindenkinek igaza van, ha

Beküldő: Jess.Thunder. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 11 - 16:24.

:) Mindenkinek igaza van, ha a saját szemszögéből nézi a dolgokat :D Egyébként meg ha jól eldumálunk virtuálisan az kifejezetten jó dolog.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

16. Hat nem tudom kinel mit

Beküldő: Reckless. Beküldés időpontja: 2014, szeptember 12 - 08:39.

Hat nem tudom kinel mit jelent a megmosolyogni.De mint Nugent és Malmsteen is letettek az orokseguket a rocktortenelemben.Ha lekotne valamelyik egy bulit nalunk sok vigyorgo arc allna sorban.

  • A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges

Livesound:

Concerto:

Hammer Concerts:

Koncertajánló:

Az oldalon található cikkek és képek a Hard Rock Magazin kizárólagos tulajdonát képezik, azok máshol való közzététele csak a szerkesztők előzetes engedélyével lehetséges!
Fervens Drupal theme by Leow Kah Thong. Designed by Design Disease and brought to you by Smashing Magazine.